Nem csak játék. Sőt: ez maga a huszadik század

„Ez csak játék” – hangzik el megannyiszor a Magyar Hősök – Szabadulószínház című darabjának díszbemutatóján. Az előadás alapjául a hasonló című kötet szolgál, amely hatvan, olvasmányos stílusban írott életrajzon keresztül mutatja be azoknak a magyaroknak az életét, akik szembeszegültek a múlt század közepének totalitárius diktatúráival.

A vaskos kötet a Mandiner, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) közös gondozásában jelent meg, korábban több cikkünkben (például ebben és ebben) foglalkoztunk vele; engem az a szerencse is ért, hogy a kávéházak éjszakáján személyesen lehetőségem volt egy beszélgetést moderálni a könyv egyik szerkesztőjeként is dolgozó Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke, és az akkor még formálódó darab írója, Szabó Borbála részvételével, ahol a producer, Serfőző Krisztina elmondta, mindenképpen a fiatalok felé szerették volna kinyitni ezeket a történeteket – ha nem is mind a hatvanat, de legalább hatot. Vagyis külön izgalmas volt látni, mivé érett az elhatározás a Millenáris parkban, a Nemzeti Táncszínházban rendezett díszbemutatón.

Az író és a rendező, Seres Tamás úgy döntöttek, kicsit kimozgatják a lexikon kereteiből a történeteket, hogy az iskolai és közéleti ünnepségeken megszokott hőspátosz helyett az emberire irányuljon a figyelem: az alaptörténet szerint egy huszadik századi témájú szabadulószoba keretében ölti magára egy-egy hős szerepét egy középiskolai történelemtanár – Csuja Imre (aki Gérecz Attila költő-forradalmár bőrébe bújik) – és öt diákja: Böröndi Bence (Kiss Sándor „bibliás” politikus szerepében), Kopek Janka (Brusznyai Árpádné Honti Ilona forradalmár mártír-feleség), Márfi Márk (Richter Gedeon feltaláló, gyógyszergyáros), Sütő András (Oloffson Placid atya) és Trill Beatrix (Salkaház Sára mártír szerzetes). Azt is megtudjuk, kit hogyan ért a vég: börtönben, akasztófán, a Duna jegében.

A szabadulószobás játék célja nagyon is komoly: „kiszabadulni a huszadik századból” – tudatják velünk Kamarás Iván dörgő hangján; a karakterek kiválasztása pedig leginkább a videojátékok világát idézi, izgalmas kontrasztban a hetven-nyolcvanéves díszletekkel. A színészek szinte lubickolnak a szerepekben és a remekül megírt dialógusokban: a szöveg értelemszerűen referál a huszadik század közepére, mégis elvileg középiskolások játsszák a szerepben a szerepet, s e téren sikerült elkerülni a csapdát, amibe oly sokszor beleesnek, amikor negyvenesek ötletei alapján harmincasok próbálnak a huszonévesek lejárt argóját használva megformálni tinédzsereket. S ez tényleg roppant fontos, mert a célkorosztályt egy pillanat alatt el lehet veszíteni egyetlen rosszul használt szlengkifejezéssel.

„Ez csak játék” – a mondattal a szereplők magukat nyugtatgatják, amikor a Zimbardo-féle (mint utóbb kiderült: kamu) börtönkísérlet egyfajta inverzeként magukra veszik az egyes hősök szerepeit, és szembesülnek a rájuk várakozó kihívásokkal – amelyek természetszerűleg megrémisztik őket, a puha huszonegyedik század gyermekeit. Mégis egyre inkább azonosulnak szerepükkel, ha úgy tetszik, hozzánemesednek azáltal, hogy felismerik a hősök döntésének mozgatórugóit, és magukévá teszik azt a korszellemmel teljesen ellentétes, furcsa logikát, hogy az ember saját önző keretei közül kilépve másokért vállal felelősséget.

S közben bizony mind a tanár, mind a diákok generációja kap egy apró fricskát, csipkelődésük és a szerepkabát próbálgatása a darab elejébe csempész komikus pillanatokat – míg a végefelé Olofsson Placid atya legendás derűje, s egyik kedves története arról, amikor a gulágon a szovjet parancsnok két, leplombált német tankból származó vécédeszkát hozott neki, hogy azzal keretezze be Lenin és Sztálin fényképét. No, nem lázadásból, hanem mert sem a parancsnoknak, sem a környezetének fogalma sem volt arról, mire való a furcsa, csillogó tárgy – szintén Placid atyára jellemző, hogy miután kiderülték magukat rabtársaival, „megkönyörült” fogva tartóján, és elmondta, miért nem jó ötlet az egyébként méltó díszhely a két kommunista vezérnek, különösen akkor nem, ha valami felsőbb vezér esetleg látogatóba érkezne a táborba.

A megrázó pillanatok annál sűrűbbek voltak: a drámák nem csak az egykori magyar hősök drámái, hanem az őket megszemélyesítő diákokéi is, akik ekkor szembesülnek azzal, milyen az, ha valaki milliárdos feltaláló gyógyszerész, s mégis csak egy „büdös zsidó”; hogy mi vezet a vehemens szociális érzékenységből odáig, hogy valaki a cigarettát és férfiakat hátrahagyva szerzetesnek áll, s meghal az üldözöttekért; hogyan lehet képes valaki még kínzójáért is imádkozni a nyilasok majd a kommunisták börtönében; vagy milyen üldözött, megvetett asszonyként tartani a lelket a férjben, anyaként a gyermekben, és az ember hitvesét végigkísérni a siralomházig.

Divatos kifejezéssel élve: kilépni a komfortzónánkból és megtapasztalni, hogyan és hányféleképpen bántott minket a huszadik század, sokszor mi egymást, és milyen szerencsések vagyunk, hogy voltak, akiknek volt mersze a megfelelő helyzetben a jó döntéseket hozni, s ezzel hőssé, példaképpé válni. S ha a darab alkotói azt szerették volna üzenni ezzel, hogy bárkiből lehet hős, aki a sorsdöntő pillanatokban az erkölcsileg helyes döntést hozza, akkor bizony célba ért az üzenet.