Aki durván elhajtotta Orbánt és a magyarokat – Rastislav Káčer szlovák külügyminiszter portréja

„Uszít, hergel, provokál! Aki kiáll Káčer mellett, nem a demokráciában, nem az országok és a nemzetek közti jószomszédsági viszonyokban érdekelt! Káčert le kell váltani, mert magától nem fog távozni!” – írta közösségi oldalán Forró Krisztián, a felvidéki egyesült magyar párt, a Szövetség elnöke néhány órával azt követően, hogy a szlovák külügyminiszter – fogalmazzunk finoman – melegebb éghajlatra küldte a békét sürgető magyarokat. 

Rastislav Káčer nem először hágta át a diplomácia és a normális viselkedés határait. Pár hete még arról delirált, Putyin ukrajnai sikerének elmaradása megóvta Szlovákiát attól, hogy Magyarország (nem a magyar kormány, ahogy azt néhány szerecsenmosdató állította) területi követelésekkel álljon elő. Budapest, a felvidéki magyar politikum, sőt, az őt miniszteri posztra emelő pártelnök, Igor Matovič felháborodott reakciója is válasz nélkül maradt.

Káčer, mint kutya a vizet, úgy rázott le magáról mindenféle kritikát.

Nincs rá oka. Mindenféle titkos aktákra és hírszerzési jelentésekre hivatkozott, majd kicsapta az asztalra az ilyenkor szokásos aduászt: ő nem Magyarországról, hanem a magyar kormányról beszélt.

Másik bevett szokása egyébként a közismert: „rengeteg magyar barátom van, de…” – típusú érvelés alkalmazása, melyben általában egy vállalhatatlan, a magyarokat vérig sértő kijelentés követi a fenti félmondatot. Lassan már heti rendszerességgel jelentkező magyarellenes „gyűlöletötperce” miatt Káčer a hazai sajtóban is egyre többször szerepel, érdemes lehet hát jobban megismernünk személyét, pályafutását és korábbi kijelentéseit. Mindhárom igen sokatmondó!

Töretlenül előre az atlantista úton

Rastislav Káčer ugyan tipikus karrierdiplomata, de pályája rögtön egy érdekes vargabetűvel indult. Az érettségi után ugyanis gyári munkásként dolgozott, mert nem vették fel az orvosi egyetemre, majd vegyészmérnöki diplomát szerzett, végül egy állattenyésztéssel foglalkozó kutatóintézetben szerzett állást. Saját elmondása szerint sokáig esze ágában nem volt állami alkalmazásba lépni,

így 1995-ben diplomát szerzett nemzetközi kapcsolatokból is.

Káčer már egyetemistaként állást kapott a szlovák külügynél, sőt, 1994-ben, tehát még a vonatkozó diploma megszerzése előtt a szlovák NATO-misszió első titkára lett. Megbízatásának lejárta után újra a külügynél helyezkedett el, majd 2001-ben a Dzurinda-kormány védelmi államtitkárává avanzsált.

Máig szívesen emlegeti, milyen fontos szerepet játszott Szlovákia NATO-csatlakozásában. Valószínűleg a felettesei is így gondolták, Káčer ugyanis megkapta az európai diplomaták álommelóját,

Kiküldetése végeztével különböző NGO-knál dolgozott, közben 2008-ban egyik alapítója és 2020-ig elnöke, majd tiszteletbeli elnöke volt az időközben nemzetközi ismertségre szert tett GLOBSEC biztonságpolitikai agytrösztnek.

Ennek igazgatótanácsában ott ül például az Európai Beruházási Bank alelnöke, Vazil Hudák, a korábbi osztrák alkancellár, Wilhelm Molterer, az Orbánt jobboldali Fidel Castrónak nevező ismert politológus, Ivan Krastev, és egy bizonyos Bajnai Gordon is. (Káčer és a GLOBSEC furcsa ügyeiről ebben és ebben a cikkben olvashat bővebben).

