Azzal az amerikai dezinformációs szakértővel csinált interjút a Lakmusz, aki maga is dezinformációt terjesztett Hunter Biden laptopjával kapcsolatban, és erre még csak rá sem kérdeztek.
A Joe Biden-féle demokrata kormány egyik dezinformációs gurujával, Nina Jankowicz-csal készített interjút a a 444-es kötödésű Lakmusz „tényellenőrző” portál. A dolog elég ironikus, sőt abszurd, mivel az interjú címe az, hogy „A szólásszabadság talán valaha volt legkomolyabb korlátozását látjuk az Egyesült Államokban”, miközben Biden idején a dezinformációs narratíva éppen a szólásszabadság korlátozását is szolgálta, és az interjú főszereplője azon évek egyik legnagyobb dezinformációját terjesztette.
Miről lesz szó?
Jankowicz három hétig az Egyesült Államok Belbiztonsági Minisztériuma (DHS) újonnan létrehozott Dezinformációs Irányító Testületének ügyvezető igazgatójaként szolgált, majd 2022 májusában lemondott posztjáról.
Amint wikipédiás életrajza írja: Jankowicz oroszt és politikatudományt végzett, 2010-ben pedig egy szemesztert töltött az oroszországi Herzen Állami Pedagógiai Egyetemen. 2017-ben Fulbright-ösztöndíjasként Kijevben az ukrán külügyminisztériumnak dolgozott. Dezinformációs ösztöndíjasként dolgozott a Woodrow Wilson Központban, ahol a demokrácia és a technológia metszéspontját vizsgálta Közép- és Kelet-Európában. Emellett felügyelte az oroszországi és fehéroroszországi programokat a National Democratic Institute-nál (NDI). 2023-ban felkerült a Time magazin 100 legbefolyásosabb emberének listájára a mesterséges intelligencia területén. Az NDI finanszírozásában részt vesz a Soros-féle Nyílt Társadalom Alapítvány is.
Jankowicz első, 2020-ban megjelent könyve a How to Lose the Information War: Russia, Fake News and the Future of Conflict (Hogyan veszítsük el az információs háborút: Oroszország, álhírek és a konfliktusok jövője). Ebben
a szerző szándéka szerint az orosz befolyási műveleteket vizsgálja, amelyek célja a demokratikus nemzetek gyengítése és ezáltal saját pozíciójának megerősítése a nemzetközi rendben.
A kötet hat esettanulmányt tartalmaz: Észtországét, Grúziáét, Lengyelországét és Ukrajnáét, valamint Hollandiáét, a Cseh Köztársaságát és az Egyesült Államokét. 2022-ben aztán publikált egy másik könyvet is, kissé más témában: How to be a Woman Online: Surviving Abuse and Harassment, and How to Fight Back (Hogyan legyél nő online: Túlélni a bántalmazást és a zaklatást, és hogyan harcoljunk ellene). A hölgy a három hét alatt támadások kereszttüzében érezte magát, amit nagyon nehezen viselt, valószínű ez ihlette ezt a kötetet.
Tekintve a Biden-kormány agresszív taktikáját, mely szerint a dezinformációs narratívát használták a szólásszabadság korlátozására, közösségi platformok befolyásolására és jobboldali személyiségek, álláspontok diszkreditálására, ráadásul kormányzati pozícióból (amit amúgy az állammal kapcsolatban legalábbis szkeptikus, hacsak egyenesen nem ellenséges amerikaiak nem szoktak szeretni), nem csoda, hogy a hölgy a támadások kereszttüzébe került, annak ellenére is, hogy epizódszereplőnek bizonyult. Bizonyára kapott méltatlan támadásokat is, bár egy politikai pozícióban lévő emberként ez nem meglepő – de elfogadom, hogy kezdőként nehezen viselte.
Az viszont, hogy piedesztálra emeli őt a Lakmusz, és egy egyébként nem túl tartalmas, viszonylag lapos figyelmeztetéseket és megfejtéseket tartalmazó interjút csinál vele dezinformáció-ügyben, több mint ironikus.
Jankowicz – még nem kormányzati pozícióban – 2020-ban azt sugallta, hogy Hunter Biden laptopja egy orosz dezinformációs kampány része lehet, és „Trump-kampányterméknek” kellene tekinteni.
2022-ben részletesen írtam Hunter Biden laptopjának médiakarrierjéről.
