Mi van a szlovákok fejében és mit gondolnak rólunk, magyarokról? – Éhn László a Mandinernek

Nyitókép: AFP/Vladimir Simicek

***

A Felvidéken élő Éhn Laci (könyvét így, „Laciként” jegyzi, így is hívja mindenki) nem történész, mégsem amatőrként vágott bele abba a hatalmas vállalkozásba, hogy összefoglalja a szlovákok történelem- és öntudatát A szlovák nemzeti lét kezdete című könyvben. Nem volt könnyű dolga, részben, mert sok forrást magának kellett felkutatnia, s már csak azért sem, mert szlovák iskolákba járt, így irodalmi magyar tudását is autodidakta módon kellett közben fejlesztenie. A kötetről korábban lapunk ismertetőt is közölt.

Éhn Laci akkor keresett meg, amikor a felvidéki magyar Szövetség aktuális veresége kapcsán írtam egy kifakadást, amit egyesek sértőnek találtak, mások fájdalmasan igaznak. Laci viszont kiegészítésekkel élt, és olyan szempontokat és tényeket ajánlott a figyelmembe, amelyekről Budapesten nem igazán tud az ember, Felvidéken, pláne Szlovákiában meg gyakran nem vesz róluk tudomást. Az alább olvasható, interjú formába átdolgozott beszélgetés mindennek a zanzája.

Éhn Laci 1982-ben született Léván, kora gyermekkora óta érdekelte a történelem, a természettudományok és az idegen nyelvek. Miután befejezte a Lévai Gimnáziumot, a Pozsonyi Comenius Egyetem Természettudományi karán végzett fizikai és elméleti kémia szakon 2005-ben. Szabadúszó fordítóként dolgozott ezután három évig. Saját elmondása szerint „hobbiból” még szerzett magának egy mesterdiplomát Komáromban a Selye János Egyetem Gazdaságtudományi karán, és egy PhD-t kémiából Pozsonyban, méghozzá távúton. 2008 óta a Mohi atomerőmű telephelyéhez köthető különböző cégekben és beosztásokban dolgozik. A japán harcművészetek és a poszt-szovjet térség rajongója, szabad idejét legszívesebben lak- és munkahelyétől nem messzi szőlőjében tölti.

***

Szerintem vágjunk a közepébe: mi ön szerint a legnagyobb tévedésünk itt, Budapesten Szlovákia és a felvidéki magyarok kapcsán?

Alapvető tévhit, hogy Magyarországon azt tartják, hogy a szlovákok „félreértik” a történelmet. Nagyon is tudatosan „nem értik félre”.

Nem akarok itt nagyon a részletekbe menni, hisz a szlovák nemzettudatról írtam egy egész könyvet, de nagyon leegyszerűsítve: a szlovák felfogás szerint az előbbinek az utóbbihoz szinte alig van köze.

Ha jól tudom, kizárólag ők tesznek így, a történelmi Magyarország Uhorsko, a mai pedig Maďarsko szlovákul.

Nem csak ők, a csehek is így tesznek, de korábban ez nem volt így. A két kifejezés szemantikus szétválasztása 1918/19-ben kezdődött, mondhatni egyidejű Csehszlovákia megszületésével,

Ebből kifolyólag aztán ideát a magyar népet és államot sem tartják történelmileg „felsőbbrendűnek”, a mai Magyarország a szlovák közfelfogás szerint csak egy „utódállam”, a magyarok pedig „csak” egy nemzetiség voltak a történeti Magyarországon. Ezért alapból téves az magyar hozzáállás, amely egy durcás, irigykedő „kistesónak” tartja a szlovákokat, mondván, hogy valamiféle kisebbrendűségi komplexustól szenvednének.

Hasonló ez talán a magyar kuruckodáshoz az osztrákokkal szemben?

Nem igazán. A magyarok irigykedve, de nem gyűlölettel tekintenek a „sógorokra”, a szlovákok inkább a csehekre tekintenek így. A magyarokra viszont nem irigykednek – inkább azt gondolják, hogy történelmileg ők a felsőbbrendűek a magyarokhoz képest.

