Tömeges elvándorlás, összeomló államok, kínai aszfalt és nyugati bűntudat. Afrika egy magyar származású amerikai diplomata nézőpontjából.
Már-már közhelyszámba megy az az ettől még nagyon is igaz megállapítás, hogy Afrika a leggazdagabb kontinens, amelynek lakói mégis a legszegényebbek az egész földkerekségen. Nem véletlen, hogy az Európába irányuló tömeges illegális migráció egyik legfőbb forrása ez a vidék, és hogy a számunkra sokszor elképzelhetetlen mértékű válságok rétegzett hálózatából az emberek egy jobb élet reményére vágynak, amit az internetnek hála, már nemcsak elképzelni tudnak, hanem napi szinten láthatnak és irigyelhetnek is.
Abban a szerencsében volt részünk, hogy az Afrikát érintő problémákról egy olyan diplomatával beszélgethettünk, aki a mai napig első kézből tapasztalja, mik a problémák eredői a kontinensen, és kíméletlenül őszinte meglátásai vannak azzal kapcsolatban, hogy milyen megoldásokra lenne szükség akár helyi szinten, akár a nemzetközi közösség és kifejezetten a Nyugat részéről. A Migrációkutató Intézet és a Mathias Corvinus Collegium (MCC) által szeptember 24–25. között, Szegeden tartott konferencián Tibor Nagy, az előző Trump-adminisztráció idején az Egyesült Államok afrikai ügyekért felelős helyettes államtitkára fejtette ki a gondolatait egy érdekfeszítő panelbeszélgetésen, illetve a Mandiner számára egy négyszemközti interjúban.
Ezt is ajánljuk a témában
Tízéves a modern kori Európa legnagyobb krízise, a tömeges illegális bevándorlás, erről szól a Migrációkutató Központ és az MCC szegedi konferenciája.
Tibor Nagy szerint az Afrika szarvának nevezett északkelet-afrikai régió valóságos laboratóriuma mindannak, ami az egész kontinensen történik. A térséghez – az ő értelmezésében – Eritrea, Etiópia, Dzsibuti, Szomália, Szomáliföld, Szudán és Dél-Szudán tartozik. Ez a zóna az afrikai történelem legjellemzőbb drámáit sűríti magába:
Ezt is ajánljuk a témában
Mi mozgatja az Afrikából Európába tartó illegális bevándorlók tömegét, és hogy lehetne megálljt parancsolni nekik? Tibor Nagy válaszolt a Mandiner kérdéseire.
A régió legstabilabb, legdemokratikusabb, legkevésbé problémás országa az a Szomáliföld, amelyet a világon senki sem ismer el”
– mutatott rá a helyzet jellemző iróniájára a diplomata.
Az általa vázolt statisztikák is döbbenetesek: az egész térségben mintegy 225 millió ember él, az évi népességnövekedés 2,6 százalék, vagyis húszévente megduplázódhat a lakosság. Csak Etiópia – Afrika második legnépesebb állama – 132 millióról 294 millió főre nőhet 2100-ra. Nagy szerint a régió „India és még tizenöt Magyarország” területével vetekszik, de intézményi kapacitásai egyetlen közepes állam szintjét sem érik el.
Az afrikai helyzetkép nála nem eufemizmusokból áll. Felsorolásában a kontinens gondjai sűrű, nyers listává álltak össze:
A volt helyettes államtitkár országonként vázolta, hogyan fonódik össze a reménytelenség és a túlélés ösztöne:
Etiópiában a pusztító északi háború után is „alacsony intenzitású konfliktus” parázslik szinte minden tartományban, a szomszédos Eritreával és Szudánnal is feszült a viszony.
Eritrea szerinte „Afrika Észak-Koreája”: egy négymilliós börtöntábor, ahol a lakosság jelentős része már elmenekült, a többiek pedig „minden áron távoznának”, de nem tehetik.
Dél-Szudánt úgy jellemezte, mint „a sikeres függetlenségi mozgalomból lett, de kormányzásra teljesen alkalmatlan katonai diktatúrát”. Az ország vezetői – Salva Kiir Mayardit elnök és Riek Machar alelnök – gyűlölik egymást, és „bármelyik pillanatban háborúba fordulhat a hatalmi viszály”.
Dzsibuti pedig – fogalmazott – „nem is ország, inkább egy hotel, ahol az elnök, Ismail Omar Guelleh, a szállodatulajdonos szerepében ügyel arra, hogy minden vendég, az amerikaiak, a kínaiak, a franciák, a németek és az olaszok, egyaránt elégedettek legyenek”.