Hunter Biden laptopjának sztoriját a New York Post robbantotta ki 2020 október 14-én, a novemberi elnökválasztások előtt.
Eszerint az akkor még elnökjelölt Joe Biden fia 2019 áprilisában egy delaware-i számítógép-szervizben hagyta laptopját, amiért sosem ment vissza és sosem fizetett érte. A szabályzat szerint az otthagyott laptopok egy idő után a bolt tulajdonába kerülnek, a tulaj pedig 2019 decemberében átadta azt az FBI-nak (egyes információk szerint az FBI kereste és bekérte a laptopot), de értesítette volt New York-i polgármestert, egyben Trump-jogászt, Rudy Giulianit. A merevlemez tartalmáról a Trump-tanácsadó Steve Bannon értesítette a lapot, a merevlemezről pedig Giuliani adott át egy másolatot a Postnak.
Ezt is ajánljuk a témában
Egy hónappal a 2020-as amerikai elnökválasztás előtt robbant ki Joe Biden fiának, Hunter Bidennek a laptopbotránya, amiről azonban a liberális média leginkább csak hallgatott. A felmérések szerint kevesebben szavaztak volna Bidenre, ha tudtak volna az ügyről.
A MacBook Pro típusú laptopon talált levelezésekből az derült ki, hogy Hunter Biden dolgozott egy Burisma nevű ukrán energiacégnek, emellett arra lehetett következtetni, hogy Biden a cég képviselőjének, illetve más ukrán, orosz és kazah potentátoknak szervezett találkozókat, azaz lobbizott nekik. Egyes utalások szerint a találkozók némelyikén (legalábbis egyikén) apja, Joe Biden is részt vett, és a találkozókkal kapcsolatos részletes adatok is szerepeltek rajta.
A Biden-kampány hevesen tagadott, és állította, hogy sosem beszélt a fiával annak üzleti ügyeiről – ami meglehetősen életszerűtlen. 2021 áprilisában egy interjúban Hunter Biden elkente a laptop dolgát.
A liberális médiumok a Trump-tanácsadó Steve Bannon és Rudi Giuliani kampányötletének tartva a dolgot rögtön orosz dezinformációnak titulálták a Post értesüléseit, mondván, Giuliani kapcsolatban állt két állítólagos orosz kémmel. A baloldali lapok jórésze elhallgatta az ügyet. (Részletesen minderről a fent linkelt cikkben.)
A Media Research Center billegő államokban készült felmérése szerint a Biden-szavazók 36 százaléka nem hallott Hunter Biden ügyeiről, és 4,6 százalékuk nem szavazott volna a demokrata jelöltre, ha tud róla. A Facebook is erősen korlátozta a cikk terjesztését, az akkori Twitter nem engedte megosztani a New York Post cikkét. A Wikipedia az ügyről szóló szócikkében a mai napig (2025.11.25.) nem linkelte a hivatkozásokban a New York Post-cikket (a Bloomberget linkelte helyette), csak a szócikk alján, a „külső linkek” rovat egyetlen tételeként adta meg. Az adófizetők pénzéből fenntartott NPR amerikai közmédia azt írta, hogy időpocsékolás a Hunter-gyanúkról írni.
A teljes baloldali média lekicsinyelte, ignorálta, dezinformációnak titulálta az ügyet.
Aztán lementek a választások, 2020 decemberében, a győzelem után a Biden-kampánystáb elismerte, hogy Hunter Biden ellen nyomozás zajlik a gyanús pénzügyei miatt.
Végül
a New York Times és a Washington Post 2022 márciusában ismerte el, hogy a New York Post által kirobbantott, Hunter Biden-féle laptopbotrány alapvetően igaz. Azóta mindenki számára világos, hogy semmiféle orosz dezinformációról nem volt szó.
Ezt is ajánljuk a témában
A frissen indult tényellenőrző portálon a gyermekek nemváltásával kapcsolatos kormánypárti felvetéseket kritizálják, de közben maguk is belecsúsznak az interpretációs mocsárba. Nemváltás, pubertásblokkolók, félreértelmezett öngyilkossági statisztikák.
