Megmentették Amerikát a birodalmaktól.
Stílszerűségből jeles: ezen a héten gyászoltuk a 20. századi amerikai külpolitika legnagyobb hatású alakját, Henry Kissinger egykori külügyminisztert, három napra rá pedig kétszáz éves lett az Egyesült Államok külpolitikájának sarokköve, a Monroe-doktrína.
Ezt is ajánljuk a témában
Kissinger tudta: a külpolitika erkölcse más, mint a többi szakmáé. Életében nem a lelki üdvöt kereste, hanem a megoldásokat. Kohán Mátyás írása.
A stratégiai alapelvről, amelyet a kortárs amerikai kormányzatok egyfajta Schrödinger-doktrínájaként sem élőnek, sem halottnak nem nyilvánítanak nyíltan, kétféle tudás kering. A szuverenisták és Amerika barátai úgy szokták fordítani, hogy „Amerika az amerikaiaké”, s ezért az elv nemes és helyes. Amerika kritikusai pedig – e tárgyban a kommunistákkal egy gyékényen – úgy látják, hogy a Monroe-doktrínára hivatkozva puccsolta végig az Egyesült Államok a hidegháború alatt komplett Latin-Amerikát, így a Monroe-elvnél kártékonyabb dolgot keveset hordott még a hátán a Föld nevű golyóbis.
A Monroe-doktrína azonban valójában egyik sem e kettőből –
hanem egy igazán jól kimódolt megoldás egy rendkívül komplikált geopolitikai helyzetre.
Az amerikai külpolitikában igen kevés dolog az, aminek látszik. A Monroe-elv kapcsán már rögtön a nevénél elkezdődnek a problémák: bár a doktrína a keresztségben James Monroe 1817-1825 közötti amerikai elnökről kapta a nevét, valójában sokkal több köze van Monroe külügyminiszteréhez és elnöki utódjához, John Quincy Adamshez, aki a mögötte húzódó politikát megalkotta.
Monroe alatt az Egyesült Államok finoman szólva nem ült olyan stabilan a geopolitika nyergében, mint ahogy 1989, de akár 1945 óta. A mainál sokkal lazább szervezetben és sokkal kisebb területen működő Egyesült Államok épp csak kihozta egy erős döntetlenre az 1812-es háborút az indiánokkal szövetkező volt gyarmattartója, az Egyesült Királyság ellen, s épp nem voltak nemzetközileg elismert határai sem nyugati, sem északi irányban. A gyarmatosítás pedig fénykorát élte, az európai birodalmak inkább befelé masíroztak az Újvilágba, mintsem hogy kifelé jöttek volna onnan. A cári Oroszország Alaszkából délre tört, Spanyolország Mexikóban mesterkedett.
A frissen függetlenedett latin-amerikai országokat pedig újragyarmatosítással fenyegette a spanyol birodalom, kiegészülve az orosz-porosz-osztrák Szent Szövetséggel.
Ekkor adódott egy politikai sansz. A kontinentális európai hatalmak túlzott megerősödésében nem érdekelt Nagy-Britannia megkereste azt az Egyesült Államokat, amelyet egy szűk évtizede még ágyúzott: nem akarnának-e közös nyilatkozatban kiállni az ellen, hogy a Szent Szövetség birodalmai beavatkozzanak a nyugati féltekén?
A nagy közös kiállást tervezgetve Adams külügyminiszter először gyorsan leütötte az USA számára legfontosabb konkrétumokat. Az 1818-as szerződésben a britekkel hivatalosan is rögzítette az USA és Kanada határát. Aztán 1821-ben Spanyolországgal leboltolta Florida átvételét, 1822-ben pedig Nagy-Britanniával együtt megálljt parancsolt az orosz cár terjeszkedési kísérleteinek az amerikai csendes-óceáni partok mentén, így szabadon tartotta a mai Washingtont, Oregont és Észak-Kaliforniát az amerikai telepesek számára. Aztán 1823-ban eljött a közös brit-amerikai kiállás ideje. George Canning brit külügyminiszter azt javasolta: a britek és az amerikaiak mondják ki közösen, hogy támogatják a spanyolok és a latin-amerikai telepesek békekötését, ellenzik, hogy ezek a területek bármely más hatalomra szálljanak, egyben maguk nem törekszenek ezek megszerzésére.
Ha Monroe-n múlik, ez lett volna a Monroe-doktrína: egy viszonylag súlytalan amerikai önkorlátozás.
