Szilvay szerint így kezeli félre a Lakmusz a 2022-es választásokat, a gendert és a háborút

A tényellenőrzés kritikája és a Lakmusz – ezzel a címmel közölt tudományos tanulmányt a Századvég folyóirat most megjelent, 2023-as első számában Szilvay Gergely, lapunk munkatársa.

A Lakmusz a 444 tényellenőrző társportálja, amely 2022 január elsejével indult el. Szilvay először összefoglalja a tényellenőrzésről szóló tudományos irodalmat, aztán azt a kérdést feszegeti, hogy valóban ténykérdés-e mindaz, amit a tényellenőrzők vizsgálnak, majd a műfaj tudományos kritikáját a Lakmuszon teszteli, vizsgálva, hogyan írt a Lakmusz az ukrán-orosz háborúról, a 2022-es választásokról vagy épp a genderkérdésről.

Csak a tények?

Szilvay kifejti: Joseph E. Uscinski amerikai médiakutató és összeesküvéselmélet-szakértő, a Miami-i Egyetem professzora, valamint Ryden W. Butler „egy azóta a szakirodalomban klasszikussá vált, 2013-as cikkében több szempontból kritizálta a tényellenőrzés egyáltalábani lehetőségét. Először is rámutattak, hogy a tényellenőrök is szelektálnak (tematizálnak), azaz kiválasztják valamiképp, hogy mit ellenőriznek”. Másodszor is szerintük

Harmadszor rámutatnak, hogy „ugyanez a helyzet a tények közti összefüggésekkel és a hatásmagyarázattal”.

„Persze a tényellenőrök megtehetik, hogy megkérdezik a tudósokat, ha az utóbbiak által már vizsgált tárgyról van szó. Csakhogy – jelzik a szerzők –a legtöbb kérdésben a tudósok és szakértők közt is vita van, nincs tehát egy, véglegesnek tekinthető tudományos álláspont” – írja Szilvay UScinskiékra utalva. 

Összefoglalva tehát – írja Szilvay – „a szakirodalomban megjelenő episztemológiai kifogások a ‘tényellenőrzéssel’ szemben a következők: ideológiai-politikai elfogultság; kiválasztás; interpretálás; a tudományhoz és szakértőkhöz való illegitim fellebbezés; jóslás.”

Szilvay úgy fogalmaz: „A legfőbb probléma hogy a ’tényellenőr’ pozíció szakmai autoritás-igényt sugall: a ’tényellenőr’ azt állítva, hogy ő kifejezetten tényeket (állításokat) ellenőriz, tehát erre specializálódott, akarva vagy akaratlanul is a ’sima’ újságírók felé helyezi magát. A ’tényellenőrzés’ a szakma csúcsa, művelője kompetensebbnek állítja be magát, ő ’újságíróbb’ az újságíróknál. Azaz a tényellenőrök a szakma ’alkotmánybírósága’, hozzájuk lehet fellebbezni, de tőlük már nem.” Vagy ahogy Uscinski fogalmaz: 

Szilvay megjegyzi „A tényellenőrzéssel foglalkozó szervezeteket a 2015-ben a Poynter Institute által létrehozott International Fact-Checking Network (IFCN) fogja egybe, amely alapelvekkel, etikai kódexszel és metodológiai útmutatóval is szolgál. A Poyntert és nyomában a hozzá szorosan kötődő PolitiFact tényellenőrző portált finanszírozási forrásai és társadalmi hálózata miatt baloldali politikai elfogultsággal vádolják.”

A Lakmusz a háborúról, választásokról, genderről

Szilvay ezek után az Uscinski-féle pontokat teszteli a Lakmuszon. Először a tematizálást és szelekciót tekintve azt vizsgálja, hogy a Lakmusz miként áll az orosz és ukrán dezinformációhoz, jelezve, hogy a portál 2022. október 13-ig, kutatása lezárultáig összesen egy cikket szentelt az ukrán dezinformációnak, míg 18-at az orosznak.

A szerző azt is vizsgálta, hogy ebben az időszakban hogyan oszlottak meg magyar politikusok kijelentéseivel és kormányzati kommunikációval foglalkozó cikkek. Mint írja: 58 ilyen cikkből kettő ölelte fel az egész politikumot, 39 foglalkozott kormánypárti állításokkal, és 17 ellenzékiekkel. Az utóbbi kategória többsége Márki-Zay Péter, a Mi Hazánk és a Jobbik kijelentéseivel foglalkozott, és volt három DK-s anyag. Tehát 

A legkeményebb kritikát azonban a választások kezelése kapcsán kapja a Lakmusz, amivel Szilvay arra kíván rámutatni, hogy a tényellenőrök sem tudják elkerülni a tények interpretációját, sőt az interpretáció gyakran kifejezetten szükséges.

A Lakmusz ugyanis több cikkben feszegette azt, hogy kétharmados többség „valóban” kétharmad-e, azaz a választók kétharmada áll-e a Fidesz-KDNP mögött, arra jutva, hogy nem. Mint írja: „A problémám épp az, hogy a Lakmusz pusztán azt számolja meg, hogy a választásokon leadott szavazatok kiadják-e a kétharmadot vagy sem. Az alábbiakban amellett fogok érvelni, hogy egyrészt a Lakmusz adatrendezése nem magától értetődő, és máris tetten érhető rejtett interpretáció vagy sugalmazás; másrészt amellett, hogy az ilyesfajta választási matematika mutatja igazán a tényellenőrzés műfajának korlátait.”