Ezt szokás összekötni a szlovák „gazdasági csodával” meg az euróval…

Arra, hogy ezek egyáltalán mennyire létező vagy jó dolgok, még visszatérek, de maradva az eredeti kérdésnél: nem, ez már jóval korábban is megvolt, sőt, ez a szlovák történelemszemlélet alapköve. Mert mégiscsak miről is szól a szlovák „eredetmítosz”, mi a szlovák történeti narratíva? 

voltak nekik saját szentjeik, akik régebbiek és „szlávabbak” az Árpád-házi szenteknél, volt nekik saját írásbeliségük, amelyet szintén ezekkel a jelzőkkel illetnek. Gondolom, nem kell folytatni a felsorolást.

Ugyanarról a kaptafáról van ez az eredetmítosz, mint a románok dák-római kontinuitáselmélete. A szlovák nemzetiségi elit 1918 előtt ebben hitt, a két világháború között mindössze annyi történt, hogy ezek az eszmék elterjedtek a nép körében az oktatási rendszer révén. Ami a „gazdasági csodát” illeti, ennek is van egy történelmi alapja. 

mondjuk a Dunántúllal volt egy szinten. És ezt a területet, ellentétben Magyarországgal, nem rabolták végig a románok és a második világháborút is relatíve jobban megúszta. Még nagyapám mesélte, hogy mennyire szegények voltak az emberek Magyarországon a negyvenes évek második felében. Aztán a szocializmus alatt, főleg 1968 után, magas fokozatba kapcsolt az iparosítás és az urbanizáció.

Ennek ellenére a hetvenes évek végére és nyolcvanas évek elejére érezhetően rosszabb volt az életszínvonal Szlovákiában, mint a kádári Magyarországon, le is néztek bennünket az anyaországiak emiatt; itt viszont sosem épült ki korlátozott fogyasztói társadalom és nem is adósodott el az ország külföldi valutában.

Na de aztán jött a rendszerváltás, a magas munkanélküliség meg a szervezett bűnözés a kilencvenes években. 2000-ben 20-25 százalékos volt az országban a munkanélküliség, rengeteg ipari és emberi kapacitás hevert ekkor parlagon. Ez volt talán a mélypont. 

A 2008-as nagy gazdasági válság előtt még sikerült megfogni az Isten lábát és bekerülni az euróövezetbe – ha maradt volna a korona, akkor a bérek meg az árak sem nőttek volna annyira –, így, hogy Szlovákia hozzáláncolta magát az euróhoz, a német gazdaság húzta magával Szlovákiát. De az ország gazdasági fejlődése egyáltalán nem volt egyenletes, a regionális különbségek megmaradtak és néhol még nagyobbak is lettek, ezért igen zavar, hogy némely magyarországiak mintha el lennének ájulva a szlovák gazdasági csodától. Semmi csoda nem történt. A rendszerváltás óta a két ország nagyjából ugyanazon a fejlettségi szinten van, néha itt jobb, néha ott. Ennyi.

A szlovákoknak van eurójuk, nekünk nincs, ezt mindig meghallgatjuk.

Igen, és ezzel a bérek nőttek, de az árak is. Két éve egy 50 négyzetméteres lakás Pozsonyban 200-250 ezer euró volt, kisebb városokban nyilván kevesebb, de ennyi pénzért már nyaralókat lehet venni a spanyol vagy portugál tengerparton.

Egy sör simán 3-4 euró Pozsonyban, jobb helyen több is, egy cappuccino 2,5 euró, ez több mint Mallorcán, ahol nemrég egy ismerősöm nyaralt. A nagy drágulás az euróval kezdődött. Az euró előtt volt, hogy az esztergomiak jártak át éttermekbe Párkányba, mert olcsóbb volt, mint otthon főzni, aztán mi jártunk át önökhöz bevásárolni. Egészen a Covidig még ukrán ismerőseim is azt mondták, hogy mennyivel olcsóbb Budapesten, mint itt Szlovákiában. Szerintük Szlovákia одна из самых бедных стран Евросоюза. Aki nem érti, fordítsa le ezt magának. Nagyon sommás megfogalmazás.

