Antifa: mi az a szélsőbaloldali mozgalom, amit Trump és Orbán is terrorszervezetnek nyilvánított?

„Örömmel tájékoztatom sok amerikai hazafinkat, hogy az antifát – egy beteg, veszélyes, radikális baloldali katasztrófát – fő terrorszervezetként jelölöm meg. Emellett határozottan ajánlani fogom, hogy az antifa finanszírozóit a legmagasabb jogi normák és gyakorlatok szerint alaposan vizsgálják ki” – posztolta Donald Trump amerikai elnök szeptember 18-án, mivel felmerült, hogy a szeptember 10-én egy utahi egyetemi kampuszon meggyilkolt Charlie Kirk jobboldali aktivista és szervező halálának köze lehet a szervezethez. Néhány napja Trump aláírta a vonatkozó rendeletet is. Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke éppen ma, azaz pénteken jelentette be, hogy „megtesszük az első lépést: terrorszervezetté nyilvánítjuk az Antifa-szervezeteket, és a törvény teljes szigorával fogunk lecsapni rájuk.”

Az alábbiakban sorra vesszük, hogy

• honnan ered az antifa;
• mit érdemes tudni az amerikai antifáról;
• mit tekintenek fasisztának és szélsőjobboldalinak;
• mit gondolnak a szólásszabadságról;
• hogyan igazolják erőszakos módszereiket;
• mi alapján döntik el, hogy ki a fasiszta;
• mik a céljaik.

A washingtoni Smash Racism DC antifa-csoport például Donald Trump első elnöki beiktatásakor „tüntetést szervezett a szélsőjobboldali ’Deploraball’ ünnepség előtt. Szmokingos fasisztákat dobáltak meg tojásokkal, és több MAGA-sapkát is felgyújtottak. Másnap reggel egy ’antikapitalista és antifasiszta’ fekete blokk – vagyis egy csomó névtelen, feketébe öltözött militáns – elindult a Logan Circle-ről, hogy megzavarja a ’szokásos üzletmenetet’, miközben egy férfit, akit a liberálisok szó szerint fasisztának bélyegeztek, a Fehér Házba esküdt tett. A fekete blokk néhány tagja, bár természetesen nem mindannyian, célzott tulajdonrombolásba kezdett vállalati épületek ellen, hogy összetörjék Trump ’legitimitásának látszatát’. Leginkább a Starbucks és a Bank of America üvegkirakatait törték össze, de egy McDonald's is bezárt hasonló pusztítás miatt, valamint ATM-eket és más vállalati tulajdont festettek le vagy semmisítettek meg, ami becslések szerint 100 000 dolláros kárt okozott. A nap legikonikusabb pillanata talán az volt, amikor egy limuzint felgyújtottak.”

Micsoda hőstettek! De volt még egy nagyobb hőstett is:

„Talán a legjelentősebb nyilvános incidens az utóbbi amerikai antifasizmusban később, a beiktatás napján történt, amikor egy fekete ruhás antifasiszta fényes nappal arcon ütötte a fehér felsőbbrendűséget hirdető Richard Spencert, miközben az egy járdán adott interjúban Pepe, a béka, egy szélsőjobboldali kabalafigurának a jelentését magyarázva. (Valójában még aznap megütötte valaki más is.)”

Emellett az amerikai antifa részese volt 2020-ban a meglehetősen erőszakos BLM-tüntetéssorozatnak, városközpontokat gyújtva fel. Seattle belvárosában pedig az antifa egy körülbelül egy hónapig fennálló „autonóm zónát” hozott létre (Capitol Hill Autonomous Zone, CHAZ).

„a támadástól kába és véres lettem. Vér szivárgott a fülemből, és az egész arcomon mély vágások voltak. A szememen feldagadt a véraláfutás. Azt hittem, a verésnek vége, de ezután ’tejturmixok’, tojások és más kemény tárgyak záporoztak az arcomra és fejemre. A csőcselék röhögve nézte, hogy elbotorkálok.” Hozzáteszi: a sürgősségire került, de a rendőrség nem sietett a segítségére. És más áldozatok is voltak, nyolcan sérültek meg aznap, hárman szorultak kórházi kezelésre. „A Rose City Antifa, a portlandi antifa csoport vállalta a felelősséget a támadásokért.”

