Az amerikaiak megmutatták, nem tűrik, ha megsértik a befolyási övezeteiket. De miért éppen Venezuela? És kik azok a „narkókommunisták”? Farkas Vajk elemző írása.
Farkas Vajk, az Alapjogokért Központ madridi irodaigazgatójának írása
Régen láttunk már a tegnapi amerikai katonai akcióhoz hasonlót. Az amerikaiaknak sikerült elfogni Venezuela illegitim, szélsőbaloldali diktátorát, Nicolás Madurót. Az USA megüzente, őket továbbra is komolyan kell venni, ahogy a világrendről való elképzelésüket is. Amerika az amerikaiaké, mármint az USA befolyási övezete, ezt tegnap lefektették mindenki számára világosan. Hogy Venezuelával mi lesz, az még a következő napok függvénye. Mindenesetre elvileg Maduro utóda már megvan.
Ezt is ajánljuk a témában
Brutális csapással ütötte ki a Maduro-rezsimet Amerika, miközben a venezuelai államapparátus látványosan csődöt mondott. Mi lesz Maduro sorsa? Mi lesz az országgal? Hazamennek-e a Magyarországra menekült venezuelaiak? Szakértővel jártunk utána!
Az USA hadserege egy jól megtervezett, precíz speciális katonai művelettel elfogta a Venezuelában illegitim, jogellenes módon hatalmat gyakorló Nicolás Madurót és feleségét, akik már az Egyesült Államokban várják a bírósági eljárást. A katonai akció várható volt, az USA elég látványosan készítette elő. Maduro ellen 2020 óta van amerikai elfogatóparancs, tavaly augusztusban 50 millió dollárra emelték a vérdíjat, és terrorszervezetté nyilvánították a „Cartel de los Soles” nevű drogkartellt, amelyet a feltételezések szerint maga Maduro vezetett. Eközben az USA hadserege óriási méretű összevonást végzett Venezuela partjainál, s amikor a legnagyobb repülőgép-hordozójuk is odaért, már csak a mikor és a hogyan volt a kérdés. Valamilyen eredmény nélkül biztosan nem távoznak.
Ezt is ajánljuk a témában
A kábítószer-bűncselekményekkel és kábítószer-terrorizmussal vádolt Maduro a várakozások szerint már hétfőn megjelenik a bíróság előtt.
Tegnap végül Donald Trump amerikai elnök parancsára célzott művelettel – nem megszállással, ahogy azt ’89-ben tették Panamában – elfogták Madurót. Sok körülmény nem ismert.
Venezuela gazdag ország lehetne, itt van a Föld egyik legnagyobb kőolajtartaléka. De nem az. A miértre a válasz két név: Hugo Chávez és Nicolás Maduro, valamint a XXI. századi szocializmus. A karizmatikus Chávezt 1998-ban választották elnöknek, aki a latin-amerikai baloldal meghatározó vezetőjévé vált. Chávez rögtön nekilátott a szocialista rendszerépítésnek, amit 2013-as halálát követően utóda, az egykori buszsofőr Nicolás Maduro folytatott. Az elmúlt 20 évben több mint 400 médiumot zártak be, a korábban működő 110 lapból alig maradt 10. Ami ennél is súlyosabb, hogy politikai foglyok százairól tudunk, és rendszeresen érkeztek hírek kínzásokról is.
A hadsereg vált a venezuelai rezsim egyik tartóoszlopává, amely mára a gazdaság jelentős részét is felügyeli, ráadásul 2016 óta az ország ellátásában is szerepük van.
Chávez kormányzásának kezdetén bőkezű szociális programokat hirdetett meg, amelyek költségeit sokáig fedezték az olajbevételek. Az USA-val való viszony akkor mérgesedett el igazán, amikor a venezuelai rezsim már nemcsak retorikában volt az amerikai imperializmus ellen, hanem elkezdett rátelepedni az olajat kitermelő külföldi, elsősorban amerikai cégekre. Ennek a vége az amerikai olajkitermelő cégek kipenderítése lett, amire válaszul jöttek a minden korábbit meghaladó szankciók. Aztán a Chávez–Maduro-rezsim szépen lassan kicsire zsugorította a magánszektort, az államit pedig nagyra, ahogy az állami kiadásokat is, amelyek fedezésére megkezdték a pénznyomtatást, amit hiperinfláció és áruhiány követett. A venezuelai hiperinfláció legdurvább évében, 2018-ban felfoghatatlan
130 százalékos volt!
A baloldali rezsim húsz éve alatt a lakosság negyede, több mint 7 millióan hagyták el az országot. Az otthon maradottak 81 százaléka pedig a szegénységi küszöb alatt él.
A Chávez–Maduro-féle venezuelai rezsim meghatározó szerepet játszott a régió baloldali erőinek megszervezésében és összefogásában, akik a XXI. századi szocializmust építették Latin-Amerikában. Ehhez fontos ismerni a São Pauló-i Fórumot és a Puebla Csoportot, amelyek Latin-Amerika baloldali és szélsőbaloldali pártjait, vezetőit tömörítik. Előbbit Fidel Castro és Luiz Inácio Lula da Silva akkori és jelenlegi brazil elnök hozta létre, hogy a Szovjetunió bukását követően újjászervezzék a latin-amerikai baloldalt.