Hozzáteszi: „A kontextus felvázolása nélküli, puszta szavazatszámlálás mögött ugyanis azt a kimondatlan feltételezés húzódhat meg, és azt sugallhatja, hogy az egyetlen igazságos választási rendszer az, amiben minden párt parlamenti képviseletének mérete éppen akkora arányú, mint a választásokon elért (listás) szavazati aránya, és így a puszta szavazatszámok vizsgálatával ki lehet mutatni, hogy a kétharmad ’valóban’ kétharmad-e. Azaz ezek szerint az egyetlen valóban igazságos választási rendszer az arányos rendszer.” Szilvay azt is kiszúrta, hogy a Lakmusz ábrázolásain a parlamenti arányokat a szavazati joggal rendelkezők számával hasonlította össze, nem pedig a választásokon résztvevőkével.

Szilvay századvéges tanulmányában hozzáteszi: a Lakmusz „nem mutatja be, hogy a korábbi magyar választásokhoz és a nemzetközi trendekhez képest a választási részvétel és a győzelmi arány valóban kiemelkedőnek tekinthető-e”. Megteszi ezt a lakmuszosok helyett Szilvay, aki rámutat, hogy 

az egyéb trendeket tekintve pedig „az aktuális nyugat- európai átlagnál némivel rosszabb, a közép-európainál azonban határozottan jobb” volt a 2022 áprilisi részvételi arány.

Ezután kifejti: a Lakmusz azt sem magyarázza el olvasóinak, „hogy miért magasabb a győztes pártszövetség parlamenti jelenlétének aránya a listán kapott szavazatainak arányánál”. Azaz a portál nem fejti ki olvasói számára, mi az egyéni körzetek szerepe, és úgy tesz, mintha a listás szavazatok adnák ki a választás ’valódi’ eredményét. Sőt, „azt sem említi, hogy 1989 óta a magyar választási rendszer mindig vegyes volt, sosem csak a listás szavazatok számítottak, és ilyen szempontból a rendszer mindig kedvezett a győztesnek (már ha volt egyértelmű győztes). 

A szerző hangsúlyozza: „a Fidesz-KDNP 2010-ben, a régi választási rendszer szerint a listás szavazatok 52,7 százalékával nyerte el a parlamenti helyek 68 százalékát, azaz az ’aránytalanság’ nagyobb volt, mint 2022-ben (54,13 százalék a 68 százalékhoz). Ennek oka az volt, hogy a 176 egyéni körzetből a Fidesz-KDNP 2010-ben megnyert 173-at, azok 98,3 százalékát.”

Az egyéni körzetek rendszerét magyarázva hozzáteszi: az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában, ahol csak egyéni körzetek vannak, és „a győztes mindent visz”, a Fidesz-KNDP 2010-es győzelmével a parlamenti helyek 98,3 százalékát, 2022-ben a 86 százalékát kapta volna meg.

Leszögezi: „a demokrácia történetében előbb voltak egyéni körzetek, mint listák, hiszen eredetileg még pártok sem voltak, csak egyéni képviselők”,  tehát „történetileg nézve nem az egyéni körzetek rendszere torzítja a listásat, hanem a listás korrigálja az egyéni körzetek eredményeit”. Végül a szakirodalomra hivatkozva hangsúlyozza: „Természetesen összehasonlíthatnánk arányosabb választási rendszerekkel is a magyart, ahol kisebb lenne a Fidesz-KDNP parlamenti arányszáma. Ám fontos tudni – és ez a második ok –, hogy 

mivel azok rendszerint koalíciókényszerrel járnak.”

Munkatársunk konklúziója „A magyar választási rendszer és a ’kétharmad’ megértéséhez szükséges ismerni a történeti kontextust és az előzményeket, valamint más választási rendszereket.  Ez egy olyan téma, ami kontextus, magyarázat, összehasonlítás és értelmezés nélkül nem is érthető meg a maga egészében, ezért önmagában a szavazatszámok puszta ’tényellenőrzése’ félrevezető. A Lakmusz azonban mindezekről megfeledkezett, pedig más ügyekben mégis kontextualizál és magyaráz.”

Végül Szilvay Gergely azt mutatja be, hogy a Lakmusz hogyan válogat a tudományos interpretációk közül genderkérdésben. Ezügyben a Félrevezető statisztikákkal harcol a Fidesz a nyugati „nemátalakító műtétek őrülete” ellen című cikket  elemzi, ami Halász Jánosnak, a Fidesz-frakció szóvivőjének 2021. december 2-i videónyilatkozatát volt hivatott ellenőrizni. Szilvay rámutat: „az egész terület átpolitizált és vitás, nincs egy, kiforrott ’tudományos álláspont’ vagy konszenzus. Az interpretációt nem lehet elkerülni, a legbecsületesebb pedig jelezni a különféle álláspontokat és bizonytalanságokat.” Ezt azonban a Lakmusz nem tette meg, szentként kezelve néhány, a saját ideológiai álláspontját alátámasztó kutatást.

Szilvay azzal zárja tanulmányát: „A ’tényellenőr’ kifejezés sugalmazott autoritásigénye ugyanis sokkal többet ígér a lehetségesnél, és ezzel félrevezeti az olvasót. Egyrészt a korábbiakban jelzett episztemológiai problémák miatt; másrészt az emberi esendőség miatt; harmadrészt a jelző által kreált kiemelt pozíció miatt; negyedszer pedig ama gyakorlati probléma miatt, hogy az olvasókat több érdekli, mint a ’puszta tények’. Ezért míg a tényellenőrzőknek nevezett újságírók által végzett munka legitim, addig 

Természetesen a Századvég hasábjain a szerző állításait szakirodalmi hivatkozásokkal támasztja alá. A tanulmány itt érhető el.