Hol tart most a honfoglalás kutatása? – Langó Péter régész a Mandinernek

Nyitókép: A szubbotci lelőhelyen talált díszes övcsat

Langó Péter (1972) régész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészettudományi Intézetének tanszékvezetője, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat BTK Régészeti Intézetének tudományos munkatársa.

***

Milyen új tudományos koncepciók alakultak ki az elmúlt időszakban a honfoglalásról, és ön mit gondol ezekről?

Fontos kérdés a nyelvi háttér vizsgálata: mennyiben tekinthető a Kárpát-medencei magyarság finnugor nyelvűnek, vagy mennyiben nem? E kérdés annyiban nem tekinthető újnak, hogy már a 19. században is komoly vitát váltott ki annak megítélése, hogy milyen nyelvi rétegei lehettek a beköltöző magyarságnak.

Arról a kérdésről, hogy a korabeli magyarság formálódásában a törökös nyelvet beszélő csoportok vagy a finnugor nyelvet beszélők közössége volt a meghatározó, máig komoly vita folyik. Ez a disputa ennyiben talán nem új. Erről, ahogy az olvasható is, mindenkinek van véleménye, annak ellenére, hogy nem mindenki mélyült el a kérdés nyelvészeti hátterének megismerésében, megértésében. Fontos azonban azt is hangsúlyoznom, hogy a történészek és a genetikusok egy részével ellentétben én nem szeretnék nyelvi kérdésekben önálló véleményt formálni, mivel nem vagyok nyelvész, igaz ennek ellenére érdeklődéssel olvasom a különböző megközelítéseket.

Mégis, önnek hova húz a szíve a nyelvészeti vitákban?

Hinni igazán csak

Más tudományterületek szakembereinek ezen kérdésben kifejtett vélekedése a megítélésem szerint inkább csak olyan szurkolókat jelent, akik valami oknál fogva szeretnék így, vagy úgy értelmezni az általuk is kutatott egykori valóságot.

Mindeközben a nyelvészeti kutatások terén én két irányvonalat látok meghatározónak. Az egyik a Debreceni Egyetemhez köthető, ahol Hoffmann István professzor úr vezetésével a Magyar Nyelv- és Névtörténeti Kutatócsoport munkája révén egy teljesen új horizontja nyílt ki a helynévtörténethez, nyelvtörténethez kapcsolódó forrásanyagnak. A másik vezetője Klima László, aki a Katolikus Egyetemen a magyar vándorlás kapcsán érintett, a volgai area területére eső nyelvi kapcsolatrendszert vizsgálja.

A kaukázusi vonal is rendre fölmerül.

Ez így van, valóban nem új koncepció a magyarság esetleges kaukázusi háttere. A 19. században Jerney János már e régióban kereste a korai magyar emlékeket, később a Zichy Jenő gróf által kezdeményezett expedícióknak is fontos fókuszpontja volt ez a terület, majd az alán nyelvi emlékek alapján került az érdeklődés középpontjába a Kaukázus vidéke.

amely azonban összetett elemzést igényel, mielőtt elhamarkodott véleményt mondhatnánk a kérdésről. A régészet oldaláról nézve a kérdéskört, előtűnik egy nehézség. Az innen származó leletek értelmezése komoly helyismeretet és az ottani leletanyaghoz kapcsolódó széleskörű anyagismeretet igényel. Ez csak helyben szerezhető meg, így a felmerült emlékek értelmezését csak orosz szakemberek segítségével és bevonásával látom megoldhatónak.

Langó Péter

Milyen friss, előremutató értelmezések kerültek még elő?