2013-ban lépett újra külügyi szolgálatba és ezzel együtt tűnt fel a magyarországi sajtóban:

Visszavonulását követően két évre elmerült az európai NGO-k világában, ahonnan aztán Zuzana Čaputová halászta ki közvetlenül a 2020-as kormányváltást követően, hogy prágai nagykövetet csináljon belőle. Káčer innen került a külügyi tárca élére 2022 őszén, miután tavaly szeptemberben az SaS, minisztereivel együtt, távozott a kormánykoalícióból.

Bár sokak számára úgy tűnhet, Káčer csak külügyminiszterként foglalkozik szívesen Magyarországgal és a magyarokkal, első kritikus megnyilvánulásai jóval korábbra datálhatóak.

Az első „tizenöt perc”

Bár az átlag politikafogyasztónak valószínűleg fogalma sincs hazája nagyköveteiről, Káčer mindent elkövetett azért, hogy időnként megjelenjen a sajtóban. Neve azt követően tett szert ismertségre Szlovákiában, hogy

Tettétől még a szlovák külügy is elhatárolódott, Robert Fico kormányfő elfogadhatatlannak nevezte a történteket, a parlament elnöke, Andrej Danko pedig Káčer lemondását követelte. A Miroslav Lajčák vezette külügyi tárca kerek-perec kijelentette, a budapesti külképviselet a minisztérium jóváhagyása nélkül cselekedett, bár Káčert végül semmiféle hivatalos retorzió nem érte.

Budapesti szolgálata alatt arra azért kínosan ügyelt, hogy ne kritizálja közvetlenül a fogadó ország kormányát. Legfeljebb csak elvétve, ellenzéki politikusok hivatkozási alapjaként bukkant fel a neve a magyar sajtóban, de még meg sem száradt a tinta a visszahívását elrendelő iraton, Káčer már keményen beleszállt a magyar kormányba.

Leköszönése után, 2018 júliusában már terjedelmes interjúban ostorozta az Orbán-kormányt a magyar választók számára akkor már régóta ismert, de a szlovák nagyközönség számára még újdonságot jelentő lózungokkal.

bizantikus viszonyok, autoriter rezsim, leépített demokrácia, történelmi frusztrációk („a pozsonyi csata egy történelmi sületlenség”), sőt, közölte, hogy Magyarországot mai formájában fel sem vennék az Európai Unióba.

Azt interjúban azt is kifejtette, számára a magyar Országházra kifüggesztett székely zászló „revizionizmus a román Erdély iránt”, amely azzal egyenértékű, mintha „a Bundestagra szudéta vagy elzászi lobogót tűznének”. Mit lehet erre mondani?! Az egész beszélgetésből sütött, hogy hiába állítja ellenkezőjét, Káčer nem érti és nem is szereti a magyarokat.

Undor és humusz

Káčer a budapesti kiküldetés után két évre nagyjából eltűnt a sajtóból. Egyetlen fontos kivétellel, amely szépen cáfolja állandó védekezését, miszerint ő sohasem Magyarországot vagy a magyarokat, pusztán az Orbán-kormányt minősíti.

Még 2019-ben, „civilként”, egy podcastben Putyin trójai falovának minősítette Budapestet, majd közölte,

Káčerből 2022 szeptemberében Eduard Heger kormányfő csinált külügyminisztert. A szlovák diplomácia új vezetőjének első Orbán-ellenes kirohanása nem sokat váratott magára.

Egy a Mandiner által is szemlézett interjúban jött a szokásos putyinozás, ezzel párhuzamosan a lengyel Rzeczpospolitában pedig már a Magyarországgal szemben táplált „jogos paranoiáról” beszélt, majd miután a magyar miniszterelnök egy Nagy-Magyarország sállal ment focimeccsre, hosszú fejtegetésbe bocsátkozott az ezeréves szlovák-magyar együttélésről, 1939-ről és a nácizmusról, illetve az orosz agresszióhoz vezető utakról. A kormányfői sálat egy lefordíthatatlan szójátékkal, „undorítónak” és „korhadéknak” minősítette.