Adams viszont meggyőzte a kormányt arról, hogy nyilatkozzanak inkább egyedül. Úgy látta: Nagy-Britannia világverő haditengerészetével maga is vissza tudja tartani az európai hatalmakat attól, hogy a nyugati féltekére merészkedjenek, s ehhez az Egyesült Államokra semmi szükség. Emellett nem kívánta korlátozni az USA terjeszkedését a spanyol területek irányába – terjeszkedtek is aztán bőséggel –, és legfőképpen nem akarta a nemzetközi porondon az Egyesült Királyság oldalkocsijának láttatni az USA-t. „Őszintébb és méltóbb lenne elveinket közvetlenül Oroszországnak és Franciaországnak szentelni, mint csónakként beúszni a brit hadihajó nyomában” – írta érvelő levelében főnökének. Aki meg is fogadta tanácsát – ezért beszélhetünk ma egyáltalán Monroe-doktrínáról, amely szuverén amerikai elv, nem közös senkivel. Ennek ősformája három adamsi pontból állt:
Semmi önkorlátozás, semmi britpárti beavatkozás az európai hatalmi viszonyokba – hanem minden birodalmi erő machinációinak betiltása a nyugati féltekén. Nagy-Britannia ezt követően a közös nyilatkozattal már nem próbálkozott, az amerikai feltételeket hallgatólagosan elfogadta.
Hogy az amerikai történelmet meghatározó elvet aztán mégis Monroe-doktrínaként ismerjük, annak az elnök 1823. december 2-án a Kongresszusban elmondott State of the Union-beszéde az oka, melyben politikát szőtt Adams pontjai köré.
„Megfelelőnek láttuk az alkalmat, hogy leszögezzük elvként, melyben az Egyesült Államok jogai és érdekei érintettek, hogy az amerikai kontinensek szabad és független állapotuk nyomán, melyet elértek és megtartottak,
a továbbiakban nem tekintendők semelyik európai hatalom gyarmatosításának tárgyaiként” –
ez a Monroe-doktrína legrövidebb hivatalos formája. Ugyanabban a beszédben bővebben így hangzott: „...bármely kísérletet a részükről arra, hogy kiterjesszék rendszerüket a félteke bármely részére, békénkre és biztonságunkra nézve veszélyesnek fogunk tekinteni. Bármely európai hatalom létező gyarmataiba és függő területeibe nem avatkoztunk be, és nem is fogunk. De azon kormányok tekintetében, amelyek függetlenségüket kinyilvánították és megtartották, és akik függetlenségét mi nagy megfontoltsággal, igaz elveken nyugodva elismertük, az elnyomásukat, vagy sorsuk bármilyen formában való ellenőrzését célzó közbeavatkozást
nem tudjuk más fényben látni, mint az Egyesült Államokkal szembeni barátságtalan szándékok megnyilvánulásának.”
A Monroe-doktrína az ezt követő évtizedekben folyamatosan bővült – s az európai erők amerikai beavatkozásait tiltó szövegből egyre inkább az USA amerikai kontinensen végrehajtott beavatkozásait legitimáló elvvé vált. 1870-ben bővült az elv azzal, hogy „ezután e kontinensen semelyik terület sem tekinthető egy európai hatalom számára átadás tárgyának”, azaz az USA az európai hatalmak közötti területcserét is de facto betiltotta a nyugati féltekén. Emellett még két fontos kiegészítése született: Grover Cleveland elnök külügyminisztere, Richard Olney nevéhez fűződik az 1897-es Olney-kiegészítés arról, hogy „az Egyesült Államok a gyakorlatban a szuverén ezen a kontinensen, akarata pedig törvény azon alanyok számára, akire közbeavatkozását kiterjeszti.” A leghíresebb kiegészítés pedig Teddy Roosevelt elnöké, aki azt tette hozzá a Monroe-elvhez, hogy
„egy latin-amerikai nemzet égbekiáltó és krónikus gaztette” esetén az Egyesült Államok beavatkozhat, hogy elkerülje az európai beavatkozást.
Egy kevésbé ismert kiegészítése született még 1912-ben az elvnek Lodge-kiegészítés néven, amely annak hatályát kiterjesztette a külföldi államok által irányított cégekre is – ezzel arra reagáltak, hogy egy japán cég megpróbálta megvenni Dél-Kaliforniában a Magdolna-öblöt.