Vagy Csehországnál.

A csehek más szempontból hozták a „csodát”, még magasabbról indultak, 

még az osztrákokat is lemaradottnak tartották magukhoz képest. A dél-európaiakról, mint az olaszok, ne is beszéljünk, azokról nagyjából azt gondolták, mint a cigányokról.

Azért az osztrákok is megsínylették, hogy elvesztették a birodalmi gyarmataikat, a csehek meg épp nyertek egyet Szlovákia formájában.

És ezt ki is használták, csak 1937-ben érte el a szlovák GDP az 1913-as szintet. A csehek megúszták a második világháborút is bombázások nélkül, az a röpke hat hét, amikor az oroszok végigmentek Prágáig, már tényleg nem járt nagy pusztítással.

akiknek az ingó meg ingatlan vagyonukért nem kellett semmiféle kártérítést fizetniük. Vagyis megvalósult az etnikailag tiszta szláv nemzetállam, tehát mindenképpen győztesként érezték magukat. Jellemzően sokan rajongtak kezdetben a kommunizmusért, a kommunizmusnak ott mindig is erős nemzeti felhangja volt, elnézték a politikai pereket az ötvenes években, és

A helyzet a hatvanas években kezdett változni, amikor az életszínvonal kezdett lemaradni a nyugatival szemben, és ezt a csehek is kezdték érezni, jött a reformfolyamat, a lazítások, de aztán 1968-ban törést szenvedett mindez.

És ezzel, gondolom, a cseh-szlovák állam-álom is.

Bizonyos szinten igen, jellemzően a szlovákok egészen másképp élték meg az ez utáni két évtizedet, mint a csehek. 1968-ban megalakult a szövetségi állam, aminek egyik legfőbb célkitűzése az volt, hogy a két tagköztársaság közötti életszínvonalbeli és fejlettségi különbséget kiküszöbölje. Nyilván egyiket a másik rovására – így

amire már úgy sem volt szükségük, hiszen nem kellett ellensúlyozni egy több milliós német kisebbséget. A németek ’45 óta nem mernek semmiféle nemzeti követelésekkel fellépni ellenük, a gazdaságban meg kiválóan együttműködnek, szóval a csehek minden szempontból nyertesek. Ez amúgy meglátszott a csehek termékenységében is.

És a szlovákokéban is ezt látom. Nem csak történelmileg szaporodtak gyorsabb ütemben mostanra– ők 250, mi 25 százalékkal –, de még mindig nő az ország lakosságszáma, míg mi kis túlzással az ötvenes évek szintjére estünk vissza.

Magyarországon már 1980-ban elkezdődött a lakosság csökkenése/kihalása, erre már Fekete Gyula is figyelmeztetett annak idején, Szlovákiában ez csak most, a húszas években jött el. Magyarországon a Ratkó-korszak volt az, amikor megugrott a népesség termékenysége, majd jött a kádári korlátozott jólét a korlátozott fogyasztói társadalmával. Ideát viszont a nyolcvanas években nem korlátozott fogyasztói társadalmat építettek, hanem szocializmust, és még megszületett egy nagyon erős generáció Gustáv Husák idején.

És ez lenne az oka annak, hogy nálunk 14 éve kiemelt szempont a családok támogatása, ehhez képest 1,55 volt a termékenységi csúcs, a szlovákoknál meg még most is 1,57 mindenféle segítség nélkül? A rurális társadalom? Vagy a vallásosság?

Szerintem nem a vallás a döntő – nézzük meg a jóval vallásosabb lengyeleket, a termékenységi rátájuk a szlováknál és a magyarnál is alacsonyabb, míg az ateista cseheké az utóbbi pár évben még az iszlamista irániakénál (!) is magasabb volt. Nem vagyok demográfus, de van egy általános érzületem, mert elég sok időt töltöttem mind a két országban.