Káčer Orbán-gyűlölete ezt követően kezdett már-már patológiás méreteket ölteni. Szinte nem volt hét, hogy egy-egy kijelentésével ne sértette volna meg a magyar kormányt, Magyarországot vagy a felvidéki magyarságot. December elején például Szijjártó Pétert kritizálta, mert az pozsonyi látogatása során találkozott Robert Fico ellenzéki pártvezérrel („Ez egy elég szokatlan lépés. Ha nem ittam volna reggel egy gint, megkérdeztem volna (Szijjártótól - a szerk.), hogy akkor minek találkozunk?”). Magyarellenes tirádáit a NATO és a nyugati közösség Ukrajna iránti elköteleződésének szorgalmazásával váltogatta, néha egészen megdöbbentő következtetésekre jutva.  

Februárra valami eltörhetett (alighanem „minden egész”) Káčerben, ugyanis pár nap különbséggel két agymenésre is futotta. A bevezetőben említett „revízióst” és a legújabb, minősíthetetlenül trágár kirohanást nem is részleteznénk tovább, inkább próbáljunk meg választ adni a kérdésre, miért van bérelt helye Orbán Viktornak és Magyarországnak a szlovák külügyminiszter egyre inkább elborulni látszó fejében.

A szlovák nap nyugaton kél…

Hogy Káčer szenvedélyes atlantista, az egyértelmű. A szlovákság rövid történelme alapján persze magyarázható is e diplomáciájukra oly’ jellemző orientáció. A korábban csak néhány évig, akkor is csak náci bábállamként létező, 1993 óta önálló szlovák állam kétségkívül sokat köszönhet a Nyugatnak.

A Káčerhez hasonló politikusok által táplált félelemérzet miatt (is) elterjedt nézet a szlovák elit körében, hogy kizárólag az atlanti elköteleződés tudja szavatolni az ország jövőjét és önállóságát. 

hiszen az egyfajta égből pottyant ajándék, amely épp a fenti aktoroknak köszönhető, nem pedig egy szervesült, évezredes történelmi alapvetés, amelyet az ország kivívott magának és saját maga határozta meg annak kereteit.

Mindez az utóbbi néhány évben azért változni látszik. A szlovák piacokat talán a magyarnál is jobban eluralta a nyugati tőke. Az „anyám, én nem ilyen lovat akartam” érzése érezhetően erősebb, mint a gazdasági szuverenitásának helyreállítására törekvő Magyarországon. A köznépre talán igen, de a szlovák politikai elitre nem jellemző az a nyugati eszmékből való kiábrándultság, amely a magyar nagy részének sajátja.

A V4-ek megerősödésével és az elmúlt években, különösen a járványkezelés miatt kialakult, Orbán-kormány iránti szlovák szimpátiával mindenképp kezdenie kellett valamit a nyugat felé törekvő mainstreamnek. A cseheket és lengyeleket a háború távolította el a V4-ektől, de úgy tűnik, egyesek szerint az alapvetően háborúellenes szlovák társadalmat is szembe kell fordítani Magyarországgal. A visegrádi együttműködés folyamatos degradálása, a nem létező magyar revíziós veszély felemlegetése és a magyar kormány orosz kapcsolatainak hangsúlyozása mind-mind ezt a célt szolgálta és szolgálja.

Szeptemberben (de lehet, már júniusban) előrehozott választást tartanak Szlovákiában, így vélhetően e törekvés, ahogy Káčer agyában a vértolulás, csak fokozódni fog. Főleg, hogy az egyértelműen kimaradáspárti Robert Ficónak minden esélye megvan a győzelemre.

Nyitókép: Andrei PUNGOVSCHI / AFP