Ngo hozzáteszi: „a 2019-es megverésem után én lettem az elsőszámú közellenségük. Halálos fenyegetéseket küldtek, zaklattak, és többször is megjelentek a szüleim házában. Megfenyegettek, hogy lelőnek és felgyújtanak. A közösségi médiában valós időben tették közzé a tartózkodási helyemet. Megfenyegették a barátaimat. A büntetőjog hatálya alá tartozó fenyegetéseket bejelentettem a helyi rendőrségnek, de felelősségre vonás nem történt. 2020-ra, az utcai erőszak és a vagyonrongálás hónapjai után az Antifa szinte közismertté vált az Egyesült Államokban. Trump elnök lépett, hogy kormánya belföldi terrorista szervezetként kezelje őket, miután egy éven át ezt ígérte. Az Antifát védő vagy szerecsenmosdató jelentések, véleménycikkek és tanulmányok újabb, előre látható hullámát indította el.”

De közelebb is van ám antifa: az európai parlamenti mentelmi joga mögé bújó Ilaria Salis, az olasz antifa, aki tagja volt annak a szélsőbaloldali radikális csoportnak, amely 2023. február közepén nyolc járókelőt támadott meg Budapest négy pontján, brutálisan összeverve őket, néhányukat életveszélyesen megsebesítve, nemrég Vipera címmel adott ki egy könyvet. Salis azután került fel a Zöldek és Baloldaliak EP-listájára, miután hazánkban vádat emeltek ellene, ugyanis így, mentelmi jog mögé bújtatva tudták „megmenteni” elvtársukat a szélsőbaloldaliak.

Gyökerei nem meglepő módon Olaszországba és Németországba vezetnek, de egész Európában és Amerikában is jelen van. Elvileg a szélsőjobboldal ellen küzd, de azt igen tágan értelmezi, gyakran beleértve mérsékelt jobboldali pozíciókat és szervezeteket is.

Az antifát az internetes források mellett két kötetre alapozva mutatjuk be. Mark Bray, a Rudgers Egyetemen tanító történész, a témát tekintve alapvetőnek tartott Antifa – The Anfifascist Handbook szerzője 1945-2003 közé teszi a modern antifa kifejlődését. A kötetből egyébként nyilvánvalóvá válik, hogy Bray nem pusztán történésze a mozgalomnak, hanem tagja is az antifának, hiszen 61 antifa-interjút készített hozzá, és „legitim politikai tradíciónak” nevezi azt. (Egyes antifa körökben a kötet kötelező olvasmány.)

Mint írja: „A legtöbb militáns antifasiszta a titkolózik, hogy megvédje magát a fasisztáktól és a rendőrségi fellépéstől. Az, hogy interjút tudtam készíteni észak-amerikai és európai antifasisztákkal,  teljes mértékben a több mint tizenöt évnyi szervezés során kiépített kapcsolataim tették lehetőé. Radikális ’hitelességem’ lehetővé tette számomra, hogy antifasiszta hálózatokhoz csatlakozzak, és – gyakran anonimitás mellett – hatvanegy antifasisztával beszéljek.”

A másik kötet az antifát keményen kritizáló és ellenző, antifa-támadások áldozatává vált  Andy Ngo amerikai oknyomozó újságíró Kendőzetlenül – Az Antifa radikális terve a demokrácia elpusztítására című munkája, mely specifikusan az amerikai antifa kortárs működéséről szól (Századvég, 2023).

Az antifa olasz és német eredete

Nyilvánvaló, hogy az antifasiszta mozgalom gyökerei a 20. század első felébe nyúlnak le, de a kortárs antifa 1945 utáni fejlemény.