Nos, a szlovákok lelkük mélyén maradtak parasztok, ha itt mozogsz, akkor látod, hogy mik a különbségek a magyar meg a szlovák társadalom között. Ezért a korábbi, modernizáció előttről örökölt házasság és gyermekvállalás mintája a kilencvenes évekig megmaradt, szemben Magyarországgal, ahol már a szocializmus idejében megszűnt. Alapból nincs itt olyan, hogy „prolizás” vagy „parasztozás”, 

Itt fordított a hierarchia: ha valaki, vagy a felmenői nem kétkezi munkával kereste, keresi a kenyerét, az már eleve gyanús. Még a papot, orvost vagy a gépészmérnököt elfogadják, de ha azt mondod, hogy ügyvéd vagy, vagy valami „puha” tudomány művelője, akkor haszontalan ingyenélőnek néznek. Összefoglalva tehát – itt lényegében csak a rendszerváltás után épült ki a fogyasztói társadalom, az olyan dilemmák, mint a „kicsi vagy kocsi” itt 1989 előtt nem igazán merültek fel sőt, a családosok előnyben részesültek a rendszer részéről a lakáskiosztásoknál – nagyobb családnak nagyobb lakás járt. Ezen kívül voltak itt olyan dolgok is, mint a „gyermektelenségi adó”, amit minden egészséges 25 éven felüli felnőtt fizetett, akinek nem voltak gyermekei. 1989 után, akárcsak Magyarországon, itt is egy óriási törés következett be, de a társadalmi minták csak lassan változnak.

Mi történt 1989 után?

Pontosabban mi nem történt. 

Eléggé frusztráltak is emiatt a pozsonyi nyugatista progresszív értelmiség. Nemrég olvastam egy „Posztparasztok” című könyvet, vagy inkább esszégyűjteményt egy bizonyos Juraj Buzalkától. Ő mondjuk ennek a pozsonyi értelmiségnek egy tipikus képviselője, a könyvben szereplő esszék többsége nem is igazán érdekes, de egy vagy kettőben éppen ennek a frusztrációjának adott hangot. Azon siránkozott, hogy a lakótelepek, de még a pozsonyi kávézók népe is mennyire visszamaradott, „parasztos”, „fejletlen” a nyugati ellenlábasaival szemben.

Ez viszont nem magyarázza, hogyan lett az ország harmadát kitevő, ugyanígy főleg paraszti magyarságból 8 százaléknyi kisebbség száz év alatt.

Kezdjük azzal, hogy a magyarság sosem alkotta Szlovákia lakosságának harmadát. Az 1910-es népszámlálás anyanyelvre, nem pedig nemzetiségre kérdezett rá, és ebben a számban benne volt a felvidéki zsidóság elsöprő többsége, a felvidéki németség jelentős része, na meg az amúgy szlovák anyanyelvű, de magát magyarnak tartó, érző, gyakran dzsentri származású tősgyökeres felvidéki értelmiség.

ezért volt jóval töredezettebb a magyar társadalom a környező népek társadalmainál. A nemzeti tudat hordozói a felső rétegek voltak, ezek meg lenézték a parasztokat. És itt jön a lényeg: amikor a környező államokban eltávolították a magyar érzelmű úri, polgári rétegeket, akkor maradt a gyengén fejlett paraszti magyar kultúra. A magyar urak 1918 előtt meg nem igazán foglalkoztak a parasztok gondjaival vagy a közoktatás fejlesztésével.

1918 után aztán jött a modernizáció, a közoktatás fejlesztése, a csehszlovák földreform: a sokat szidott „erőszakos magyarosításnál”, amely négy-hat évig is alig-alig érintette a szlovák nebulókat 1918 előtt, egy jóval erőteljesebb, húsz évig tartó indoktrináció és nagyon is tudatos nemzetépítés zajlott a csehszlovák államban.

Igen, ez a modernizációs vonat végleg elment.