Nina Jankowitz a Politico szerint „többször is szkepticizmusának ad hangot a laptop eredetével kapcsolatban, ami szerinte azért volt, mert Trump személyes ügyvédje, Rudy Giuliani adta át a hatóságoknak. Több mint 50 korábbi magas rangú hírszerző tisztviselő is ’mélyen gyanúsnak’ nevezte a dolgot akkoriban, Jankowicz pedig azt mondja, hogy nincsenek feljegyzések arról, hogy kijelentette volna, maga a laptop nem valódi.” (Mintha ezt bárki is kétségbe vonta volna.) Hozzáteszik: Jankowitz „egyik tweetje vírusként terjedt anélkül, hogy a kontextusban közölte volna, hogy élőben tweetelte egy október 20-i elnökjelölti vitát, amelyben Bident parafrazeálta, hivatkozva ugyanarra a levélre. Egy másik tweet egy hírszerzési jelentésre hivatkozott, amely arra a következtetésre jutott, hogy a Kreml ’megbízottakat használt’ Bidennel kapcsolatos megalapozatlan állítások terjesztésére, amit ’egyértelmű utalásnak’ nevezett az állítólagos Hunter laptopra.”
A lényeg tehát:
A Lakmusz interjút csinál egy elvileges dezinformáció-szakértővel, aki kormányzati pozícióban három hétig bírta, utána szétperelt mindenkit, de ő maga korábban bődületes nagy dezinformációt terjesztett egy olyan ügyben, ami nagy szerepet játszhatott a 2020-as elnökválasztások idején.
Szerintem a helyzet a következő: Nina Jankowicz az orosz dezinformáció szakértője, így aztán szinte mindenre, ami nem tetszik neki, könnyen ráhúzza, hogy az biztosan orosz dezinformáció. Nevezzük ezt szakmai ártalomnak. Nyilván nem kell félteni az oroszokat, meg megvédeni sem, dezinformálnak ők eleget – csak hát kiderült, hogy még a dezinfó- sőt oroszdezinfó-szakértő sem rendelkezik biztos tudással az ügyben (vagy hazudik). Ehhez ért, ezért mindent ennek nyilvánít, mások meg kritikátlanul igazat adnak neki. Legyünk jófejek: emberi esendőség.
A hölgy mindenesetre – pozitív olvasat – valójában nem volt a valós információk birtokában, és csak tippelgetett, következtetett; vagy – negatív olvasat – tudta, hogy baj van, és ő maga terjesztett dezinformációt.
Ilyen a külsős szakértés természete: mivel a külsős szakértők nincsenek ott, nem tudják, pontosan mi történt, csak következtetgetnek, amit kikövetkeztetnek az vagy igaz, vagy nem, de a Lakmusz-félék készpénznek veszik.
Ezt is ajánljuk a témában
Tudományos tanulmányban kritizálja a tényellenőrzést és a Lakmuszt Szilvay Gergely.
De Nina Jankowicz csak epizódszereplő volt. A The Tablet zsidó kulturális magazin 2023 márciusában leközölt egy érdekes oknyomozó esszét Jacob Stiegel tollából. A cikk címe: Útmutató az évszázad átverésének megértéséhez: tizenhárom megközelítés a dezinformációhoz.
Az „orosz dezinformáció” mint kortárs világmagyarázat eszerint 2017-ben tűnt fel először Amerikában ötven év után: 2017-ben állítólagos orosz ügynöklista kavarta fel az amerikai közéletet. „Egy új szervezet, a Hamilton 68 azt állította, hogy több száz orosz vonatkozású fiókot fedezett fel, amelyek beszivárogtak a Twitterre, hogy káoszt szítsanak és segítsenek Donald Trumpnak megnyerni a választásokat. Oroszországot azzal vádolták, hogy feltörte a közösségimédia-platformokat, az új hatalmi központokat, és azokat az Egyesült Államokon belüli események titkos irányítására használta fel. Mindebből semmi sem volt igaz. Miután áttekintette a Hamilton 68 titkos listáját, a Twitter biztonsági tisztviselője, Yoel Roth, magánbeszélgetésben elismerte, hogy cége lehetővé teszi, hogy ’valódi embereket’ ’bizonyítékok és jogorvoslat nélkül egyoldalúan orosz bűnözőknek bélyegezzenek’.”
