Mind a szocializmusban belénk táplált önmarcangolásról, mind a hübriszről le kell szoknunk, ha meg akarjuk érteni szomszédaink történelmét – és azon keresztül a sajátunkat. Azokét, akiké végig a miénkben zajlott és azokét is, akik kívülről érkeztek bele. Recenziónk „A szlovák nemzeti lét kezdete” című friss, a tények egyensúlyára építő, mégis markáns gondolatiságú kötetről.
Szlovákia sok tekintetben különleges szomszédja a mai Magyarországnak. A történelmi, földrajzi és kulturális közelség egyedivé teheti a viszonyt. A geopolitikai dinamika és az európai helyzet nagy sebességű változása mind-mind abba az irányba tereli kapcsolatainkat, hogy a viszony ismét szorosabb legyen. Ezerévnyi együttélés után a százesztendős különválás nem tűnik olyan soknak. De a múltban nem tudtunk eleget egymásról. S ahogyan a könyv elején olvashatjuk a szlovák közmondást: „a pofára esés is egy lépés előre” – itt az idő tehát, hogy tanuljunk a múltból!
A Felvidéken élő Éhn Laci (könyvét így, „Laciként” jegyzi) nem történész, mégsem amatőrként vágott bele abba a hatalmas vállalkozásba, hogy összefoglalja a szlovák nemzeti lét eredetét. Nem volt könnyű dolga: Szlovákia 1993-as önállósodásakor például az országban nem is voltak saját, iskolai történelemkönyvek, mert a szakma addigra még nem készült el velük. Éhn hosszú évek óta kutatja a témát és határozott tudással fogott neki a műnek, amely egyszerre lett valós kalandregény, történelemkönyv, néhol higgadtan, máshol kicsit sarkosan, a történészeket nem egyszer bírálva, de mindenhol őszintén festett tabló északi szomszédaink geneziséről. Van új a nap alatt!
A térségbe gyerekkorom óta járok rendszeresen, mégis rengeteget tanultam a szerfölött gazdag, térképmellékletekkel kiegészített, 360 oldalas műből, ugyanis
miközben biztos kézzel vezet végig a szlovák nemzeti lét kezdetének csomópontjain. Kimondja, hogy forráshiány miatt a szlovák történészek egy része regényes fordulatokkal és népmesébe illő elemekkel tölti ki a tudományos űrt. Ilyen az, amikor például a 871 és 894 között uralkodott Szvatoplukot az „ősszlovákok királyának” festik le, aki bölényekre és vadszamarakra vadászott, miközben ő volt a „szlovák államiság” atyja, harcosai pedig majdnem két méter magas férfiak voltak, akik alá nagy, erős lovak kellettek. Sőt olyan nagy hatalma volt, hogy német-római császárrá (!) is megkoronázták volna. A szlovák történeti narratíva a 19. század óta azt mondja, hogy a szlávok/szlovákok a magyaroknál jóval korábban népesítették be a Kárpát-medencét. Azt sulykolja, hogy kulturálisan magasabb szinten álltak, államiságuk pedig régebbi. Sőt, nemcsak a videómegosztókon olvasható kommentekben, de a történeti munkákban is gyakori a magyarok vad, pusztai barbárokként való beállítása, akikkel szemben a szlovák/szláv kultúrateremtő és virágzó nemzet volt.
A szerző elemzi azt is, hogy a Nagy-Morva Birodalom történelmi megalapozottsága több tekintetben kérdéses. A Dunának ugyanis nemcsak egy, hanem kettő „Morava” nevű mellékfolyója létezik, az egyik a mai Morvaországban, a másik Szerbiában, Belgrádtól délre található. Az ókori forrásokban az egyiket Marusnak, míg a másikat Margrusnak nevezték, tehát már akkor sem lehetett könnyű megkülönböztetni őket. Ők azonban ebben látják az ősforrást, igaz utána sok évszázados „képszakadás” kezdődik. Idővel aztán megjelenik a cseh kapcsolat. A szlovák-cseh viszony aszimmetriái végig terhelték ezt a kapcsolatot: a cseh politika mindig úgy képzelte el a kölcsönösséget a szlovákokkal, hogy utóbbiaknak nyelvi, kulturális és később politikai értelemben feltétel nélkül be kell hódolniuk a cseh nemzeti törekvéseknek. Miközben a szlovákoknak alig volt a magyarokról eltérő nemzeti hagyománya, és néppé is csak a Magyar Királyság keretein belül váltak különböző szláv és más etnikai elemek összeolvadásából. A szlovák nemzeti tudat végül a 18. század második felében jelent meg és eleinte katolikus papok terjesztették.