Ugyanabba a templomba jártak, ugyanaz a pap prédikált egyszer egyik, másszor másik nyelven. Az amúgy őshonos családból származó szolgabíró vagy ispán pedig ismerte népe nyelvét – a nemzetiségi területeken szolgáló csendőrök esetében ez elő is volt írva –, mert nemzetsége gyakran ebből a népből emelkedett ki. A „másik” tehát nem volt „idegen”, így nem volt akadálya a vegyes házasságoknak, ez így volt a 19. században is, s ez asszimilációhoz vezetett. Ez a többlet magyar uralom alatt a magyarokat, szlovák alatt pedig a szlovákokat gazdagította, pláne ha a beolvadás társadalmi/gazdasági előmenetellel járt. Elég csak ránézni a vezetéknevekre, méghozzá mindkét országban.

Jelen körülmények szerint ez, akár tetszik, akár nem, egy természetes folyamat, és hogy félreértés ne essék, itt a „jelen körülményeken” és nem a „természetes” szón van a hangsúly, a körülmények pedig nagyon gyorsan meg tudnak változni. Ehhez csak megjegyzem, hogy tudnék mesélni arról, amit orosz-ukrán ismerőseimtől hallottam erről.

A városok, pláne a nagyobb városok szivattyúként, vagy ha úgy tetszik fekete lyukakként működnek – kiszívják az emberi erőforrást vidékről és egy egyöntetű emberi masszává alakítják.

Szlovákiai viszonylatban a nagyváros szerepét Pozsony tölti be. Az pedig már nem magyar közeg. Mert ott van a kulturális aszimmetria. Magyarországról nézve ezt nehéz megérteni, de 

ugyanúgy ahogy annak idején a történeti Magyarországon ezt a magyar jelentette.

És persze, a társadalmi előmenetel miatt sokan hajlamosak mindent hátrahagyni; Csallóköz színmagyar volt, aztán megjöttek a pozsonyiak a pénzükkel, és már szlovákosodik. Ezt amúgy magyar területen is meg lehet figyelni – a pozsonyiak Rajkára, a kassaiak meg szintén a határ túlsó oldalán fekvő községekbe rajzanak ki. Szomorú, de igaz: amíg periférián élsz, ahol a gazdag centrumot nem érdekled, addig megtarthatod a kultúrádat.

Pedig mindenféle magasba emelt figyelmeztető ujjat láttam én Kós Károlytól Bartha Miklósig – voltak azért, akik a századfordulón is látták már, mi jön.

Jancsó Benedek, de Rákosi Jenő testvére is felhívta a figyelmet a magyar szórványparasztság asszimilációjára – magyar uralom alatt.

A magyar nemzet gerincét a birtokos nemesség adta, ahogy ez elkezdett hanyatlani, a magyar elem is gyengült. De nem csak erről van szó: Máraitól is olvastam egy pár könyvet, jó és szép ez a nagypolgári ideál, meg pszichológiai szempontból érdekesek is a szereplői, de nála sem a család áll középpontban, hanem egyfajta melankólia és sóvárgás hatja át műveit. S valahol itt rontotta el a magyarság.

A modernizációban meg a polgárosodásban?

Szlovákiában nincs számottevő értelmiség, nincs magaskultúra, magyar szemmel nézve minden „parasztos”, és még szavuk sincs arra a fogalomra, hogy polgár, ennek ellenére hol tartanak most? Száz év alatti teljesítményük minden vitán felüli. Hegyi Gyula írta nemrég, hogy a szlovák társadalom sokkal plebejusabb a magyarnál, de ennek megvannak az előnyei – a nemzeti minimum magától értetődő, az ideológiákhoz való hozzáállás meg maximálisan pragmatikus, nem az igazságtartalmukat keresik, hanem a hasznosságot.

Emellett a polgárosodással és modernizációval járó tőke-, illetve vagyonkoncentráció a nagyvárosokban mindig negatívan hat a születésszámra – sok gyerek ott születik, ahol működik a mezőgazdaság. Persze sem a túlzott birtokaprózódás, sem a latifundiumrendszer nem segített ezen, sőt – és ez volt a magyarság tragédiája is. De ha megnézzük, a világon ez mindenhol így van. Dél-Korea rendelkezik a világon talán az egyik legfejlettebb társadalommal, az egy nőre eső átlagos születésszám ennek ellenére viszont csak 0,7 – a fővárosukban Szöulban még ennél is alacsonyabb, csak 0,5, ami még az éppen háború sújtotta Ukrajnánál is kevesebb. Biztos, hogy ezt az utat kéne bejárnunk? Mégiscsak, hová jutottak azok a fejlett nyugati, polgárosodott társadalmak egy évszázad alatt? Meg lehet nézni. Én mondjuk nemrég jártam Manchesterben, még azon ominózus késelés előtt, és a belvárosban az utcán nem éreztem éppen biztonságban magam, pedig majdnem két méter magas vagyok és harcművészetekkel foglalkozom. Ki lehet találni, hogy talán miért.