Az írott források tekintetében a sokat idézett „szavartoi aszfaloi” néven szereplő, és a magyarokkal kapcsolatba hozott megnevezés vonatkozásában új megközelítést nyújthat Nagy Kornél armenológus értelmezési javaslata, amit a sokszor emlegetett örmény krónikák első tudományos apparátussal kiadott magyar fordítása kapcsán adott közre. Új elem a történeti vizsgálatokban az a szempontrendszer, amit Szabados György és Sudár Balázs vetettek fel. A magyar törzsszövetség létrejöttét szerintük egy olyan politikai akarat megnyilvánulásaként kell értékelni, ahol ezeknek a törzseknek a vezetői – az elit –

Ennek jelentőségét akkor látjuk, ha párhuzamba állítjuk olyan szerveződésekkel, mint a több vezetés alatt élő besenyőké, akik nem hoztak létre egységes államot, számos közösség – család, klán – ebben az időszakban egyáltalán nem tartotta fontosnak, hogy ilyen politikai struktúrát alakítson ki maga körül, vagy ilyennek legyen részese.

Néhol az elmúlt évek legnagyobb eredményeként említik, új régészeti adatokra támaszkodva a gyors, nem pedig több évszázados vándorlás elméletét.

Az biztos, hogy sokan merőben újnak értékelik a kelet-európai régészeti hagyatékból és az írott források magyar említéseiből kiolvasható azon történeti koncepciót, mely szerint

Ugyanakkor fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a szakemberek többsége már a 19. században is ezt vallotta, és a szovjet-orosz régészet is ezt támogatta, itthon pedig olyan kutatók érveltek mellette, mint Kristó Gyula. Mivel a régészeti és a történeti források időrendi adatai megfeleltethetők egymásnak én elfogadhatónak tartom ezt az álláspontot.

Mi változott Etelköz megítélésével kapcsolatban?

Az utóbbi pár évben a moldáv régészek aktív munkája pontosította Etelköz földrajzi kereteit. A korábban Ukrajna területén, a Dnyeper mentén kimutatott etelközi lelőhelyekkel közvetlenül rokon lelőhelyek Dnyeszter vidéki nagy számban való feltűnése eldöntötte ennek kérdését. Ma már több tucatnyi konkrét régészeti leletekkel írható le az a terület, amely az egykori magyar szállásterület lehetett a 9. században. Az orosz, ukrán és moldáv régészek ilyen jellegű eredményeit eddig senki sem cáfolta.

Szintén újabb koncepció az, amit a nemrég elhunyt orosz-moldáv kutatónő, Szvetlana Rjabceva és férje, Roman Rabinovics dolgozott ki. Véleményük szerint

Ez az elmélet még számos pontján bizonyításra szorul, azonban nagyon izgalmas, perspektivikus álláspontnak tartom, ugyanis számos Kárpát-medencei, a 940‒950-es években végbement régészeti jelenséget is jól magyarázhatóvá tesz, az, ha sikerül kellő mértékben alátámasztani az elképzelést.

A szubbotci horizonthoz sorolt korai magyar lelőhelyek

Hogy állunk jelenleg a letelepedés kérdésével?

Nem annyira friss elképzelés az, amit több neves szakember vetett fel újra a magyarok 860-as évektől kezdődő Kárpát-medencei megtelepedésével kapcsolatban. Ennek lehetőségét már korábban többen is felvetették, azonban az ezt alátámasztó konkrét régészeti bizonyítékkal még egy kutatónak sem sikerült előállni. A történeti források legfrissebb elemzése pedig megerősítette azt a korábban is általánosan elfogadott álláspontot, mely szerint

Mindössze másfél tucat olyan sírt különítettek el az eddigi kutatások során, amelyeknek radiokarbon kormeghatározása a 9. század végére esik, és kivétel nélkül fegyveres férfisírok voltak. A leletanyaguk nem különbözik az etelközi vagy a 10. század első felének általános elemeitől, de a fegyveres férfisírok esetében gyakorlatilag ez nem is várható a két régió és két időszak között. Ezek további vizsgálatában a hagyományos régészeti elemzések helyett a stabil izotópos vizsgálatok jelenthetik a továbblépést.

Az izotópos vizsgálatoktól tényleg olyan sokat várnak?