Olaszországban az 1944-ben alakult meg az Associazione Nazionale Partigiani d'Italia (Olasz Partizánok Nemzeti Szövetsége, ANPI), melynek elnöke 1947-től 2006-ig (!) egy bizonyos Arrigo Boldrini volt, jelenlegi elnöke 2020 óta Gianfranco Pagliarulo. Az ANPI hivatalosan a partizáneszme fenntartásával foglalkozik és jótékonysági szervezet.

Az antifa rövidítés azonban a jóval militánsabb német vonalról származik. Itt jöttek létre az olyan csoportok, mint 

Az Antifaschistische Aktion (AFA) valójában jóval a második világháború előtt jött létre, azaz „militáns kommunista szervezet volt a Weimari Köztársaságban”, ami azért sem meglepő, mert a sztálinista kommunista párt, a KPD hozta létre, miután 1929-ben betiltották a párt paramilitáris szárnyát, az AFA elődjének tekinthető Roter Frontkämpferbundot.

A kortárs német antifasizmus egyik elődje a hatvanas-hetvenes évek Außerparlamentarische Oppositionja (Parlamenten Kívüli Ellenállás, APO) volt, de a maoista kommunisták is szervezkedtek. Az APO 1968-ban felbomlott úgynevezett K-Gruppenekre, amelyek kommunisták voltak. A mozgalom igyekezett valóra váltani Rudi Dutschke felszólítását az „intéményéken való átgyalogolás”, azaz az intézmények elfoglalása tekintetében. Ennek eredményeként jött létre a német Zöld Párt, ami így az APO-ból fejlődött ki.

Az 1998-ban feloszlott RAF 34 ember haláláért felelős. 1973-1995 között működött a Revolutionäre Zellen (Forradalmi Sejtek), ami 296 bombatámadásért volt felelős. Többek között a Szabad Palesztínáért Mozgalommal közösen 1976-ban eltérítettek egy francia polgári járatot, ami Tel-Avivból indult, és Párizsba tartott, de az antifa-terroristák a líbiai Bengáziba kényszerítették. Emellett izraeli kommandósokat is öltek.

A rendszerváltás és német egyesítés után, 1990-ben Göttingenben jött létre az Autonome Antifa (M). 1993-ban alapították meg az Antifaschistische Aktion Berlint, ami a német antifa egyik legjelentősebb csoportja lett. Az Antifaschistische Aktion/Bundesweite Organisation egy országos ernyőszervezet volt, amely Németország-szerte koordinálta ezeket a csoportokat. A német antifa negyedéves lapja az Antifaschistisches Infoblatt, ami 2003-ban csatlakozott az Anfita-Net nemzetközi hálózathoz (ennek tagja a brit Searchlight és a svéd Expo lap is).

Bray megemlíti a fantifa – feminista antifa létezését is; ilyen például a „queerfeminista” csoport Fantifa Frankfurt.

2020-ban a Die Welt azt írta, hogy a német kormány 47 szélsőbaloldali antifa-csoportot tart nyilván. Korábban, egy 2018-as Bundestag-jelentés arra jutott, hogy az antifa informális szerveződése miatt lehetetlen antifa-tagok ellen eljárást indítani terrorizmus vádjával.

A briteknél a brit-zsidó háború veteránokból alakult 43 Goup volt az első antifa-szervezet, mely 1946-1950 között működött. A Szocialista Munkáspárt (Socialist Worker’s Party) 1977-ben hozta létre az Anti-Nazi League-t (ANL), melyet 1981-ben oszlattak fel, ekkor jött létre a Red Action, majd 1985-ben az anarchoszindikalista Direct Action Movement létrehozta az Anti-Fascist Actiont (AFA). A antifa Searchlight magazin 1975-ben indult el.

Az amerikai antifa

Az első amerikai antifa-szervezetek a nyolcvanas években alakultak, ezek szervezete volt az Anti-Racist Action (ARA) avagy Anti-Racist Action Network, egy decentralizált hálózat, amely militáns szélsőbaloldali politikai sejtekből áll az Egyesült Államokban és Kanadában. Számos egyéb tevékenysége mellett ez a hálózat is erőszakos akciókat hajtott végre szélsőjobboldali vagy annak vélt mozgalmak és személyiségek ellen, illetve gyakran alkalmazta az antifa egyik kedvelt technikáját, a „doxxingot”, ami azt jelenti, hogy nyilvánossá teszik a célpontnak kiszemelt személy címét és más személyes adatait. Az ARA a minneapolisi hardoce punk zenei színtérből, specifikusan is a Minneapolis Baldies csoportból nőtte ki magát.