S persze ott van az elvándorlás.

Igen, de ez is összeköthető a városi, kozmopolita léttel. Szlovákból is félmillió él külföldön, jellemzően a fiatalabbak, képzettebbek, köztük amúgy sok magyar is, sőt:

Sokan csak maguknak kaparják ki a gesztenyét, a közösség rovására is akár. Ami egyéni szinten valamennyire érthető, de közösségi szinten ez öngyilkosság. Sokan mondják nekem az itteniek közül, hogy egy szem fiuk-lányuk milyen sikeres, milyen karriert futott be főorvosként, menedzserként, vállalkozóként vagy tudósként Pozsonyban, Prágában, Budapesten, Németországban, Amerikában... csak aztán, amikor megkérdezem, hogy oké, na és, ha vannak egyáltalán, milyen nyelven beszél az unokáival, és mikor terveznek hazaköltözni, akkor síri csend a válasz.

Ez lenne a szlovák nemzeti egység alapja? A polgártalanság?

Igen. Ahogy már említettem, 

Ugyanakkor emiatt a jóval szétziláltabb politikai paletta ellenére a nemzeti összefogás szintjén jobban tudtak teljesíteni.

Én a magyarság legnagyobb problémájának azt tartom, hogy valamilyen szinten még mindig belekapaszkodik a múlt századforduló „polgárosodás” álmába; de ahogy Nietzsche mondta: a remény a legnagyobb rossz, mert meghosszabbítja a szenvedést és a szembenézést az elkerülhetetlennel. A kozmopolita, nyugatista, polgáriasult és halkan tegyük hozzá, családvállalással nem éppen összeegyeztethető liberális Budapestről áradó magyar nyelvű kultúra még több mint egy évszázad elteltével is minta a magyarság számára.

Pozsony nem minta a szlovákság számára?

Pozsony kicsi, nincs akkora kisugárzása és nem jó a földrajzi elhelyezkedése sem.

A fennhéjázás is – itt mindenki parasztok és proletárok leszármazottja, nincs igazából mivel dicsekedni a pénzen kívül. Szívük szerint, legalábbis az enyhe többségük nem is a Nyugattal, hanem inkább az Orosz Birodalommal szimpatizál.

Ezzel élesen szemben áll a felvidéki magyar politikum széttöredezettsége.

A felvidéki magyarságnak mindig is volt egy együttműködésre hajlandóbb pólusa, erre elsősorban anyagi okokból volt igény, Bugár Béláék ezt csak kihasználták. A 2008-2009-es pártszakadásnál is kiderült, hogy a gazdasági összefonódások miatt a nagyobb vállalkozók a Most-Híd projekt mögé álltak.

Tegyük hozzá, hogy nagyon is sikeresen. Neki volt karizmája, humora, dumája, a szlovák liberális médiának pedig már 1998 előtt is bejött. Közben az MKP-sok ott maradtak legatyásodva, pusztán a nemzeti érzelmeikkel, és anyagilag egyre inkább „kiéhezve”.

Az MKP azért elég szép eredményeket ért el, főleg 2006-ban, és a két párt össz-szavazataránya bőven magasabb volt a magyarság 9 százalék körüli számarányánál. A Híd eltűnt, mégis hogy nem sikerült összevakarni az 5 százalékot a magyar pártnak?