Szomália 1991-ben omlott össze, miután a diktátor Siad Barre rendszerét megdöntötték, és az egymással szemben álló klánmilíciák polgárháborúba sodorták az országot. A központi kormány megszűnt, az állam széthullott, és azóta is hadurak, iszlamista milíciák (köztük az al-Shabaab) és regionális hatalmak befolyása alatt áll. Bár az ENSZ és az Afrikai Unió évtizedek óta próbál stabilitást teremteni, Szomália máig a világ egyik leginstabilabb, kvázi-állami területe maradt.
A régióban mintegy húszmillió ember él menekültként vagy belső menekültként, amely önmagában az egész afrikai menekülttömeg közel fele.
Képzeljék el, mekkora ország lenne ez, ha mind ugyanott élnének!”
– tette hozzá.
A fiatal afrikaiak nem szabadságot, nem demokráciát, hanem munkát akarnak. Ha van munka, maradnak; ha nincs, mennek”
– mutatott rá a népvándorlás lényegi mozgatórugójára Tibor Nagy. A kontinensről kifelé induló migráció szerinte ma három fő irányt követ, és mindhárom kockázatos, de működik:
A számok önmagukért beszélnek: csak 2023-ban 300 000 etióp indult útnak Dzsibutin és Szomálián keresztül az Arab-félszigetre.
Horror ez az embereknek: útközben életveszély, megérkezve kizsákmányolás, mégis jönnek”
– fogalmazott a diplomata.
A taszító és vonzó tényezők spirálja – az ember teremtette és a természeti katasztrófák, illetve a munkalehetőségekbe vetett remény – megállíthatatlanul szívja-tolja a népességet. A folyamat paradox módon stabilizál is: a hazautalások nélkül több ország már rég csődbe ment volna.
Ezek az államok a külföldön dolgozó gyermekeik pénzén lélegeztetőgépen vannak”
– hallhattuk.
A kivándorlás mögött azonban nem csak gazdasági motivációk állnak. Sok helyen az állam hiánya az, ami elűzi az embereket: a fegyveres bandák, a korrupció és az elnyomás. Az afrikai fiatalok pedig nem hősök, hanem pragmatikusan gondolkodó realisták: ha nincs jövőképük, akkor útra kelnek.
A „fejlesztési segély” kifejezés Tibor Nagy számára szinte szitokszó:
Fél év Afrikában elég volt, hogy rájöjjek: a fejlesztési segély valójában »ellenfejlesztés«.”
Tibor Nagy elmesélte, hogy az első afrikai kiküldetése idején, a '70-es évek végén Zambiában szolgált, és ott értette meg, hogy a segélyezés nem a növekedést, hanem az önkény és a korrupció újratermelését finanszírozza:
Nézzük meg, kiket fejlesztett eddig a fejlesztési segély: az NGO-kat, az afrikai elitet, a korrupciós hálózatokat, a globális fejlesztőipart. És kiket nem? Magukat a célországokat.”
A diplomata úgy látja, a nyugati adományrendszer mára önfenntartó üzletté vált: elképesztő mennyiségű pénzt hoz az érdemi munkát nem végző szervezeteknek, de nem teremt iskolát, gyárat, piacot. Szerinte
a segély egy kifogás, egy biztonsági szelep, megakadályozza, hogy a kormányok elvégezzék a saját feladatukat”.
A támogatás gyakran az államfő és a klientúra zsebében köt ki, miközben a nyugati adófizető elhiszi, hogy jót tett.
A valóban hatékony támogatás a volt helyettes államtitkár szerint csak humanitárius segélyként, akut krízishelyzetben működik:
Ha baj van, az Egyesült Államok lenne képes a leggyorsabban élelmet küldeni. Ez a mi erősségünk, és erre büszkék is lehetünk.”
A fejlesztési segélyeket viszont „le kellene építeni, mert nemcsak hatástalan, hanem kifejezetten árt”. Tibor Nagy úgy látja Európa az utóbbival a gyarmati múlt bűntudatát próbálja levezetni. A tanulság pedig világos: Afrikának nem több segélyre, hanem több befektetésre lenne szüksége. Ezt viszont nem az NGO-k, hanem a vállalatok tudják megteremteni, de csak akkor, ha van értelme kockáztatniuk.
A kínai jelenlét Tibor Nagy szemében a nyugati tétlenség következménye:
Ahol a nyugati cégek kockázatot látnak, ott a kínaiak már építkeznek.”
A diplomata szerint Peking stratégiai szempontból zseniális, erkölcsileg azonban kíméletlen politikát folytat:
a hazai acél- és cementtúltermelést exportálja afrikai infrastruktúrába, iskolák, kórházak, autópályák, vasutak és kikötők formájában.
Ha kell, leaszfaltozzák egész Afrikát, csak hogy a hazai gyárakban ne álljon meg a szalag. Mert, ha nem tudnak mihez kezdeni a feleslegükkel, az munkanélküliséghez és elégedetlenséghez vezet, ami pedig veszélyeztetné a Kínai Kommunista Párt hatalmát.”
