„Nem a borzalmakat hangsúlyozom, hanem a túlélés csodáit” – Oloffson Placid élete

Olofsson Károly néven született 1916. december 23-án Rákosszentmihályon, apai ágon svéd eredetű családban. A família evangélikus volt, apja már felnőtt korában tért át a római katolikus hitre. Olofsson Károly 1933-ban érettségizett a budapesti bencés gimnáziumban, majd belépett a bencés rendbe, később teológiai és filozófiai végzettség mellett német–magyar szakos tanári diplomát is szerzett. 1939. június 18-án szentelték pappá, ezután Győrszentivánon lett káplán. A II. világháború alatt tábori lelkész főhadnagyként szolgált egy komáromi hadikórházban, de miután prédikációjában ostorozta egyes tisztek „viselt dolgait”, leszerelték. A háború után Pápára került, 1945 augusztusától Budapesten tanított, emellett a Slachta Margit-féle Szociális Testvérek Társaságának tanácsadójaként is tevékenykedett.

További példaértékű magyar ember sorsáról olvashat a kötetben.

Placid atya, aki rendszeresen tartott antikommunista szónoklatokat, hamar a pártsajtó célkeresztjébe került. 1946 tavaszán Pannonhalmára küldték, hogy ne legyen annyira szem előtt, ám ez sem segített: június 5-én este a Péter Gábor vezette politikai rendőrség nyomozói őrizetbe vették. Az Andrássy út 60.-ban töltött második napján – igen naivan – azt kérte őrétől, hogy „mivel június első péntekje volt –, engedjen ki hatkor a Bazilikába misézni, és hétre visszajövök. Nem engedett.”

de akadt olyan őre is, aki szalonnát csempészett be neki. Rövidesen átadták a szovjeteknek, akik kihallgatásai során többször megverték. A Conti utcai börtönben vele takaríttatták a halálsor folyosóját. Miután rájött, hogy őre hagyja énekelni, egy népdal dallamára kollektíven feloldozta az elítélteket. Végül szeptemberben szovjet bíróság ítélte el, szovjet törvények alapján. Tizenkét társa közül – akikkel papíron összeesküvést szőttek a Szovjetunió ellen – alig ismert néhányat. Az összeesküvési vád annyira abszurd volt, hogy később ejtették is, viszont tíz év kényszermunkára ítélték antibolsevista propagandáért és terrorcselekményekért.

A hadbíróság szerint beszédeiben „tömegmészárlásra uszította a hallgatóságot”, miközben az igazság az, hogy számos alkalommal elítélte a fegyveres harc minden formáját. Az eljárás során ügyvédet nem is látott, tanúkat sem hozhatott a védelmében.Büntetését a brjanszki erdő egyik Gulag-táborában kezdte meg, később megjárta Mordvin-földet is, dolgozott fakitermelésen, asztalosüzemben, ruhagyárban és portréfestőként. 1954-ig családja azt sem tudta, hogy életben van-e még. Az atya rabsága idején is végig igyekezett tartani a lelket nemcsak magyar, hanem más nemzetiségű fogolytársaiban is. Erre később így emlékezett:

Ezt a célt szolgálta a foglyokkal közösen megalkotott „túlélés négy szabálya” is. „1. A szenvedést nem szabad dramatizálni! Nem szabad panaszkodni, mert attól gyengébb lesz az ember. 2. Az öröm szükséges a túléléshez. Ezért észre kell venni, és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit. 3. Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. Ez mozgósítja az életenergiákat. 4. A negyedik szabály kicsit vallásos: akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. Mi hívők, ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy ő is akarja túlélésünket. A négy szabály a beszélgetések során alakult ki – nem én találtam ki –, és áthatotta az egész lágeréletünket.”

Placid atya a budapesti Szent Imre templomban hirdette az igét. Fotó: Fortepan/PRL

Ez a gyakorlatban például úgy nézett ki, hogy az 1952-es helsinki olimpia idején örömolimpiát rendeztek, amelyet az nyert, aki a nap végén a legtöbb apró örömöt tudta felsorolni. Bármennyire meglepő, Placid atya rendszeresen misézett is, amihez a kaukázusi foglyok otthonról kapott szőlőjének leve szolgáltatta a bort, ostya pedig kenyéradagjukból lett. Hivatalosan 1955. szeptember 24-én szabadult, de csak novemberben térhetett haza. A 3. pont jegyében utolsó este társaival búcsúkoncertet rendeztek az őreiknek. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy tanítson vagy visszatérjen a papi pályára. Egy pesterzsébeti fatelepen helyezkedett el. 1957 nyarától az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézetben lett betegszállító, később mosodás, majd, miután megszerezte a szükséges képesítést, mosodavezető. Egy ideig a Kútvölgyiben vezette a mosodát, 1969-től pedig a Korányi-kórházban töltötte be ugyanezt a tisztséget.

Misézni – leszámítva a forradalom napjait – sokáig csak otthon mert, de egy idő után egyre gyakrabban hívták vidékre. 1975-től engedélyezték számára, hogy kisegítő lelkészként a Szent Imre-templomban szolgáljon.

1963-ban „figyelő dossziét” nyitottak a nevével, és több ügynököt is ráállítottak, de retorzió már nem érte. A rendszerváltás után is a Szent Imre-templomban maradt, ekkor már hivatalosan. Ez idő alatt rengeteget tett azért, hogy a Szovjetunióba hurcoltak emléke ne merüljön feledésbe. Életének százegyedik évében, 2017. január 15-én hunyt el Budapesten az az ember, aki az életével példát mutatott mindannyiunknak!

*A Nemzet Emlékezet Bizottsága, a Mathias Corvinus Collegium és a Mandiner gondozásában megjelent Magyar hősök kötetben további olyan kivételes emberek élettörténetéről olvashat, akik akár az életüket is kockára tették honfitársaikért, hazájukért.