Innen terjedt szét az amerikai antifa, eredetileg részben az egyre jelentéktelenebb és széttöredezett Ku Klux Klan, részben más neonáci szerveződések ellen fellépve. Egy másik antifa-szervezet a NEFAC (North Eastern Federation of Anarchist Communists; Anarchisták és Kommunisták Észak-Keleti Föderációja).

Az antifa már nem csak valódi neonácik és szélsőjobboldaliak ellen lép fel, hanem az alt-rightosnak bélyegzett személyiségek és a trumpisták ellen is. Bray megjegyzi azt is, hogy 

 Sőt, ahogy Bray fogalmaz:

„Sok antifa csoport nemcsak a fasizmus ellen szerveződik, hanem az elnyomás minden formájának, például a homofóbiának, a kapitalizmusnak, a patriarchátusnak és így tovább a leküzdésére is törekszik. Ily módon a fasizmust csak a nagyobb, rendszerszintű fenyegetések legsúlyosabb változatának tekintik.” Máshol azt írja: „Valahányszor valaki fellép a transzfób, rasszista bigottok ellen – a megbélyegzésüktől kezdve az üzletük bojkottálásán át az elnyomó hiedelmeik miatti megszégyenítésükig, egészen a barátságok megszakításáig –, az antifasiszta szemléletet ültet a gyakorlatba, amely hozzájárul egy szélesebb körű, mindennapi antifasizmushoz, és visszaszorítja az az alt-right, Trump és hűséges támogatói áradatát.”

Az antifa aktivisták részt vettek például az 2017. februári Berkeley-i tüntetéseken Milo Yiannopoulos előadása ellen, ekkor az antifa tüntetők „Molotov-koktélokat dobáltak és ablakokat törtek be”, és 100 000 dolláros kárt okoztak.

A már idézett, szélsőbaloldali történész, Mark Bray így jellemzi és mentegeti az antifát: „Annak ellenére, hogy a média egy őrült, vérszomjas antifát ábrázol, vagy a Milo Yiannopoulos-ellenes tüntetés után kialakult szélsőjobboldali petíció ellenére, amely az ’antifa’ terrorszervezetté nyilvánítását követelte (mintha az ’antifa’ egyáltalán szervezet lenne, nemhogy terrorista), az antifasiszta taktikák túlnyomó többsége semmilyen fizikai erőszakot nem foglal magában. 

Mint írja, „talán a legsikeresebb módszer ellenük a tetteik és kilétük leleplezése. Angolul ezt „doxxingnak” (vagy „doxingnak”) nevezik: valaki személyes adatainak nyilvánosságra hozatala, hogy megfélemlítsék, vagy a közvéleményt felhasználva megszégyenítsék, kirúgják, vagy más negatív következményt okozzanak.”

És mindezek Bray szerint „békés” technikák. 

Később hozzáteszi: „Ha Yiannopoulos vagy Ann Coulter leállítása megakadályozott egyetlen illegális vagy transznemű diákot is a zaklatástól vagy rosszabbtól, mint ami akkor történt, amikor Yiannopoulos a UW-Milwaukee-n tartott előadást, akkor megérte. Pont.”

 2017-ben Noam Chomsky baloldali nyelvész és értelmiségi úgy jellemezte az antifát, mint „ajándékot a jobboldalnak”.