Vitán kívül áll, hogy a stroncium és oxigén izotóparányok vizsgálatával az elmúlt évtizedekben lehetőség nyílt népességmozgások rekonstruálására, megkülönböztetve a helyi és nem helyi születésű egyéneket. A módszer segítségével az ételekből és a vízből a tápláléklánc révén, továbbá a légkörből az emberi szervezetbe került stroncium és oxigén izotóparányok vizsgálhatók. A kisgyermek korban a fogzománcba maradandóan beépült nyomelemek arányát a felnőtt egyén csontjában, illetve az előkerülési hely talajában megfigyelhetővel összehasonlítva

A nem helyi populáció esetében a Kárpát-medence tágabb térségének stabilizotóp-térképei alapján a vándorlás kiindulási helyéről is információt nyerhetünk. Konkrét és komoly lehetőség mutatkozik tehát a „tényleges” honfoglalók elkülönítésére az említett sírok kapcsán.

Hol tart most a temetkezések kutatása?

Lényeges új eredményekkel jártak az ELKH BTK Régészeti Intézete vezető szakemberének, Kovács Lászlónak, illetve Révész Lászlónak megállapításai. Előbbi szerzőnek sikerült kidolgoznia a 9‒11. századi temetők értékelésének egységes rendszerét, míg utóbbi kutató bemutatta a mikrorégiók szintjén történő temetőértelmezések jelentőségét. Ezek nyomán végképp a sutba került a temetkezések általános értelemben vett „szegény – gazdag” osztályzása. Ma már jól látjuk, hogy ilyen felosztás nem lehetséges, nem lehet az adott környezetéből, időrendjéből kiragadva így vagy úgy értelmezni egy-egy sírt vagy temetőt.

Ez a dichotómia azért is káros, mert számos társtudomány, például egyes történeti vagy genetikai kutatások kiindulási pontját jelentették az ilyen jellegű felosztások. Így aztán már csak egy lépés választotta el a kiindulási pontot a végeredménytől, ami alapján alátámaszthatónak tűntek az

kategóriák megléte. A fentebbi eredmények jól rávilágítottak arra, hogy ezeken a megközelítéseken a régészet már túllépett, és az egyes lelőhelyeket önmagukban vagy regionális összefüggésrendszerükben lehet és kell vizsgálni. Nagy kár, hogy ezen megközelítések elavult volta még most is kísért a társtudományok kérdésfeltevéseiben.

*

Ha mindezeken végigtekintünk, honnan hova jutott a magyar honfoglalás kutatása az elmúlt években?

Leginkább a régészetről tudok nyilatkozni, ami hosszú ideje kiemelt szerepben tűnik elő a 9‒11. századi Kárpát-medencét és annak tágabb kapcsolatrendszerét illetően. E tudományterület esetében azonban nem 15 évet kell visszalépnünk, hanem az elmúlt negyedszázadot, ha látni kívánjuk azt, hova jutottak el a szakmai erőfeszítések. A kilencvenes évek, a millecentenárium időszaka és az azt megelőző pár év volt az, amely kialakította azokat az újabb tudományos kereteket, iskolákat, amelyek meghatározzák a jelen időszak kutatási helyzetét. Ebben az időszakban ugyanis

és saját forrásai alapján, önálló tudományos kérdésfelvetések során haladt előre. 1996 nem csak az ünnepi évforduló kapcsán tekinthető szimbolikus fordulópontnak, hanem azért is, mert ekkor jelent meg nyomtatásban Révész László karosi temetők elemzését bemutató monográfiája, s az 1995‒1996-ban rendezett nagy retrospektív kiállítás (illetve az ehhez kapcsolódó kiadványok) fontos állomását jelentették az előkerült anyagi kultúra szélesebb közönség előtti bemutatásának.

Ez az időpont őrségváltást is magával hozott, egy fiatalabb generáció folytatta az elődök által megkezdett munkát: a váltás egyben folyamatosságot is jelentett, hiszen a korábbi mesterek közül többen továbbra is fontos tudományos munkákkal járultak hozzá az említett időszak mind teljesebb megismeréséhez. Kiemelkedik közülük Bóna István, aki 2000-ben jelentette meg máig alapvetéseket tartalmazó összefoglalását a 9‒10. századi magyarsággal kapcsolatos forrásokról. Ekkor ‒ a karosi temetők publikálásával ‒ kapott új lendületet a honfoglalás- és korai Árpád-kori sírleleteket bemutató kiadványsorozat. A hatalmas lélegzetű vállalkozás legutolsó, 14. kötete éppen a napokban jelent meg Horváth Cipriántól.