Az a magas szavazatarány megtévesztő, mindig volt 2-3 százalék liberális szlovák, gyakran valamiféle magyar felmenőkkel, akik ezért szavazhattak anno az MKP-ra. Bugár Béla is jó volt nekik. 

 nem véletlen, hogy Ódor Lajost is a liberális Čaputová elnökasszony nevezte ki miniszterelnöknek, vagy hogy az egyik vezető liberális napilap főszerkesztője is tudtommal egy magyar anyanyelvű személy.

Ez még mindig nem magyarázza a magyar közösség másfél évtizedes passzivitását.

Az MKP-sok 2010 óta pénz, paripa és fegyver nélkül ücsörögtek. Közben Bugárék az összes botrányt, összes hülyeséget, összes korrupciót, amit a régi MKP művelt és ami mögött gyakran az ő embereik voltak, rákenték a régi pártra. Természetesen ebben is segítettek a szlovák liberális médiumok, de hát ez nem meglepő. Közben erős volt a hiány a jó káderekből a pártban – a „nagy öregek” nem nevelték fel az utánpótlást. De a nagyobb probléma az volt, hogy a „hőskorszakban” még nekik sem volt ötletük arra, hogy mit kéne tenni, milyen irányba kéne elmozdulni. Maradtak a „templom és iskola” jelszavánál meg a kétnyelvűsítésnél, 

 ahogy nemrég jó barátom, Gubík Laci fogalmazott.

Kormányon 1998 és 2006 között igazából csak két nagyobb dolgot sikerült összehozniuk, a Selye János Egyetemet meg az Esztergom-Párkány hidat. Az iskolákra helyesen koncentráltak, de a gazdasághoz, régiófejlesztéshez nem nagyon konyítottak. Szép dolog felnevelni egy magyar gimnazistát, de mi értelme van ennek, ha Pozsonyban vagy Budapesten köt ki? Milyen jövőképe van itthon, mi tartaná itt, mi vonzaná haza? Hol dolgozzon? Mit tudna csinálni a saját kis falujában vagy kisvárosában? Erre sosem születtek válaszok. 

de ha az emberek csak a húsosfazékért való tülekedést látják ebből, akkor idővel megunják. Az MKP 1998-2006 között megszavazott minden, neoliberális, vidékellenes intézkedést Dzurindáéknak, és ez nagymértékben hozzájárult a vidék elsorvasztásához, a magyar szavazók többsége meg vidéki. Ha nem sikerül visszaszerezni a falvak népességmegtartó erejét, akkor nem lesz semmi változás.

Hát vagy legalábbis a kulturális önazonosság megtartása – ami általában ellenszélben jobban szokott menni, Felvidéken mintha azonban az ellenkezőjét látnánk.

Igen, mert még a magyarországi értelmiség és történészek szintjén is gyakran visszaköszön az a beidegződés, hogy úgy állunk a szlovák-magyar viszonyhoz, hogy „mi voltunk a rosszak”, mi bántottuk meg őket. A szlovák történelemtudomány is ezt sulykolja, ezt tanítják az iskolákban. Mégiscsak, hogy érezheti magát egy fiatal felvidéki magyar gimnazista vagy egyetemista, aki tele nemzeti ideálokkal Magyarországra jön és ugyanezt a mantrát hallja vissza, méghozzá magyar nyelven? Ez rettentően demoralizálóan hat. Ez van értelmiségi szinten, de a szlovákozás/románozás/ukránozás az egyszerű emberek szintjén sem szűnt meg. 

Velem és számtalan ismerősömmel is előfordult olyasmi, hogy Magyarországon egyszerűen szlováknak tartanak bennünket, és ezt gyakran nem is rosszindulatból teszik; mert mégiscsak, ha a kisgyerek azzal jön hozzám, hogy „Bácsi, maga szlovák? Bácsi, maga hol tanult meg magyarul?”, akkor ezt nem tudom a rosszindulatra visszavezetni. Mondjuk, 2010 óta azért van némi pozitív változás ezen a téren, de ne tegyünk úgy, mintha minden rendbe jött volna. Mert, tegyük fel a kérdést, mi történne, ha visszatérne az a garnitúra, amely 2010 előtt kormányozta az országot és ugyanebben a kérdésben ugyanolyan népszavazást írna ki? Mennyire lennének mások az eredmények, mint 20 évvel ezelőtt? Én nem vagyok róla túlságosan meggyőződve, hogy nagyon.