Kína tehát korántsem önzetlenül fektet be Afrikában: a hitelek adósságcsapdát hoznak létre, a munkaerőt Kínából hozzák, a környezetvédelem és a helyi gazdaság másodlagos szempont. A látványos beruházások nyomában így gyakran függőség, természeti pusztítás és társadalmi elégedetlenség jár.
Ezzel szemben Tibor Nagy szerint a Nyugat önhibájából marad le egy hatalmas lehetőségről. Az amerikai vagy európai cégek csak akkor fektetnek be, ha jogbiztonságot, kiszámítható szabályokat és alacsony szintű korrupciót látnak egy országban. A Távol-Keleten teljesen más felfogás uralkodik:
Kínában Hszi Csin-ping elnök egyetlen parancsával bárkit elküldhet Afrikába. Amerikában, ha egy elnök megpróbálná ugyanezt, a cégvezetők kinevetnék.”
Mégis, a diplomata szerint a nyugati beruházás az egyetlen, ami valódi fejlődést hozhat a fekete kontinens számára.
A kontinens gazdaságilag még mindig kiemelkedő régiójáról, a Dél-afrikai Köztársaságról szólva Tibor Nagy hangja keserűbbé válik.
Megmentettük a népességüket az AIDS-től, és mégis, ahol csak tehették, lépten-nyomon belénk rúgtak”
– fejtette ki lapunknak, utalva az amerikai PEPFAR-programra, amely több millió dél-afrikai életét mentette, illetve hosszabbította meg.
Az Egyesült Államok 2003-ban indította el a PEPFAR-programot, amelyet máig a világ legnagyobb globális egészségügyi segélyprogramjaként tartanak számon, több mint 26 millió életet mentve meg a HIV/AIDS elleni küzdelemben globálisan. Dél-Afrikában a támogatás milliók számára tette elérhetővé az életmentő kezelést, és döntő szerepe volt abban, hogy az ország kilábaljon a járvány legsúlyosabb szakaszából. Az amerikai segítség nélkül a szakértők szerint a dél-afrikai HIV-válság az eddigieken felül több százezer halálos áldozatot követelt volna.
A diplomata szerint Dél-Afrika évtizedeken át „játszotta ki a bűntudatkártyáját” Washingtonnal szemben: egy elképzelt morális fölényből kritizálta az Egyesült Államokat, miközben gazdaságilag és egészségügyileg is az amerikai segítségtől függött.
Hiába figyelmeztettem én is őket: eljön az a nap, amikor többé nem ti szabjátok a feltételeket. Nos, a nap elérkezett”
– mondta a diplomata Donald Trump amerikai, illetve Cyril Ramaphosa dél-afrikai elnök katasztrofális washingtoni találkozójára utalva, ami gyökeresen átformálta a két ország diplomáciai viszonyát: a dél-afrikai kormány most már udvarolna Washingtonnak.
Ezt is ajánljuk a témában
Eloltották a lámpákat az Ovális Irodában – ami ezután jött, olyan még nem volt a diplomáciatörténetben.
Most már ők keresnek minket, és nem fordítva”
– árulta el Tibor Nagy, hozzátéve, hogy az amerikai külpolitika számára Dél-Afrika ma nem stratégiai, hanem taktikai kérdés. Ami a búr menekültek ügyét illeti, az Nagy szerint Elon Musknak köszönhetően került a Fehér Ház figyelmébe:
Trump elnök valószínűleg nem követte Dél-Afrika belügyeit, de amikor Musk – aki dél-afrikai születésű – felhívta a figyelmet a helyzetre, az elnök azonnal reagált.”
Ez a momentum – mondja – jól mutatja, hogy a személyes kapcsolatok és a médiában megjelenő narratívák hogyan befolyásolják ma a külpolitikai döntéseket. Ugyanakkor hozzátette, hogy Musk és Trump elhidegülése miatt már a búrok sorsa is kevesebb figyelmet kap.
Ezt is ajánljuk a témában
Amíg a baloldal egész Európát és Észak-Amerikát is elárasztaná illegális migránsokkal, pár tucat dél-afrikai fehér menekült, akiket Trump engedett be, nagyon szúrja a szemüket.
A Dél-afrikai Köztársasság BRICS-tagságáról szólva szerinte „hatásvadász sajtófotókra jó lehet, de nem több”. A tagállamokat szerinte mély politikai és gazdasági ellentétek választják el egymástól: „Egyik oldalon India és Kína, a másikon Egyiptom és Etiópia; ez nem egy szövetség, hanem egy összevissza mozaik.”
