2017. szeptember 16-án helyezték végső nyugalomra Esterházy János földi maradványait Alsódobokon. Elgondolkodtató a közelmúltunkkal kapcsolatban, hogy az 1957-ben a hírhedt mírovi csehszlovák börtönben elhunyt politikusnak csak most adatott meg a minden embernek kijáró kegyelet. A kisebbségi lét küzdelmeit vállaló politikus sorsa felidézhetné Antigoné tragédiáját is: „mert bukott ügyért veszett, sem eltemetni, sem siratni nem szabad.” 
Esterházy János személyében egy magyar, de ízig-vérig közép-európai ember képe rajzolódik ki. Természete szerint közvetlen és joviális volt, s bár nem szerette, ha grófnak szólították, az apai ágon magyar, az anyain lengyel főnemesi családból származott. Kapcsolatrendszere jelentős lengyel családokra és a lengyel politikai élet tagjaira is kiterjedt. Részben ennek köszönhető, hogy 1939-ben, Lengyelország német és szovjet megszállása után részt vállalt a menekülők megsegítésében. Pénzzel és civil ruhával látta el a Magyarországon keresztül Franciaországba igyekvő Kazimierz Sosnkowski tábornokot. Szerepe volt abban is, hogy lengyel műkincseket helyeztek biztonságba a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Lengyel Bank tartalékait pedig a Magyar Hitelbankban.
Trianon után birtokainak 90 százalékát elvették, mégis szülőföldjén maradt, és a kisebbségi létet választva lépett politikai pályára. 1932-től részt vett a csehszlovákiai közéletben, 1935-ben Kassán nyert képviselői mandátumot. Eduard Beneš miniszteri posztot kínált neki, azonban Esterházy visszautasította, mondván, hogy magyarellenes politikát folytató kormányban nem kíván szerepet vállalni. 1936-tól az Egyesült Magyar Pártot irányította ügyvezető elnökként. Tanácsait, véleményét a magyar kormányzat és politikai élet szereplői, mint Teleki Pál és Bethlen István is, meghallgatták. Távolságot tartott a totalitárius rendszerektől és ideológiáktól egyaránt. Ismert jelmondata szerint vallotta: „a mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt.” 
1938-ban az első bécsi döntés után nem élt a lehetőséggel, hogy a Magyarországhoz visszacsatolt területen folytassa pályafutását. Bár ezúttal magyar miniszteri szék várhatta volna, helyén maradt, hogy továbbra is a kisebbségben maradt magyarokat képviselje. Ezzel kezdődött meg kockázat- és kompromisszumvállalásának legnehezebb időszaka. Mivel pártja működését felfüggesztették, a magyarság törvényes képviseletének biztosítása érdekében Esterházy elfogadta, hogy a decemberi választásokon a Jozef Tiso által vezetett Hlinka Szlovák Nemzeti Egység Pártja által kínált listán induljon. A választások után az autonóm, majd pedig az „önálló” Szlovákia országgyűlésének tagja lett (a Szlovenszkói Magyar Párt csak később kezdhette meg működését). 
Mivel a sajtó tekintélyelvű irányítása és a cenzúra miatt nem jelenhettek meg a magyarságot ért sérelmek, ezért Esterházy a parlamentet igyekezett nyilvánosságként használni. Az 1939-es szlovák alkotmánytervezet szövegét csak egy nappal a szavazás előtt kapta meg, mégis érdemben bírálta azt, észrevételeit azonban nem vették figyelembe. 1940-től fogva tüntetőleg távolmaradt a zsidók jogait korlátozó, majd pedig sorsukat megpecsételő törvények megszavazásakor. Egyedüliként nem szavazta meg az 1942-es, deportálásokat lehetővé tévő törvényt sem, amely ellen levélben is tiltakozását fejezte ki.