A fasizmus meghatározása

Az antifás történész Mark Bray könyve elején hosszasan lamentál a fasizmus meghatározásán, hiszen egyértelmű, hogy a mai antifa-mozgalom nem pusztán a történelmi, szigorú értelemben vett fasiszták és nácik ellen lép fel, s ezt valahogy igazolnia kell. Ezért aztán fellép a „minimalista” és „szó szerinti” fasizmus-definíció ellen, „így az antifasizmus a társadalmi forradalmiság illiberális politikája, amelyet a szélsőjobboldal, nem pedig a szó szerinti fasiszták elleni harcra alkalmaznak.” Elválasztja egymástól az „analitikus és a morális” dimenziót”. Hangsúlyozza: 

Hozzáteszi: „Az antifasizmus erkölcsi szempontja érti, hogyan vált a ’fasizmus’ olyan erkölcsi jelzővé, amelyet azok, akik a különféle elnyomás ellen küzdenek, arra használtak fel, hogy kiemeljék a velük szemben álló politikai ellenségek kegyetlenségét és a tényleges fasizmussal közös folytonosságuk elemeit. (…) Bár igaz, hogy egy bizonyos ponton a ’fasiszta’ jelző veszít erejéből, ha túl széles körben alkalmazzák, az antifasizmus egyik kulcsfontosságú eleme mind a fasiszta és a fasisztoid politika elleni szervezkedés, szolidaritásban mindazokkal, akik szenvednek és küzdenek.”

S hogy mi mindent ért szélsőjobboldal alatt, az kiviláglik többek közt abból a megjegyzéséből, miszerint „kétségtelen, hogy a fokozódó bevándorlás elleni európai visszacsapás nem korlátozódott a fasisztákra. 1968-ban mondta el a tory politikus Enoch Powell hírhedt „vérfolyós” beszédét a bevándorlás ellen.”

Még azt a furcsa megjegyzést is megengedi magának, hogy 1989, a rendszerváltás után Közép-Európában „felerősödött a náci erőszak”, és az egész volt szovjet blokkban „a fasiszták az antikommunista érzelmekre építettek”. 

Mark Bray elvtársi tisztelettel idézi a dán Rasmus Prestont, „aki régi antifasiszta, a következőképpen magyarázta a kihívást és a jövőbeli teendőket: ’A múltban a militáns, erőszakos náci csoportokkal szemben az antifasiszta stratégia nyilvánvaló volt. El kellett intézni, hogy ne vonuljanak fel, blokkolni kellett őket, készen kellett állni a fizikai harcra velük szemben, meg kellett akadályozni a szervezkedésüket. Most nehezebb. A populista mozgalmak eellen nehéz mindig igazolni a militáns stratégiákat, mivel a közvélemény változik, és mivel a szélsőjobboldal által támogatott erőszak nem egyértelmű és nyilvánvaló (de rejtve van a politikájukban, főként a nem fehéreket, a ‘nemzeti közösségen/törzsön’ kívüli embereket befolyásolva, akik rejtve vannak előlünk).’”

A kortárs fasizmus megjelenési formájaként taglalja Bray a bevándorlásellenességet, mint „a menekültek elleni nacionalista hisztériát”, amit 2015-ben úgymond „súlyosbított” 

Szerinte a „szélsőjobboldali pártok az állampolgárság etnikai és nyelvi meghatározását használják a bevándorlók és akár másod- és harmadgenerációs kisebbségiek marginalizálására”.

Az antifa igazolása: utópikus politika

Mark Bray azzal igazolja az antifasiszta mozgalmat, hogy rámutat arra (s ez igaz), hogy a fasiszta, náci és más szélsőjobboldali szervezetek parlamenti választásokon is jól tudnak szerepelni, a parlamentáris demokrácia nem mindig áll ellent a fasizmusnak (Hitler demokratikus úton jutott hatalomra). Hozzáteszi, hogy a liberális elképzelés a racionális vitákról úgyszintén nem működik.

Leszögezi, hogy a legtöbb antifasiszta számára az antifasizmus szükségszerűen antikapitalista, mivel a kapitalizmusban osztályharc van.

