Szent István műve Európa megannyi széthulló országával szemben hosszú távon is életképes maradt

A franciák nagy nemzeti ünnepének 236. évfordulója volt legutóbb; ekkor emlékeznek rá, hogy az utcai tüntetők szétverték a Bastille épületét, majd egy brutális polgárháborúban nagy kéjjel fejezték le egymást, köztük a királyt, míg az egész véres diktatúrába torkollt, amiből aztán egy korzikai ügyvéd fiának császársága lett. Az amerikaiak 249 esztendeje vívták ki a függetlenségüket, és alakult meg az államuk, amely valójában nem is egy, hanem kezdetben 13, mára 50.

Az olaszoknál a felszabadulás (1945-ös esemény) vagy az 1946-os eredetű köztársaság napja a megannyi katolikus ünnep melletti politikai tartalmú munkaszüneti alkalom. Az angolok viszont csak banki szünnapokat („bank holiday”) tartanak, mert mások leigázásán valóban nehéz örömködni.

Itáliában akár Romulusra vagy Julius Caesarra is alapozhatták volna a kalendárium piros betűit, de ők is tisztában vannak vele, hogy a mai Olaszországnak nincs jogfolytonossága a római birodalommal.

Ezzel szemben mi teljesen jogosan származtatjuk Szent Istvántól a legnagyobb ünnepünket, mert ezer esztendeje folyamatosan emlékezünk és idézzük fel alakját és munkásságát, nem utólag találtuk ki vagy alkottuk meg. Ebben nincs sem túlzás, sem romantika; ez maga a velünk élő történelem.

A fehérvári törvénynapok szokása már a XI. században kialakult, bőven előzve a nyugati rendi gyűléseket. A régiek még úgy emlegették: mit csinálsz Szent Istvánkor?

Istvánnak, a politikusnak bizonyára voltak hibái: az elsöprő sikerű rockopera szembeállította az idegenekre támaszkodó Vajkot a „függetlenségi” Koppánnyal. A szentnek felróják, hogy háborúkat vívott, továbbá szigorú törvényekkel és külhoni papokkal térített; a családfőnek unokatestvérével, Vászollyal szembeni kegyetlenségét. Minden érdeme dacára nem is róla, hanem honfoglaló őséről nevezték el utólag a Turul nemzetséget.

Zsenialitása azonban vitathatatlan. Ő alkotta meg ezt a szilárd, nagy területű, tartós országot annak közigazgatásával, tekintélyes királyi központjával, egyházszervezetével együtt. Vármegyéi máig alapul szolgálnak nem csak a hazai területi felosztásnak, de a közben Romániához csatolt részekének is.

Elképesztő teljesítmény, főleg, ha összevetjük Nagy Sándor vagy Attila birodalmával, amelyek halálukkal összeomlottak, vagy a többszáz évnyi széttagoltság után 1871-ben nagynehezen összetákolt Németországgal, amely ötven év alatt elbukott. Olyan nagyokos nyugati politikusok kitalációi, mint Csehszlovákia, Jugoszlávia, vagy akár az NDK, a Szovjetunió képtelenek voltak egyben maradni, Szent István műve – a hosszú idő alatt óhatatlanul bekövetkező kisebb-nagyobb kilengések ellenére – masszívan áll. Területileg éppen nem a maximumon (bár volt már kisebb is), de szellemileg-történetileg biztos lábakon. Amit mi sem bizonyít jobban, hogy ezerhuszonöt évvel a koronázás után is ez a mai napon a legfontosabb.

A kommunisták gyűlölték a magyar múltat, és 1945-tel húztak egy cezúrát, amivel minden korábbit el akartak törölni.

Így lett az új kenyér, majd a szovjet mintájú hazug alkotmány ünnepe. Nem vert gyökeret a nép lelkében.

Későbbi ünnepeinknél megjelenik ugyan a forradalom, a lázadás, az ellenzékiség attitűdje, a rend(szer) lebontásának igénye (bár ezek mindig külföldről fenntartott vagy támogatott rendszerek, amelyek éppen az istváni szuverenitást akarják felülírni),

Amely hatalom nem valami tőlünk független dolog, hanem a mi nevünkben létezik. Pontosabban a Szent Korona nevében. Ahogy az egyházban mindenki egy Jézus Krisztusban, úgy minden magyar egy a Szent Koronában. Akkor is, ha nem tud róla, ha nem érdekli vagy éppenséggel ellenségesen áll hozzá. Amiképpen az az ember is Isten teremtménye, aki nem hisz benne, vagy egyenesen tagadja Őt. Amennyire szeretünk lázadni az ellen, ha előírná nekünk bárki, hogyan éljünk, ugyanannyira tudjuk tisztelni az ősi rendet, a hagyományokat; ebben (is) nyilvánul meg a magyar társadalom alapvetően konzervatív mivolta.

Nagy balszerencse, hogy augusztus 20-a az iskolai szünet idejére esik. Emiatt a március 15-éről, október 6-áról vagy 23-áról belénk épült toposzok, hősök, tartalmak nem tudtak kialakulni. Sokaknak leginkább a tűzijátékot jelenti, a mélyebb tartalma elsikkad. Talán érdemes lenne a mindenkori tanévnyitókon valamilyen módon megemlékezni Szent Istvánról – legalább pár mondat vagy egy folyosói tabló erejéig. 

István halála valójában augusztus 15-én következett be, de mivel ez Nagyboldogasszony, vagyis Mária mennybevételének ünnepe, áthelyezték 20-ra.

Tizenötödike sok országban munkaszüneti nap (nálunk egyetlen egyszer, 2001-ben volt az), érdemes lenne talán (ha szükséges, akár beáldozva a pünkösd hétfőt) azzá tenni. Így, a karácsonyhoz és húsvéthoz hasonlóan egy többnapos, hosszas eseménysorozattal tudatosulhatna bennünk hazánk világi és transzcendens szerepe, amelyben az origó Szent István lehetne.

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd