„Kínai vírus”, Minszk, Északi Áramlat, na meg Hunter Biden laptopja – mi a különbség az összeesküvés-elmélet és a valódi hír között?

Az internet robbanásszerű átalakulásokat hozott a hírközlésben, részben a hagyományos és elektronikus média visszaszorulásával a digitális javára; részben pedig azzal a hihetetlen információval, ezen belül pedig hírbőséggel, amely elérhetővé vált a kétezres évekre gyakorlatilag minden háztartásban két kattintással.

Természetesen a mennyiségi robbanást nem kísérte, nem is kísérhette minőségi: a kismillió hírportál és blog jóval ellenőrizetlenebbül adott közre hírt (vagy bármit, amit annak vélt), a sebességkényszer és a kattintásprostitúció pedig a kevésbé professzionális oldalakat teljesen maga alá gyűrte, és az elméletileg szerziőz sajtóra is erős hatással volt.

Mindez persze kiváló környezetet biztosított az álhíreknek, és az összeesküvés-elméletek álhírek benzinjével locsolt tüzének. A közösségimédia berobbanásával a 2010-es évekre a korábbiaknál is szélesebb tömegek állhattak be hírterjesztőnek vagy véleményformálónak, így a probléma csak fokozódott: hirtelen százmilliók által terjesztett információmasszát kellett volna ellenőrzés alatt tartani, amire a közösségimédia-óriások korántsem voltak felkészülve. Megpróbálták megoldani a dolgot – inkább rosszul, mint jól, az úgynevezett „moderátorokról” és „tényellenőrökről” hamar kiderült, hogy nem csekély politikai motiváció is állhat annak hátterében, hogy mit tekintenek hiteles információnak és mit álhírnek, vagy konteónak. Volt is ebből elég botrány.

Azonban, csak hogy némi cseresznye kerüljön a tortahab tetejére, egy sor, korábban álhírnek vagy összeesküvés-elméletnek bélyegzett információról derül ki, hogy nem is feltétlenül áll olyan távol a valóságtól. Ezekből gyűjtöttünk most egy kisebb csokrot.

Koronavírus-járvány: természetesen nem „laborszökevény”

Sokan emlékeznek arra a kínai orvosra – Li Wenliangra –, aki végül is a világot figyelmeztette a koronavírus veszélyeire, meg is halt viszonylag korán még 2020 februárjában; értelemszerűen a kínai kormány nem örült túlságosan a híradásnak, a rendőrség eljárás alá is vonta rém- és álhírek terjesztésért. Ugyanakkor már ekkor megindultak a találgatások annak kapcsán, vajon honnan eredhet a vírus: bár a hivatalos kommunikáció folyamatosan arról szólt, hogy a járvány kialakulásának semmi köze az emberi tevékenységhez, az egész csak fatális véletlen, hogy denevérről emberre terjedt a cucc, meg ugye a vuhani halpiac.

ami annál visszatetszőbb volt, minél inkább bizonygatták, hogy a vírus eredete bizonytalan, de egy biztos: nem laboratóriumból származik.

Ehhez képest már 2020 kora őszén egy másik kínai orvos, Li-Meng Jen és társai kutatást publikáltak arról, hogy a vírust mesterségesen hozták létre a ZC45 és ZXC21 nevű, denevérek között terjedő koronavírusokból, csakhogy a Kínai Kommunista Párt elhallgatja az igazságot. Noha nem Kínában hangoztatták véleményüket, őket a Twitter tiltotta le elképesztő sebességgel. Sőt, januárban a Facebook, márciusban a Twitter jelentette be:

Egy évvel később egyébként érkeztek az első közösségimédia-tényellenőrök is, és szorosabbá vált a cenzúra (addig is mindenki Donald Trump akkori elnököt átkozta, többek között azért is, mert „Chinese flu”, vagyis kínai influenza névvel illette a kórt).

Aztán elkezdett repedezni a narratíva: évek teltek el a szólásszabadság korlátozásában, mire már az amerikai titkosszolgálatok kezdtek nyilvánosságra hozni – nemcsak kiszivárogtatni, hanem konkrétan feltárni – olyan információkat, miszerint a vírusnál nem lehet kizárni, hogy laboratóriumi – vagyis mesterséges – eredetű.

A konteó szép lassan beigazolódott – a világ pedig továbblépett, tanulságok levonásától nem harsogott sem a hagyományos, sem az úgynevezett közösségi média.

A Biden-fiú „pokoli laptopja”

Az amerikai elnökválasztás kellős közepébe robban be a hír: találtak egy laptopot, rajta Joe Biden fiáról egy sor kompromittáló dologgal: például, hogy akkor még alelnök apjánál lobbizott egy ukrán energetikai vállalat kötelékében havi 50 ezer dolláros fizetéssel, a kedves papa pedig kirúgatott egy ügyészt, aki a szóban forgó ukrán vállalatot vizsgálta.