Kifejti, hogy a szólásszabadságot nem lehet abszolutista módon értelmezni, és szerinte az antifa jól teszi, hogy elhallgattatja a „fasiszta” és „szélsőjobboldali” szereplőket, és ellehetetleníti az előadásaik megtartását az egyetemeken és máshol is. Mint írja: 

Ugyanis az antifasiszták „nem tolerálják az intoleranciát”. Nem fognak „beleegyezni az egyet nem értésbe” (agree to disagree).

Mégis, paradox módon szerinte az antifa „sokkal inkább szólásszabadságpárti”, mint a liberálisok, mert például kiáll a bebörtönzöttek szólásszabadságáért is. Hogy miért? Válaszul kapunk egy klasszikus szélsőbaloldali utópikus elképzelést:

amely megszüntetné a jelentős eltéréseket azt tekintve, hogy értelmesen tudunk-e beszélni, és abban is, hogy mennyi időnk van erre. Azáltal, hogy nem fordítana erőforrásokat a börtönökre, a rendőrségre és a hadseregre, egy ilyen posztkapitalista társadalom sokkal többet tudna fordítani az oktatás, a művészetek, valamint a kollektív önkifejezés és kutatás támogatására. Míg egy osztály nélküli társadalom létrehozása megszüntetné a kapitalista ellentétekből eredő bűncselekmények nagy részét, az antifa azt állítja, hogy a helyreállító igazságszolgáltatás módszereinek kellene felváltaniuk a rendőrséget és a börtönöket a fennálló konfliktusok kezelésében. Ahelyett, hogy együttműködnének a világ elnyomó rezsimjeivel, az antiautoritáriusok arra törekszenek, hogy elpusztítsák őket azáltal, hogy szolidaritást vállalnak azokkal, akik alulról aktívan ellenállnak.”

Ez nem a kommunizmus karikatúrája, legalábbis a szerző, egy amerikai egyetem elvileg komolyan veendő történésze komolyan gondolja.

De mégis, 

ki dönti el, hogy ki fasiszta? 

A válasz valójában megkerüli a válaszadást:

„Ez zavaró kérdésnek tűnhet, ha absztrakt, analitikus módon, a kontextustól és a politikától elszakítva vizsgáljuk. Történelmi kontextusban vizsgálva azonban a vita körvonalai tisztábbak. A fasiszták platformjának megtagadására irányuló erőfeszítések nem véletlenszerűen bukkantak fel azzal, hogy egyesek hirtelen úgy döntöttek, hogy ’nem értenek egyet’ a fasisztákkal, és ezért el akarják hallgattatni őket. 

amelyet gyakran önvédelemből vívtak, hogy biztosítsák, hogy a fasiszták ne váljanak elég hatalmassá ahhoz, hogy meggyilkolják őket. Ez nemzedékeken át tartó transznacionális küzdelem eredménye, nem pedig gondolatkísérlet.”

Ez a válasz nagyjából ugyanaz a meghatározás, amit Molotovék adtak: fasiszta az, akit a szovjetek – vagy ma az antifasiszták – annak kiáltanak ki, elnyomást vizionálva bárhová. Egyben olyan csoportok koalícióját vízionálja, akik nem feltétlen rajonganak egymásért.

Mindez – mutat rá Mark Bray elvtárs, a „párt” történésze – a politikai legitimitás kérdéséhez vezet minket, s az antifa szerinte a alulról szerveződő népszuverenitás pártján van (az a kérdés nem merül fel, mi van, ha a nép nem azonosul az antifa állásponttal). DE hozzáteszi: „antifasiszta szempontból a kérdés nem arról szól, hogy egy semleges vonalat húzzunk, amelyet a jobboldali politika nem léphet át, hanem arról, hogy 

S ha ez nem volna elég, még egy bizonyíték az „antifasiszta kézikönyv” utolsó fejezetéből arra, hogy a fasizmust a lehető legtágabban értelmezik:

Mindennek a nevében az antifa embereket üt le, rúgat ki a munkahelyéről, félemlít meg és használt ellenük más „békés” technikákat. Ők mondják meg, éppen most ki fasiszta ellenség, és azt nem kímélik, egy utópikus ábránd jegyében. És ne legyenek kételyeink: az antifa Magyarországon is jelen van.