Elképesztő teljesítmény, főleg ha összevetjük Nagy Sándor vagy Attila birodalmával, amelyek halálukkal összeomlottak, vagy az 1871-ben nagy nehezen összetákolt Németországgal, amely ötven év alatt elbukott.
A franciák nagy nemzeti ünnepének 236. évfordulója volt legutóbb; ekkor emlékeznek rá, hogy az utcai tüntetők szétverték a Bastille épületét, majd egy brutális polgárháborúban nagy kéjjel fejezték le egymást, köztük a királyt, míg az egész véres diktatúrába torkollt, amiből aztán egy korzikai ügyvéd fiának császársága lett. Az amerikaiak 249 esztendeje vívták ki a függetlenségüket, és alakult meg az államuk, amely valójában nem is egy, hanem kezdetben 13, mára 50.
A németek maguk sem tudják, mit merhetnek megünnepelni, sem a második, sem a harmadik birodalommal nincs nagy büszkélkedni való, így aztán az NSZK 1949-es alkotmányára és az 1990-es egységre emlékeznek.
Az olaszoknál a felszabadulás (1945-ös esemény) vagy az 1946-os eredetű köztársaság napja a megannyi katolikus ünnep melletti politikai tartalmú munkaszüneti alkalom. Az angolok viszont csak banki szünnapokat („bank holiday”) tartanak, mert mások leigázásán valóban nehéz örömködni.
Itáliában akár Romulusra vagy Julius Caesarra is alapozhatták volna a kalendárium piros betűit, de ők is tisztában vannak vele, hogy a mai Olaszországnak nincs jogfolytonossága a római birodalommal.
Még a románok sem merték meghúzni a Decebal trónra lépését mint államalapítást, mert közröhejbe fulladna.
Ezzel szemben mi teljesen jogosan származtatjuk Szent Istvántól a legnagyobb ünnepünket, mert ezer esztendeje folyamatosan emlékezünk és idézzük fel alakját és munkásságát, nem utólag találtuk ki vagy alkottuk meg. Ebben nincs sem túlzás, sem romantika; ez maga a velünk élő történelem.
A fehérvári törvénynapok szokása már a XI. században kialakult, bőven előzve a nyugati rendi gyűléseket. A régiek még úgy emlegették: mit csinálsz Szent Istvánkor?
Az élő, valós király idővel legendává nemesült, a Kossuth által legnagyobb magyarnak nevezett, s e jelzőt máig viselő Széchenyi István maga éppenséggel soha nem porladó kezű uralkodónkat illette e névvel.
Istvánnak, a politikusnak bizonyára voltak hibái: az elsöprő sikerű rockopera szembeállította az idegenekre támaszkodó Vajkot a „függetlenségi” Koppánnyal. A szentnek felróják, hogy háborúkat vívott, továbbá szigorú törvényekkel és külhoni papokkal térített; a családfőnek unokatestvérével, Vászollyal szembeni kegyetlenségét. Minden érdeme dacára nem is róla, hanem honfoglaló őséről nevezték el utólag a Turul nemzetséget.
Zsenialitása azonban vitathatatlan. Ő alkotta meg ezt a szilárd, nagy területű, tartós országot annak közigazgatásával, tekintélyes királyi központjával, egyházszervezetével együtt. Vármegyéi máig alapul szolgálnak nem csak a hazai területi felosztásnak, de a közben Romániához csatolt részekének is.
Műve Európa megannyi széthulló, majd különböző részekből egyesülő és ismét darabokra szakadó országával szemben hosszú távon is életképes maradt.
Elképesztő teljesítmény, főleg, ha összevetjük Nagy Sándor vagy Attila birodalmával, amelyek halálukkal összeomlottak, vagy a többszáz évnyi széttagoltság után 1871-ben nagynehezen összetákolt Németországgal, amely ötven év alatt elbukott. Olyan nagyokos nyugati politikusok kitalációi, mint Csehszlovákia, Jugoszlávia, vagy akár az NDK, a Szovjetunió képtelenek voltak egyben maradni, Szent István műve – a hosszú idő alatt óhatatlanul bekövetkező kisebb-nagyobb kilengések ellenére – masszívan áll. Területileg éppen nem a maximumon (bár volt már kisebb is), de szellemileg-történetileg biztos lábakon. Amit mi sem bizonyít jobban, hogy ezerhuszonöt évvel a koronázás után is ez a mai napon a legfontosabb.