A dél-afrikai kapcsolat így Nagy szemében kijózanító leckének bizonyult: tanulságnak a hálátlan partnerről, akin hiába segített Amerika, a világpolitikában mégis a Kína–Oroszország-tengelyhez húz, de ha az érdekei úgy kívánják, fű alatt azért üzletelne az Egyesült Államokkal is.
Tibor Nagy szerint az amerikai külpolitika Afrikában az utóbbi években két ellentétes filozófia között ingadozott: az egyik a „moralizáló, kioktató” volt, a másik a „tranzakcionális, üzleti alapú”.
A Biden-adminisztráció Afrika-politikája horrorisztikus volt, a kormányok kioktatására alapult, és minden államot arra akart kényszeríteni, hogy olyan radikális társadalompolitikai változásokat vezessenek be, amelyek még az Egyesült Államokban is megosztóknak bizonyultak”
– fogalmazott a diplomata a demokrata adminisztráció LMBTQ-agendát, genderképzést, antirasszista tréningeket és hasonló woke ideológiai dogmákat exportáló külpolitikájával kapcsolatban.
Ennek viszont nagyon is kézzelfogható ára lett:
Nigerből kirakták az amerikai haderőt, pedig százmilliókat öltünk az ott épült katonai bázisba.”
Mára azonban új szelek fújnak:
Trump visszatértével az Egyesült Államok Afrika-politikája is úja az üzletről fog szólni.”
Emellett szerinte a kontinens stabilitására is nagy hangsúlyt fektet a Fehér Ház, aminek ékes példáját látja abban, hogy az amerikai vezetésnek központi szerepe volt a Kongói Demokratikus Köztársaság és Ruanda közötti béke megteremtésében.
Ezt is ajánljuk a témában
India és Pakisztán után most Afrikában könyvelhet el sikert a tengerentúli diplomácia.
Kiemelte, hogy az amerikai humanitárius segítségnyújtás annak ellenére megmarad, hogy ennek az intézményi háttere a USAID beszántásával most némileg átalakul: „Amerikaiak vagyunk, a segítségnyújtás a DNS-ünk része.” A változás annyi lesz, hogy ezentúl az amerikai külügy földrajzi irodái, nem pedig egy külön szervezet dönti el, mire ad pénzt a kormányzat pénzt.
Ezt is ajánljuk a témában
Az 1961-ben alapított szervezet korábban mintegy 10 ezer embert foglalkoztatott, akiknek kétharmada a tengerentúlon dolgozott.
Tibor Nagy szerint a Kínával folyó afrikai versenyt az Egyesült Államoknak ott kell lefolytatnia, amiben Washington az erős: nem a betonozásban, hanem
Az öreg kontinens Afrika-politikája kapcsán Tibor Nagy kiemelte, hogy Európa a Biden-érához hasonló moralizálás mellett, a gyarmatosításból fakadó bűntudat-politizálással is hibát követ el, holott a megoldás – a problémák helyben való kezelése és a befektetések révén való munkahelyteremtés – egyszerű lenne.
Mi, nyugatiak gyengék vagyunk, nem használjuk ki a rendelkezésünkre álló nyomásgyakorlási eszközöket és az erőnket. Sajnos az európaiak emellett naivak is”
– foglalta össze a diplomata, aki szerint az európai országok mindig együttműködésről beszélnek – ami papíron egy kölcsönös előnyökkel járó viszony – Afrikával kapcsolatban, holott Európa semmit sem profitál az oda öntött milliárdokból.
Ennek szerinte egyszer és mindenkorra véget kellene vetni, ám ehelyett az Európai Unió továbbra is tehetetlen szemlélője és elszenvedője a migrációs krízisnek.
Tibor Nagy szavaiból világosan kitűnik, hogy a teljes Nyugat sokkal jobban járna, ha Afrikát nem valamiféle megmentésre váró, tehetetlen áldozatként kezelné, akit gyámolítani kell – ez egyébként a helyiekre nézve is mélységesen degradáló –, hanem partnerként kezelné a kontinens országait, akikkel szemben ugyanúgy támaszthatók követelések és feltételek, mint a világ más országaival szemben.
***
Nyitókép: Mandiner
Hét év után először ültek egy asztalhoz az EU és Kína parlamenti képviselői, de a diplomáciai közeledés helyett kínos szóváltások jellemezték az ülést.
Fokozódik a válság Latin-Amerikában. Az Egyesült Államok titkos műveletekre adott engedélyt Venezuelában.
Ha Ukrajna megkapja az amerikai rakétákat, új korszak kezdődhet Európában. A középpontban a Tomahawk áll.
A lehető leghamarabb találkoznak.
Elképesztő dolgokat mondott a magyar miniszterelnökről az amerikai elnök.
Más változás is lesz az alkalmazásban.
Világszám, amit személyesen Orbán Viktor hozott össze.
Katasztrofálisra sikerült az ukrán elnök washingtoni látogatása.
