Gérecz Attila: a szovjetek ellen harcolva érte a halál

„Így bocskorosan úgy-e megnevettek, 
hogy márványt törni hegynek indulok? 
A számon pimasz mosolygás a jelszó, 
füttyöm csibészes: én is feljutok!”
(Gérecz Attila, Vác, 1954.)

Gérecz Attila (1929–1956) hadapródiskolásként átélte a hadifogságot, válogatott sportoló volt, a kommunista diktatúra börtönében költővé vált. Megszökött, majd újra elfogták, az ’56-os forradalom alatt szabadították ki. A szabadság néhány napja alatt kiáltványt írt a magyar ifjúsághoz, eljegyezte szerelmét, végül fegyverrel a kézben érte a halál. Hasonlították őt Petőfihez és Adyhoz is, de ideje volna, hogy kilépjen a nagy előképek árnyékából ,és önmagában álljon meg előttünk.

Az 1929-ben született Gérecz Attila középosztálybeli családból származott, apját korán elvesztette, a háború után bátyjai külföldön éltek, egyedül maradt édesanyjával. Középiskolás éveinek kezdete a második világháború idejére esett, 1944-ben az ekkor már Sümegre menekített Nagyváradi Magyar Királyi Gábor Áron Honvéd Tüzérségi Hadapródiskola növendékei közé vonult be. Alakulatát nyugatra irányították, végül francia megszállási övezetben került hadifogságba, ahonnan csak 1946 őszén jöhetett haza.

A következő években magánúton érettségi vizsgát tett, de származása miatt egyetemre már nem vették fel. Kitanulta a vasesztergályos szakmát, előbb Csepelen, később pedig a Teherautó Javító Vállalatnál dolgozott. A rá emlékezők szerint vagány, versengést szerető fiatalember olyan társadalomba tért vissza, ahol az egyéni tehetséggel és teljesítménnyel szemben a rendszer egyre inkább azokat jutalmazta, akik a kommunista párthoz való hűségük útján próbáltak meg érvényesülni. Ezért is történhetett, hogy a sportban tudott kibontakozni. Sokoldalú tehetségét és rendkívüli állóképességét mutatja, hogy az öttusát választotta, 1949-ben a válogatott keret tagja lett. 

A kommunista államvédelem azonban alig egy évvel később benne és barátaiban is megtalálta az ellenséget, 1950. december 8-án vették őrizetbe. A kínzások és kikényszerített „vallomások” nyomán az államvédelem francia hírszerző sejtté konstruálta baráti társaságának ügyét. Öt halálos ítélet született, melyből hármat végrehajtottak, Géreczet első fokon tíz, másodfokon tizenkét évre ítélték.

A börtönévek alatt raboskodott a Gyűjtőfogházban, Márianosztrán és Vácon. Utóbbi helyen lett tagja az úgynevezet Füveskerti költők körének. „Ez a kultúra: vécépapír és egy kis darab ceruzavég” – írta egy 1955-ben kelt levelében. A becsempészett és rejtegetett ceruzacsonkok, a papírfoszlányok, a fejben őrzött és memorizált versek tették lehetővé a rabok számára, hogy megélhessék a belső szabadságot, sőt az emberfelettivel való kapcsolatot is: „A vers körülvesz, mint ezüstös vért.” Ez a szellemi és lelki lehetőség néhány év alatt valódi költővé formálta őt.

1954 júliusában a Duna áradása elérte a váci börtön falait, 18-án éjszaka vihar is volt, amikor végrehajtotta a korszak egyik legbravúrosabb szökését. Az őrök figyelmének a hiányát kihasználva elfűrészelte egy műhelyterem ablakának rácsát, kifeszítette, és a vízbe ereszkedett. Egy jelentés szerint ötven-hatvan métert haladt a víz alatt a szögesdrótkerítésekig, majd a megáradt, hideg folyóban egyórányit úszott, míg partot ért. Átázott ruhái és a hideg okozta görcsök ellenére többször is sikerült kijutnia az őt üldözők gyűrűjéből. Eljutott Budapestre, de vesztére ekkor már nagy erőkkel keresték rokonainál, ismerőseinél is. Nem egészen három nap múltán fogták el, majd újabb két évre ítélték, magán- és sötétzárkákban igyekeztek őt megtörni. Rabtársai között egyre nagyobb tekintélynek örvendett, éhségsztrájkot tartott, végül egy időre rabkórházba került.

1956-ban átszállították a Gyűjtőfogházba, itt érte őt a forradalom híre. November elsején politikai okokból bebörtönzött társaival együtt kiszabadították. Hosszú évek után hazamehetett édesanyjához és végre találkozhatott szerelmével, Dreschel Máriával, akivel néhány nappal később eljegyezték egymást. 

November 3-án, a forradalom győzelmének reményével kiáltványt intézett a magyar ifjakhoz, amelyben hangsúlyozta, hogy meg kell őrizni a kialakult nemzeti egységet, hogy „diktatúra – akármi szép frázissal kendőzött is – mindig, mindenkor személyekhez kötött, tehát önkényuralom. A terrorból pedig elég volt.” Ugyanakkor óva intett a bosszúállástól, az „egymásra fogott magyarok” sebeit nem elmélyíteni, hanem gyógyítani akarta. 

A november 4-én meginduló szovjet támadás után nem menekült el, hanem jelleméhez híven a harcot választotta: „Valljuk, hogy a fejlődés útja a tett és a tett lehetősége a szabadság.” November 5-étől régi rab- és bajtársai, Csaszkóczy Emil és Zsótér András mellett harcolt a Blaha Lujza tér–Dohány utca környékén. Két nappal később, a szovjet tankok elleni küzdelem során a Klauzál utcánál érte halálos találat. Holttestét először a Klauzál téren temették el, ma a Fiumei úti sírkertben nyugszik.

Magyar hősök:
Esterházy János: nácik és kommunisták ellen, magyarokért és zsidókért
Brusznyai Árpád: tudósból '56-os mártír

A sorozat a Nemzeti Emlékezet Bizottságának segítségével készül.