A szlovákok részéről még értem a dolgot, de miért tanítanák azt a magyar történészek a szocialista elnyomás után harmincöt évvel, hogy a mi voltunk a bűnös, úri elnyomók?

Legalábbis nem tagadják, nem szállnak szembe ezzel a narratívával.

Sok olyan magyar értelmiségi és történész van, akiknek Jászi Oszkár a példaképe és az ő szellemiségében megbékélést akarnak, méghozzá bármi áron. Így félrenéznek, befogják a fülüket, amikor a szlovák kollégák elkezdik nyomni saját narratívájukat, vagy elhallgatják a magyart – például amikor a Volvo-gyár építésénél egy darab „szláv” kardot méltatnak, a kétszáz honfoglalás kori ősmagyar sír viszont kimarad a híradásokból. A „bűnbánó” liberális magyar történetírásnak számtalan művelője van, ők a német önostorozó vagy újabban a nyugati woke-liberális értelmiség magyar megfelelői – kimondva vagy kimondatlanul, de

Egyébként általában a szlovák és ezen magyar történészek jóban is vannak. Utóbbiak részben ezért is kerülik a konfliktusokat, abban a reményben, hogy Dušanék meg Romanék majd „megbocsátanak” nekik, és ők is egyszer szembenéznek a szlovák történetírás tévhiteivel és mítoszaival, aztán meg majd jön a Jászi-féle testvéri béke. Mindezt természetesen udvariasságból, meg természetesen a „jószomszédi viszony” érdekében teszik. Egy MTA-s professzor mondta is nekem egyszer négyszemközt, hogy nem akarnak vitázni, mert oda lenne a tudományos együttműködés, vitázzanak csak a politikusok.

Vannak történészek, akik viszont szembemennek ezzel a szemlélettel.

Ezek kevesen vannak és ritkán hozzák a megfelelő minőségi szintet, inkább csak kitöltik a liberális történészek hagyta űrt. Nemrég olvastam egy könyvet Robert William Seton-Watsonról. Hát, mit mondjak róla? Gyenge. Gyakorlatilag csak régi újságcikkekből lett összeollózva. Ez pedig nagyon kevés. Ki pénzelte őt? Ki állt mögötte? Kivel és miről levelezett? Hol van a levéltári kutatás? Annyi érdekes kérdés, választ viszont nem kapunk. A tragédia viszont az, hogy igazából alig van más magyar nyelvű szakirodalom róla, pedig csak ez a személy megérne egy tisztességes kutatásra épülő monográfiát.

Csák Mátéról már nagyrészt azért lemondtak, de az ezredforduló óta „megtudtuk”, hogy Hont és Pázmány „ősszlovák lovagok” voltak. A Nagymorva Birodalomról pedig, azon kívül, hogy lényegében ez volt a Cseh, Lengyel és Magyar Királyságok „elődállama”, lassan már Dél-Erdélyt és a németországi Szorb-vidéket is bekebelezte… ezek az ismeretek meg aztán lassan beszivárognak az iskolai tankönyvekbe és rajtuk keresztül a nebulók fejébe is.

Hogy csak egy példát mondjak: abban az alapiskolában, ahová pár évvel ezelőtt jártam edzésekre az egyik osztállyal szemben a Nagymorva Birodalom egy A1 vagy inkább A0 nagyságú térképe lógott, méghozzá a már említett „határ-kiigazításokkal”. 

Mondjuk például végre komolyan kéne venni a szlovák kollégák mondanivalóját, és nem úgy állni hozzájuk, mint a „nemzeti romantika” által elkábított durcás „kistesók” ötleteléseihez; mert a hallgatás, a „ne szóljunk, mert mit szólnak” ebben a vitában csak a gyengeséget sugallja, még akkor is, ha mindez a „nemzeti megbékélés” jegyében történik. Helyére kellene tenni már a dolgokat – úgy a régieket, mint a mostaniakat.