Az eleinkről élő nyugat-európai sztereotípia is ekkoriban módosult?

Az is beleillik a változó képbe. A már említett, az évforduló kapcsán rendezett kiállítást számos hazai helyszínt követően Európa más kulturális központjaiban is bemutatták. Ezek közül a francia, olasz és spanyol kiállítások azért is bírtak jelentőséggel, mert érdemben

a „rabló, dúló, fosztogató, barbár”, 10. században élt magyarokról. A bemutatott emlékek alapján a kiállítás látogatói egy teljesen más magyarságképpel találkozhattak: megismerhették eleink művészeti szemléletét, gondos kivitelű ezüstbe metszett ékszereit és hétköznapi eszközeit is.

A kiállításokhoz kapcsolódó külföldi kiadványok pedig nemcsak ezt az eltérő szemléletű „találkozást” voltak hivatva elmélyíteni a látogatókban, hanem jelentős mértékben segítették az – angol, francia, olasz, spanyol – régészeti szaknyelv modern szókészletének formálódását. Azt gondolom, hogy olyan elismerést, mint amit ez a kiállítás-sorozat tett hozzá honfoglaló eleink imázsához, nem tett hozzá semmi az elmúlt negyedszázadban.

Aranygyűrű a hartai temetőből

Milyen fordulópontról beszélhetünk még?

A másik fontos fordulópont, az emlékek összességének felgyűjtését és értékelő bemutatását felvállaló könyvsorozat tekinthető, amely a tulajdonképpeni alapkutatáshoz tartozó forrásközlés. Az eddig megjelent kötetek minden, a korszakkal foglalkozó régész szakember számára alapvető kézikönyvek. A könyvsorozat a korszak kutatásának egyik legkiemelkedőbb vállalkozása, szerzői közt az idősebb és a fiatalabb generáció jeles tagjai egyaránt megtalálhatók, s munkáik nyomán már most hatványozottan többet tudunk a korszak emlékanyagáról, mint 1996 előtt bármikor. Ezek a források pedig újabb lehetőséget nyitottak a fiatalabb szakemberek előtt is, hogy ezen adatokból kiindulva önálló kutatásokat kezdjenek.

Aztán az archeogenetika is „megérkezett”.

Így van, az újabb fordulatra 2002‒2004. között, az archeogenetika feltűnésével került sor. Ekkor jött létre a Szegedi Biológiai Központ és az MTA Régészeti Intézet szervezésében egy interdiszciplináris kutatócsoport,

Az új tudományterület nyitotta távlatok lehetőséget teremtettek arra, hogy akkor végzett fiatalok is bekapcsolódjanak a munkába. Bálint Csanád akkor már felismerte, hogy az archeogenetika jelentős mértékben fogja formálni a korszakkal kapcsolatos tudományos ismereteket, ezért fontos áttekinteni azokat a mérföldköveket és változásokat, hogy egy-egy szaktudomány hogyan jutott el ahhoz az őstörténeti, koratörténeti és honfoglalás kori képhez, amely az ezredforduló környékén fennállt. Az ezzel kapcsolatos konferenciasorozat eredményei angol nyelven is megjelentek.

Mikor indultak be azok a kutatások a posztszovjet térségben, amiknek az eredményeitől évek óta hangos a sajtó?

A kétezres években, fokozatosan. Az újabb fordulópontnak valójában az tekinthető, amikor az intenzívebb honfoglalás kori kutatások az őstörténeti vizsgálatoknak is jelentős lendületet adtak. Bálint Csanád ösztönzésére főként Türk Attila folytatta annak az ösvénynek a kiszélesítését, amit számos magyar kutató kezdett el korábban kitaposni. A Szovjetunió összeomlását és a kilencvenes évek kaotikus állapotait követően

Mára számos konferencia és kiadvány bizonyítja, hogy sikerült egy átfogó tudományos kapcsolatrendszert kiépíteni Oroszország, Kazahsztán, Ukrajna, Moldávia és Bulgária területén dolgozó szakemberekkel.