Természetesen a közösségimédia-cenzúra itt is csatasorba állt: a laptopról szóló, eredetileg a New York Post által írt cikket tűzzel-vassal irtani kezdte közösségi felületeiről a Facebook és a Twitter, mert annak tartalma szerintük nem ellenőrizhető.

Vagyis az elnökválasztási kampány véghajrájában, roppant szoros állás mellett a közösségimédia-óriások úgy döntöttek, cenzúráznak egy, nem csak Hunter, de akkor elnökjelölt édesapja számára is kompromittáló információt. Utóbb kiderült, természetesen, hogy ez sem volt véletlen.

Mit ad Isten, a Hunter mentegetésére kitalált tagadó-hárító (nem is az övé a laptop stb.) védelem néhány hónap alatt roppant össze, épp most adták fel rá az utolsó kenetet maguk az elnökfi ügyvédei, amikor indirekt módon – miután egy édesapjától származó hangfelvétel már lényegében lebuktatta Huntert – elismerték, valóban az övé a laptop.

A „konteó” valósággá vált; az, hogy a közösségimédia-cézárok úgy döntöttek, hogy ezt nem kötik a választók orrára választási időszakban, nehezen nevezhető a demokrácia diadalának.

Északi Áramlat – kik is robbantottak?

Viszonylag új keletű, és nem is ennyire egyértelmű történet az Északi Áramlat gázvezetékek sztorija, de az is mindenképpen elgondolkodtató. Emlékezetes, tavaly ősszel szabotázs-akciót hajtottak végre az Oroszországot Németországgal összekötő Északi Áramlat gázvezeték ellen. A volt lengyel külügyminiszter, Radek Sikorski Twitter-bejegyzésében az amerikaiaknak mondott köszönetet a vezeték megrongálásáért. Ennek kapcsán külön érdekesség az a februári sajtótájékoztató, amelyen Joe Biden, az Egyesült Államok elnöke azt ígérte, hogy amennyiben Oroszország inváziót indít Ukrajna ellen, nem lesz többé Északi Áramlat 2. „Véget fogunk vetni neki ”– ígérte az USA elnöke.

(ez Oroszország által kitervelt terrortámadás és az Európai Unió elleni agresszió – mondta akkor Mihajlo Podoljak ukrán elnöki tanácsadó); s noha a nyugati magasdiplomácia szintjén mindenki kínosan ügyelt rá, hogy ne nevezze meg nyíltan az oroszokat felelősnek, természetesen mindenki vigyázó szemét Moszkvára vetette, és például a Bundestag padsoraiból többen már nem haboztak megnevezni az „imposztort”. Kikutatni a történteket azért semmiképpen nem siettek, pedig lett volna, akinek még akár az igazság kiderítése is érdekében állt volna.

Aztán hogy, hogy nem, előbb Seymour Hersh Pulitzer-díjas amerikai oknyomozó újságíró kezdte pedzegetni, hogy nem feltétlenül az oroszok álltak az akció mögött (ekkor heves támadás alá vették a haladónak nevezett sajtó részéről). Majd hamarosan a németeknél pattant ki a botrány: nem hogy nem az oroszokhoz kötődik az akció, hanem egyenesen Ukrajnába vezetnek a merénylők nyomai.

Bónusz: Minszk és a nagy békevágy

Az orosz-ukrán konfliktus rendezésének utolsó nagy európai kísérlete a minszki megállapodás megkötése volt a 2014-es krími és donbászi offenzíva évének őszén. Az ekkor elsősorban német-francia bábáskodás mellett aláírt, az ukrajnai békés rendezés alapjának tekintett megállapodások lényege a fegyverszünet ténye mellett a Donyeck és Luhanszk különleges jogállásáról szóló törvény (vagyis autonómia az orosz többségű területeknek) az egyik oldalról, csapatkivonás a másik oldalról.

Az egyezmény totálisan füstbe ment, mindkét fél a másikat vádolta állandó jelleggel a tűzszünet megszegésével; ugyanakkor végig azt kommunikálták Nyugatról, hogy vissza akarnak térni a konfliktus békés rendezéséhez – aki ennek ellenkezőjét állította, az is kapott mindenféle bélyeget.

Persze hozzátehetjük: kétségkívül nem megy ez másként a túloldalon sem (az orosz propaganda valószínűleg kevésbé jut át hozzánk, mint az amerikai, német, vagy ukrán).

Mindenesetre csak ezt a néhány esetet elnézve is néha igaznak tűnik a régi vicc: mi a különbség a konteó és a valóság között? Kábé fél év. Na jó, néha több. Mikor hogyan.

Nyitókép illusztráció. Fotó: Pixabay