Később kemény idők jöttek. Jellemző adalék, hogy 1845 és 1847 között annyira rossz volt a termés Felső-Magyarországon,
A szlovák zászló közben gyakran változott 1848-1849 során, végül minden magyarázat nélkül az orosz trikolór lett a saját lobogójuk. Viszont a szlovákok zöme a magyar oldalon küzdött a forradalom és szabadságharc folyamán. A Honvédség számos elit alakulatában ott voltak, közülük a gerillák és nemzetőrök is sokszor is elődeinkkel tartottak az osztrák-orosz ellenséggel szemben. Hangban viszont gyakran erősebb volt a másik gondolat: „Nekünk nem elég, hogy az összes közösségnek egyforma politikai jogai legyenek. (…) Először meg kell semmisítenünk a magyarokat, hogy a Duna összeköthesse közösségeinket” – Ľudovít Štúr, az első számú nemzeti hős mondatai a szláv egységről akár személyes hitvallásaként is értelmezhetőek. Azt hirdette, hogy „a Duna szláv folyó, a Dunát kell megszereznünk.”
Ám látni kell a magyar fél akkori hibáit is. A magyar államférfiak nem voltak képesek különbséget tenni a szlovák nép és önjelölt politikai vezetői között. A Štúr-mozgalom tevékenységét látva egyenlőségjelet tettek a szlovákság teljesen jogos igényei és a folyamatosan áskálódó, konzervatív bécsi politika ravasz sakkhúzásai közé. A nyelvkérdést már 1848 márciusában is megoldhatták volna, ehelyett 1849 nyaráig vártak. Amikor pedig 1867 után helyreálltak az alkotmányos viszonyok, akkor az idősebbek még világosan emlékeztek arra, hogy 1849-ben kik voltak a császár legádázabb besúgói, akik miatt magyar hazafiak százait hurcolták meg vagy juttatták ausztriai várbörtönök falai mögé. Ezért sem tudott a magyar politikai elit elfogulatlanul viszonyulni a szlovák nemzeti mozgalomhoz. A szlovák köznép viszont több tízezer harcost adott a magyar hazának, erre nem árt emlékezni ma sem.
Štúr egyébként a forradalom eltiprása után is megveszekedett magyargyűlölőként írta tovább okfejtéseit arról, hogy a magyarok „gonosztevők, uráli barbárok, a mongolok és törökök fajtestvérei, csőcselék, vérszopó, gyilkolásban és bujaságban mindenekfelett örömét lelő nép, amelynek nyelvénél már talán csak a vad népek nyelvei lehetnek nyomorúságosabbak és szegényebbek”. Szerinte a magyarok fő történelmi bűne az, hogy a szlávok régi és hatalmas államát szétverték és ezeréves rabságba taszították őket. Pikáns tény, hogy ő, mint a legismertebb nacionalista sosem tekintette a szlovákokat önálló nemzetnek, hanem egy óriási szláv massza részeként, annak értékes, középső elemeként hivatkozott rájuk. A legkeményebb szlovák nemzetvédők népüket az egyetemes szlávság alkotóelemének tartották mindig. A Matica Slovenska alapszabálya nem is „tót”, hanem "szláv” nemzetről beszélt.
Tehát az ember, akiről elnevezték a Budapesthez oly közel Párkány városát, nem klasszikus nacionalista volt, hanem a szlovákságot a russzofil pánszlávizmus oltárán tudatosan feláldozni kész, kompromisszumra senkivel nem képes, magyarfaló fanatikus. Nem véletlen, hogy a lengyelek és az oroszok konfliktusában is ez utóbbiak pártját fogta. A népre kevéssé ható gyűlölettel állt szemben az egyértelműen befogadó magyar államnacionalizmus, amelynek doktrínája szerint
Éhn könyvéből megtudhatjuk azt is, hogy milyen bécsi intrikák és többoldali túlkapások vezettek a viszony megromlásához, de azt is, hogy északi szomszédaink között a tárgyalt időszakban mennyire volt erős a hungarus tudat is. A valóság ugyanis ritkán fekete-fehér, érdemes körbejárni minden oldalról. A kötet az Osztrák-Magyar Monarchia kezdeti időszakánál ér véget. Folytatása az eddigiek alapján igazán következhetne!
Éhn Laci: A szlovák nemzeti lét eredete, Aposztróf Kiadó, 2021.
A könyv itt megrendelhető: www.aposztrof.hu
Nyitókép: A Magas-Tátra (James Strachan / Robert Harding Heritage / robertharding via AFP)
Az elemző szerint ugyanis „nemcsak a Fidesz-szavazóknak jó, hogy van rezsicsökkentés, hanem a Tisza-szavazók túlnyomó részének is. Persze, vannak ott is teszlások és luxusbaloldaliak, de a szavazótáboruk nagy része az a rezsicsökkentés haszonélvezője.”
A számok bizony nem hazudnak.
A legmagyarabb Habsburg személyéről, csodálatos örökségéről a Habsburg Történeti Intézet könyv és kisfilmek formájában is megemlékezik.
Titkos napló leplezi le, hogyan bántak 1919-ben a védtelenül maradt többségi nemzettel az ukrán soviniszták az első világháború után.
Az ellenzék szerint az Ukrajnának biztosított vészhelyzeti villamosenergia-ellátás leállítása Oroszország érdekeit szolgálja.
„A gázcsap elzárása konkrét uniós jogszabályokat sért” – mondta az ukrajnai energiahatékonysági városok szövetségének igazgatója.
Az esetet napokig nem hozták nyilvánosságra.
Nagyon reménykednek az ukránok.
Körvonalazódnak a tervek.