A nyolcvanas évek elején kifulladt keleti magyar őstörténeti érdeklődést (pl. a Kazár Kaganátust kutató bolgár-magyar-szovjet régészeti magyar szerződés felmondása stb.) a 2000-es évek számos új ukrajnai és oroszországi magyar őstörténeti lelet élesztette fel. 2011-ben ukrán kezdeményezésre létrejött a Korai Magyar Történeti és Régészeti Konferenciasorozat, melynek hatására kezdett el mind több orosz, ukrán és moldáv szakember a témával foglalkozni.

Egy 10. században elhunyt magyar ős sírja Kiszombor határában

Hol összpontosulnak jelenleg a régészeti kutatások?

A régészet vonatkozásában az MTA (jelenlegi Eötvös Loránd Kutatási Hálózat BTK) Régészeti Intézete jelenleg is fontos szerepet tölt be e korszak kutatásában. Az itt dolgozó régészek Bálint Csanád vezetésével és ösztönzésére láttak hozzá ahhoz,

ezzel alakítva ki a korszerű tudományos elméleti kereteket. Az intézmény szakemberei pedig folyamatosan aktív szerepet vállalnak a kérdéshez kapcsolódó újabb magyarországi eredmények nemzetközi recepciójában. Az intézetben nemrégiben olyan új áttekintések születtek meg, mint a 9. századi Kárpát-medence emlékeinek átfogó feldolgozása, vagy a kiemelkedő jelentőségű magyarhomorogi temetőt elemző monográfia Kovács László tollából.

A honfoglalás korának az egyetemi régészképzésben való markánsabb megjelenése szintén fordulópontnak tekinthető. Révész László, majd pedig Wolf Mária bekapcsolódása az oktatásba a Szegedi Tudományegyetemen újabb lendületet adott a magyar honfoglalás kori emlékanyag feldolgozásában. Hasonló fontos szerep jutott a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek is, ahol 2017-ben Türk Attila vezetésével létrejött a Magyar Őstörténeti és Honfoglalás kori Régészeti Tanszék. Fontos hangsúlyozni ugyanakkor, hogy mindez elsősorban hiánypótlást jelent, hiszen e téren nagyok még a régészet elmaradásai. Az öt hazai régészeti tanszék közül még ma is mindössze kettőn oktatja a témát kutató szakember ezt a korszakot.

Mi a helyzet a híres őstörténeti témacsoporttal?

Az eredmények nyomán és a magyar őstörténettel kapcsolatos félreértések hatására kezdett hozzá Fodor Pál, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának vezetője egy őstörténeti kutatócsoport felállításához. Ez a 2012-ben kialakított Magyar Őstörténeti Témacsoport a lehető legteljesebb merítéssel dolgozott, hiszen

valamint számos intézet munkatársa is bekapcsolódott az itt folyó diskurzusba. A témacsoport máig az egyik fő fóruma a kérdéshez kapcsolódó kutatásoknak.

***

A magyar őstörténettel foglalkozó korábbi tudományos interjúink itt olvashatók:

Honnan jött a magyar nép, és honnan a magyar nyelv? – Somfai Kara Dávid etnológus a Mandinernek

Új felfedezés tisztázhatja a honfoglaló magyarság eredetét — orosz régész a Mandinernek

A honfoglalók genetikai vonala Belső-Ázsiába vezet – Neparáczki Endre a Mandinernek

„Ma sincs rá válasz, hogy miért indult el nyugatra a magyarság” – Türk Attila a Mandinernek

Nem valószínű, hogy megoldódnak a magyar őstörténet problémái – Mende Balázs a Mandinernek

Nem légüres térbe érkeztek a magyarok – Szenthe Gergely régész a Mandinernek

A genetikai adatok nem cáfolják nyelvünk finnugorságát – Klima László a Mandinernek

Honnan jöttek a török nyelvi formák a magyarba? – Sándor Klára nyelvész a Mandinernek

A hun eredetnek nincs helye a nyelvtudományban - Szentgyörgyi Rudolf nyelvész a Mandinernek