Ez idővel egyfajta „narkókommunista internacionálévá” vált, amelynek számos tagpártja összefonódott helyi drogkartellekkel.
A szervezet politikai sikerét jól jelzi, hogy a 2020-as évekre a régió legtöbb országában ők kormányoztak. Ezek között vannak demokratikus baloldali erők, de szó szerinti diktatúrák is, mint Kuba, Nicaragua, illetve Venezuela. Utóbbi kulcsszerepet játszott ebben a politikai közösségben, nem utolsósorban az olajadományoknak köszönhetően. A három diktatúra közötti szoros együttműködés, illetve Oroszország, Kína és Irán segítsége is kellett ahhoz, hogy fennmaradhassanak. A demokrata adminisztrációk sem igyekeztek megdönteni ezeket a diktatúrákat, sőt Obama elnök a közeledés jegyében még el is látogatott Kubába.
Ha vállaltak egy kis „woke-izmust” ezek a rezsimek, az már elég volt a békés együttéléshez a demokratákkal.
Trump visszatérése a Fehér Házba ebben is fordulatot hozott. Az új világrend körvonalainál egy szempont mindig világos volt a trumpi doktrínában: az amerikai kontinens az USA befolyási övezete lesz, ahol a „gringók” érdekeinek kell érvényesülniük, de legalábbis nem történhet olyan, ami szembe megy az USA érdekeivel. Ezt erősítette a State Department összetétele is. Marco Rubio kubai, a kommunizmus elől menekülők leszármazottja, ráadásul floridai politikus, ahol csak a kubai és venezuelai szavazatokkal lehet nyerni. (Megj.: Miamiban ma már akár angol nélkül, csak spanyolul is lehet boldogulni.)
Ezt is ajánljuk a témában
Megmentették Amerikát a birodalmaktól.
Rubio helyettese, Christopher Landau is fél életét Latin-Amerikában töltötte, az első Trump-kormány idején pedig Mexikóban volt nagykövet. Világos elképzelésük van Latin-Amerikáról. Például az, hogy kiszorítsák a két riválist, Kínát és Oroszországot az USA „hátsó udvarából”. Kereskedni lehet, amíg nem sért amerikai érdeket, de valós befolyás nem, pláne politikai és katonai segítség nem.
Mindez pedig a három említett diktatúrában van jelen legszembetűnőbben. A venezuelai rendszer buktatásával pedig hármat üthetnek egy csapásra: ha a Maduro-rezsim bukik, akkor jó eséllyel Kuba és Nicaragua is bukhat (utóbbi egy egészen borzalmas, ráadásul keresztényüldöző diktatúra, ahol az elnök felesége éppen most lett társelnöke az országnak), vagy legalábbis ért a szóból.
Utoljára 2024-ben tartottak választást Venezuelában, amelyet elcsalt a Maduro-rendszer. Először csak ellehetetlenítették, hogy az ellenzék vezetője, a most Nobel-békedíjjal kitüntetett María Corina Machado elindulhasson a választásokon, majd kihozták, hogy Maduro nyerte a választást. A bökkenő az volt, hogy az ellenzéknek sikerült kicsempésznie az országból a szavazóköri jegyzőkönyvek nagy részét, amelyek köszönőviszonyban sem voltak a hivatalos eredményekkel. A Maduro-rezsim azóta sem tudta, illetve akarta bizonyítani, hogy a hivatalosnak szánt eredmények valódiak. Így Maduro nem legitim elnöke az országnak: sem az USA, sem az európai országok, de még egy-két baloldali latin-amerikai kormány sem ismerte el a legutóbbi választások végeredményét. A győztes ellenzéki elnökjelöltet, Edmundo Gonzálezt pedig kimenekítették az országból. Ráadásul az USA-ban egyre súlyosbodott a droghelyzet is. Így a migráció mellett a drogkartellek és az illegitim kommunista diktátor elleni fellépés együtt tudott indokot szolgáltatni a Trump-adminisztráció számára.
Nem utolsó szempont a régió politikai térképének átalakulása sem. Az elmúlt évtizedben baloldali hegemónia alatt élő Latin-Amerika elkezdett jobbra tolódni. Argentína kezdte Milei győzelmével, és mire decemberben győzött Chilében José Antonio Kast, már fél Dél-Amerikát jobboldali kormányok vezették, amelyek deklarált ellenfelei voltak Madurónak és az általa képviselt latin-amerikai szocializmusnak, így üdvözölték az amerikai beavatkozást is.
“Egy nap hallgatás után estére a venéz alelnök, Delcy Rodriguez is előkerült, aki összehívta a védelmi tanácsot, és követelte az amerikaiaktól Maduro szabadon bocsátását. Azaz Madurót sikerült eltávolítani a hatalomból, de a szocialista rendszer még megvan. Úgy tűnik, Trumpék számolnak velük az átmenetben, gondolván, hogy ők képesek fenntartani a rendet az országban.