A kommunisták gyűlölték a magyar múltat, és 1945-tel húztak egy cezúrát, amivel minden korábbit el akartak törölni.
Teljesen nem tudták kiiktatni a naptárból (és az emberek fejéből), ezért – akár a fenyő vagy a „szeretet” ünnepével Krisztus születését, a tojásfestő nyuszival a Feltámadást, a szláv Télapóval Szent Miklós püspököt – megpróbálták felülírni.
Így lett az új kenyér, majd a szovjet mintájú hazug alkotmány ünnepe. Nem vert gyökeret a nép lelkében.
Későbbi ünnepeinknél megjelenik ugyan a forradalom, a lázadás, az ellenzékiség attitűdje, a rend(szer) lebontásának igénye (bár ezek mindig külföldről fenntartott vagy támogatott rendszerek, amelyek éppen az istváni szuverenitást akarják felülírni),
ezzel szemben augusztus 20-a maga a rend, a konszolidáció, a függetlenség, az erő; az állam, vagyis a hatalom tisztelete.
Amely hatalom nem valami tőlünk független dolog, hanem a mi nevünkben létezik. Pontosabban a Szent Korona nevében. Ahogy az egyházban mindenki egy Jézus Krisztusban, úgy minden magyar egy a Szent Koronában. Akkor is, ha nem tud róla, ha nem érdekli vagy éppenséggel ellenségesen áll hozzá. Amiképpen az az ember is Isten teremtménye, aki nem hisz benne, vagy egyenesen tagadja Őt. Amennyire szeretünk lázadni az ellen, ha előírná nekünk bárki, hogyan éljünk, ugyanannyira tudjuk tisztelni az ősi rendet, a hagyományokat; ebben (is) nyilvánul meg a magyar társadalom alapvetően konzervatív mivolta.
Vágyjuk az erős, de legitim uralkodót. Hűségesek tudunk lenni a végletekig.
Nagy balszerencse, hogy augusztus 20-a az iskolai szünet idejére esik. Emiatt a március 15-éről, október 6-áról vagy 23-áról belénk épült toposzok, hősök, tartalmak nem tudtak kialakulni. Sokaknak leginkább a tűzijátékot jelenti, a mélyebb tartalma elsikkad. Talán érdemes lenne a mindenkori tanévnyitókon valamilyen módon megemlékezni Szent Istvánról – legalább pár mondat vagy egy folyosói tabló erejéig.
István halála valójában augusztus 15-én következett be, de mivel ez Nagyboldogasszony, vagyis Mária mennybevételének ünnepe, áthelyezték 20-ra.
A két dátum között ott feszül történelmünk lényege, a Szűzanyának felajánlott Szent Korona, az állam alapítása, Magyarország születésnapja.
Tizenötödike sok országban munkaszüneti nap (nálunk egyetlen egyszer, 2001-ben volt az), érdemes lenne talán (ha szükséges, akár beáldozva a pünkösd hétfőt) azzá tenni. Így, a karácsonyhoz és húsvéthoz hasonlóan egy többnapos, hosszas eseménysorozattal tudatosulhatna bennünk hazánk világi és transzcendens szerepe, amelyben az origó Szent István lehetne.
Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd
Szent István felajánlása nem csupán vallási, hanem közjogi aktus is volt: a magyarság majd' ezer éve él a Szűzanya oltalmában. Nádor Koppány Zsombor teológussal, a Szent István Intézet kutatási igazgatójával beszélgettünk.
A hívő ember számára a szentség a Teremtő megnyilvánulása, a teremtő istenség jelenlétének a megérzése, átélése. Ehhez elegendő lehet egy darab kő a jeruzsálemi Golgotáról, egy durván összetákolt fakereszt.
Nemcsak magunknak, a fehérváriak közösségének, hanem az egész nemzetnek akarunk nyújtani egy nagy, talán katartikus pillanatot.
A Szent Korona részleges jogainak visszaadása, az olyan ősi nevek, mint a vármegye vagy az ispán rehabilitálása mind-mind efelé visz.
Gyarmati-Paor Zoltán történelmi krimije fölhasználja a modern tudományos eredményeket, és meglovagolja az Árpád-kor iránti érdeklődést egy filmszerű jelenetekkel tűzdelt mai történet formájában.
A cigizve, hamisan magyar Himnuszt énekelgető zenésznő reagált a vádakra.
Aleksandar Vucic kérdésre válaszolva elárulta, hogy őmaga és a szerbek is szeretik a magyarokat, csodálják őket szabadság- és békeszeretetük miatt.
