Nagyon nagy a baj: már csak néhány percünk maradt, hogy el­kerüljük a végzetet

Barbara Tuchman amerikai történész fő művében a történelem négy olyan drámai példáját tárta az olvasók elé – a trójai háborútól a vietnámi háborúig –, amelyben a döntéshozók abszurd, észszerűtlen elhatározásra jutottak. Olyanra, amely szöges ellentétben állt a nemzet érdekeivel, és  visszavonhatatlanul megváltoztatta a történelem menetét.

Az unió jelenlegi pályája leginkább egy kötéltáncoséhoz hasonlítható, aki bekötött szemmel sétál a szakadék széle felé. A közösség eddig 193 milliárd eurót költött Ukrajnára, további 90 milliárd eurónyi hitelt vett fel, közben az orosz vagyon elkobzását fontolgatja – ami nyílt háborús provokáció –, és az egekbe hajtotta az energiaárakat saját háztartásai és vállalkozásai számára. A most napvilágra került 800 milliárd eurós újjáépítési terv és Ukrajna gyorsított uniós csatlakozásának lázálma betetőzné a brüsszeli kezdeményezésű tragédiát.

A gazdasági öngyilkosság azonban nem áll meg a pénzügyeknél. Ukrajna „lenyelése” az európai mezőgazdaság számára egyet jelentene a lélekharang megkondításával. Gazdáinkat már most is fojtogatóan szorítja a brüsszeli bürokrácia és a Mercosur-megállapodás réme, Ukrajna integrációja pedig végzetes csapást mérne rájuk. 

Miképp lenne képes megfelelni az európai szabályozások milliónyi oldalának egy romokban heverő, korrupciótól átszőtt ország, ahol a jogállamiság látványosan hiányzik? Valóban szívességet teszünk-e Ukrajnának azzal, ha kapitalista gyarmattá és globalista újjáépítési laboratóriummá alakítjuk át, amelyet a kimerült, zuhanó életszínvonallal küzdő európai polgárok finanszíroznak? 

Az összeomlás kockázata nyilvánvaló, az EU mégis mintha alvajáróként menetelne tovább a szakadék felé. Holott a stratégiai partnerség kialakítása Ukrajnával anélkül, hogy teljes jogú tagállammá tennénk, kézenfekvő és mindenkinek elfogadható megoldás lenne. Ez lehetővé tenné a kölcsönösen előnyös kooperációt a tagországok és Ukrajna között, illetve nagyobb teret engedne az európai magánbefektetéseknek az újjáépítési tervben – ugyanakkor nem tennénk tönkre az unió gazdaságát és politikai fundamentumát. Ez olyan kompromisszum lehetne, amelyet a tagállamok többsége valószínűleg elfogadna –

Mi az oka ennek a bénító vakságnak az európai vezetésben? Vajon valamiféle geopolitikai romantika vezérli őket, vagy csupán a politikai színpadon való önigazolás vágya? Egyszerű tehetetlenségről van szó, vagy arról a kétségbeesett igyekezetről, hogy mentsék a menthetőt, és megőrizzék tekintélyüket az éveken át tartó hibás lépések után? Bármi legyen is a válasz, az ukrajnai eset szomorúan igazolja a történelmi tételt: amikor országok vagy birodalmak többé nem a saját érdekeiket helyezik politikájuk középpontjába, hamar elveszítik tájékozódási képességüket.

Már csak néhány percünk maradt, hogy el­kerüljük a végzetet.

A szerző az MCC Európai Tanulmányok Műhelyének vezetője

Fotó: Mandiner-archív