A napokban kiderül mennyire tartja a venéz kormányzat kontroll alatt az országot, és a rezsim legfontosabb támaszát: a hadsereget. Sokan azt sem tartják kizártnak, hogy Delcy Rodriguez alkut kötött az amerikaiakkal, hogy eltávolítják Madurót, cserébe ők vezényelhetik le az átmenetet, alkalmazkodva az amerikai elvárásokhoz, ami lehetőség a hatalomátmentésre is.(Megj.: láttunk már ilyet.) Az amerikai elnök mindenesetre bejelentette, hogy a hadihajók biztos, ami biztos Venezuela partjainál maradnak még.
Trump sajtótájékoztatójának egyik legérdekesebb üzenete a venezuelai ellenzéknek szólt, ami egyébként is megér egy külön misét. Próbálkoztak ők már mindennel – bojkottal, összefogással stb. –, hogy leváltsák a Maduro-rezsimet, miközben folyamatosak voltak a belharcok is. A legtöbb ellenzéki vezető végül Miami vagy spanyolországi emigrációban végezte. Legutóbb María Corina Machado tudott kiemelkedni, akinek vezető szerepe viszonylag elfogadott volt.
Ahogyan végigcsinálta a legutóbbi választást, az valóban komoly bátorságot bizonyít a részéről, nem hiába a Nobel-díj.
A jelenleg Venezuelán kívül tartózkodó Machado tegnap csak órákkal az események után szólalt meg, hogy tudassa: készen áll a rá váró feladatra. Amikor viszont Trumpot kérdezték, elég hűvösen azt válaszolta, hogy nem egyeztettek Machadóval, aki ugyan jó ember, de nincs elég támogatottsága otthon. Ez azt jelzi, hogy az ellenzék vezetőjének nem sok szerep juthat majd a rendszerváltásnál – „tetszettek volna forradalmat csinálni” –, pláne, hogy Washingtonból tervezik irányítani a folyamatot, bármit is jelentsen ez.
A két közvetetten érintett nagyhatalom, Oroszország és Kína, a Maduro-rezsim támogatói, természetesen elítélték az amerikai akciót, de azért nem nagy vehemenciával: inkább csak hozták a kötelezőt, mintha tudomásul vették volna. Latin-Amerikában a két legkétségbeesettebb reakció Kolumbiából és Kubából érkezett. A kolumbiai elnök, Gustavo Petro lehet Trump következő célpontja, akit már szankciós listára is tett, és aki az idei választásokra készül. Kuba tudja, hogy a venezuelai támogatás nélkül meg lehetnek számlálva a napjaik.
A két óriás, Mexikó és Brazília szintén elítélte az amerikai beavatkozást, nem úgy, mint Milei és más jobboldali elnökök, akik üdvözölték a kommunista Maduro eltávolítását. Az EU, amelynek nincs igazán ráhatása erre a kérdésre, nem okozott meglepetést: nem tartotta legitimnek Madurót, de hangsúlyozta, hogy tiszteletben kell tartani a nemzetközi jogot. A legérdekesebbek a spanyol reakciók voltak. A hivatalos spanyol kormányzati álláspont illeszkedik az európaihoz. A kisebbik szélsőbaloldali kormánypárt viszont határozottan elítélte az amerikai beavatkozást, sőt volt olyan szélsőbaloldali párt (Podemos), amely egyenesen a diplomáciai kapcsolatok megszakítását követelte az USA-val. Igaz, annak idején ezt a pártot a venezuelai rezsim többmillió dolláros támogatásával alapították.
Először elkezdtek élelmiszert felvásárolni, tankolni – ki tudja, mi lesz még –, majd jó páran az utcára mentek: ki azért, hogy örüljön Maduro eltávolításának, ki azért, hogy tiltakozzon ellene. Ami jó hír, hogy összetűzés egyelőre nem volt, és egyelőre nincs polgárháborús hangulat sem. Akik viszont nagyon örülnek, azok az elmenekült venezuelaiak, akik Santiago de Chilétől Limán át Miamiig és Madridig az utcán ünnepelték a jó hírt.
Nyitóképen Nicolás Maduro. Forrás: Juan BARRETO / AFP
Egyre világosabb, Orbán Viktor miért hangoztatja régóta, hogy a brüsszeli politika irányát meg kell változtatni.
Rubio szerint a kubai kormány is „hatalmas problémát” jelent az USA számára.
Percről percre terjed a konfliktus rádiusza.
Elon Musk ingyenes starlink-hozzáférést ajánlott fel Venezuela számára.
XIV. Leó imájáról biztosította a svájci Cras-Montana szórakozóhelyén kitört tűzvészben meghalt fiatalok családtagjait és a sérülteket is.
Edgar Beltránnal arról beszélgettünk, hogy ellopja-e Trump Venezuela olaját, siratja-e bárki Maduro elnököt, és jobbra fordult-e az ország sorsa.
Rubio szerint a kubai kormány is „hatalmas problémát” jelent az USA számára.
Ha már ennek a brüsszeli politikusnak is ennyire elege van, mennyire lehet súlyos a helyzet odaát?