A volt gyarmattartójuktól megvédett latin-amerikai szabadságharcosok – a venezuelai Simón Bolívar, Kolumbiában Francisco de Paula Santander, Argentínában Bernardino Rivadavia, Mexikóban Guadalupe Victoria – meleg szavakkal üdvözölték a Monroe-elvet; Bolívar egyenesen úgy fogalmazott, hogy „Anglia és az Egyesült Államok védenek minket. E két állam, amelyek ma egyedül hatalmak a világon, nem fogják megengedni, hogy Spanyolország segítséget kapjon.”
Azonban gyorsan rá kellett jönniük, mennyire duplafenekű a Monroe-doktrína – az ekkor érdemleges haditengerészettel nem rendelkező Egyesült Államok ugyanis nem tudta azt betartatni, pláne nem a britekkel szemben. Így 1833-ban Nagy-Britannia minden gond nélkül magáénak nyilváníthatta a Falkland-szigeteket Argentína partjainál, s ugyanezen dél-amerikai országot Franciaország is tengeri blokád alá vehette. 1842-ben viszont
John Tyler elnök Hawaii amerikai megszállását a Monroe-elvvel indokolta – ez volt az első amerikai beavatkozás, melyre ez a doktrína szolgáltatta a jogalapot.
Az amerikai polgárháború alatt, az 1860-as években aztán majdnem kimúlt a doktrína, ugyanis az épp magával foglalkozó USA tehetetlenségét kihasználva III. Napóleon Franciaországa megszállta és bábállammá tette Mexikót, Spanyolország pedig újragyarmatosította Dominikát, illetve elfoglalta a Peruhoz közeli Chincha-szigeteket. De az USA magára talált, a Monroe-doktrína első két nyílt és súlyos megsértésének elrettentéssel véget vetett, s az 1900-as évek elején megszállta Haitit, a Dominikai Köztársaságot, Mexikót és Nicaraguát is, illetve rábírta Panamát a Panama-csatorna megépítésében való együttműködésre.
A 20. században aztán a Monroe-elv ráfordult alkalmazásának legellentmondásosabb időszakára. A hidegháborús Egyesült Államok nyíltan jellemzően nem mondta ugyan ki, hogy mikor Latin-Amerikában puccsolgat, akkor azt a Monroe-elv jogalapján teszi – de azért nem volt nehéz belelátni azt egy-egy erősebb államcsínybe, mint történt az Guatemalában, a Dominikai Köztársaságban, Brazíliában, a legsúlyosabb formákban pedig Nicaraguában és Chilében, valamint a kubai rakétaválság során.
Az Egyesült Államokat a hidegháború alatt folyamatosan vádolták azzal, hogy az antiimperialista szándékkal fogant, de imperialista természetűvé vált Monroe-doktrína szerint cselekszik. S bizonyos országokban ez a reflex máig megmaradt –
2018-ban Oroszország, 2019-ben Venezuela és Kuba vádolta meg a Donald Trump vezette Egyesült Államokat azzal, hogy sorozatos beavatkozásaikkal a Monroe-doktrínát valósítják meg.
Erre rájátszott John Bolton, Trump nemzetbiztonsági tanácsadóinak leghéjábbika, aki a venezuelai választási csalásokkal kapcsolatban világossá tette: „Ebben az adminisztrációban nem félünk használni a Monroe-doktrína szót”, hiszen „Ronald Reagan elnökig visszamenőleg az amerikai elnökök célja volt, hogy a félteke teljesen demokratikus legyen.”
Páratlanul rímel ez arra, amit Joe Biden alatt az Egyesült Államok immáron globális kiterjedésben művel – világszintű Monroe-elv helyett a demokráciák és az autokráciák harcának keresztelve az új külpolitikai irányvonalat.
Nyitókép: MTI/EPA/Shawn Thew
„Az én Fehér Házamban ezek a szélsőséges nézetek nem voltak jelen.”
Az amerikai társadalomnál kezd betelni a pohár.
Charlie Sheen szerint szürreális, ami a konzervatív véleményvezérrel történt.
A királyi család a brit uralkodóházhoz méltó külsőségekkel üdvözölte az amerikai elnököt.
Egész Amerika felháborodott az ABC News munkatársának szavain.
Keleti szomszédunk továbbra sem került még be az Egyesült Államok vízummentességi programjába.
Videóban reagált a rapper arra, hogy a Tisza egyes politikusai fegyverrel, míg mások testőrökkel jelennek meg nyilvánosan.
Sajtószabadság ukrán módra. Az indoklás szerint a magyar oldalak álhíreket terjesztettek az ukránok „terrorista tevékenységéről”, gúnyolták Ukrajna támogatását és kritizálták a szankciós politikát.