Stiegel számos más ügyet felsorol, majd arra jut:
„Az amerikai védelmi komplexum üzenete egyértelmű volt. Ahhoz, hogy megnyerje az információs háborút – egy egzisztenciális konfliktust, amely a kibertér határok nélküli dimenzióiban zajlik –, a kormánynak el kell törölnie az elavult jogi különbségeket a külföldi terroristák és az amerikai állampolgárok között. 2016 óta a szövetségi kormány dollármilliárdokat költött arra, hogy a dezinformáció elleni komplexumot a modern világ egyik legerősebb erejévé alakítsa: egy hatalmas leviatánná, amelynek csápjai mind az állami, mind a magánszektorba benyúlnak, és amelyet a kormány egy ’egész társadalomra kiterjedő’ erőfeszítés irányítására használ fel, amelynek célja az internet feletti teljes ellenőrzés megszerzése, és nem kevesebb, mint az emberi hiba felszámolása.”
Majd bemutatja ennek az intézményi oldalát.
Érdemes az egész Stiegel-esszét elolvasni, informatív és tanulságos. A végkövetkeztetése a következő:
„Egy olyan uralkodó osztály számára, amely már belefáradt a demokrácia azon követelményébe, hogy alattvalóinak szabadságot biztosítsanak, a dezinformáció szabályozási keretet biztosított az Egyesült Államok alkotmányának leváltására. Azzal, hogy a lehetetlent, a párt ortodoxiájától való minden tévedés és eltérés kiküszöbölését tűzte ki célul, az uralkodó osztály biztosítja, hogy mindig képes legyen rámutatni a szélsőségesek közelgő fenyegetésére – egy olyan fenyegetésre, amely igazolja saját vasmarkú hatalmát.
Egy sziréndal szólítja fel azokat, akik a digitális kor hajnalán élünk, hogy vessük alá magunkat a gépek hatalmának, amelyek azt ígérik, hogy optimalizálják életünket és biztonságosabbá tesznek minket.
Az ’infodémia’ apokaliptikus fenyegetésével szembesülve elhitetik velünk, hogy csak a szuperintelligens algoritmusok védhetnek meg minket a digitális információs támadás zúzósan embertelen mértékétől. A beszélgetés, a nézeteltérés és az irónia régi emberi művészetei, amelyektől a demokrácia és sok minden más függ, egy katonai szintű megfigyelés elsorvadó gépezetének vannak kitéve – egy olyan megfigyelésnek, amelynek semmi sem tud ellenállni, és amelynek célja, hogy félelmet keltsen bennünk az értelmes képességünktől.”
Talán kicsit bombasztikusan hangzik. De eléggé valószínű, hogy a dezinformáció elleni küzdelem a Biden-kormányok idején arra volt ürügy, hogy dezinformációkat terjesszenek, információkat hallgassanak el, illetve embertömegeket ellenőrizzenek. Aki pedig ezt elhiszi, mármint amit írok, az maga is – szerintük – összeesküvés-elméletek és dezinformáció áldozata. A Lakmusz meg jön, és interjút csinál a nővel, aki az egyik legfontosabb kortárs dezinfós ügyben befürdött, és a dezinformáció elleni küzdelem bajnokának tünteti fel. És még csak rá sem kérdez Hunter Biden laptop-ügyére és más gyanús ügyekre Hillary Clinton és a Biden-család körül. Megáll az ész.
Ezt is ajánljuk a témában
Nekiestek Amerikában a régi liberális jobboldal képviselői az újkonzervatívoknak Tucker Carlson egyik interjúja kapcsán. A megtámadottak közt vannak Magyarország liberalizmusellenes barátai, Orbán Viktor neve is előkerült. Mindez egy régi háború új csatája.
Nyitókép: AFP
A demokraták 2023-ban perelték be Donald Trumpot, akkori republikánus elnökjelöltet és 18 társát bűnszervezetben elkövetett cselekmények miatt.
Határozott elképzelései vannak a német védelmi miniszternek.
Csak a szokásos...
Új módszereket kereshet Daniel Freund.
Nehéz eldönteni, hogy a Politico az ukrán, vagy az európai közvéleményt, esetleg saját magát akarja megnyugtatni. Ezzel a cikkel valószínűleg egyik sem sikerült.
A miniszterelnök arról beszélt: készülnünk kell arra, hogy rengeteg olyan újítás, felfedezés, találmány, kísérlet várható a jövőben, ami megpróbál az ember számára élhető közeget teremteni élhetetlen területeken.
A Századvég legújabb kutatásában bemutatta, hogy a lakosság túlnyomó része miért nem támogatja az embargót.
Hatalmas csata vár a zöld-fehérekre a török nagyvárosban.
