Középkori leletre bukkant egy magyar diákcsapat a Bükkben
A Herman Ottó Múzeum Régészeti Osztály csapata tartott közösségi régészeti napot.
„A Kárpát-medence kiürülése mellett nem szól semmilyen valódi bizonyíték. Sőt, sokkal több bizonyíték kezd felsorakozni amellett, hogy nem csak az emberi populáció maradt fenn, hanem az életmód, illetve kulturális jellegek is” – mondja Szenthe Gergely lapunknak. A régésszel az avar kor és a honfoglalás időszakának rejtélyeiről és új kutatási eredményekről beszélgettünk.
Szenthe Gergely (1980) régész-történész, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa, az MKI-ben A „Késő avar reformtól” az Árpádok államáig című NKFIH projekt kutatócsoportjának vezetője. Az avar kor szakértőjével a legfrissebb eredményekről beszélgettünk.
Nyitókép: az avaroknak tulajdonított nagyszentmiklósi kincs részlete.
***
Mit és kit találhattak Árpád magyarjai a Kárpát-medencében? Állítólag erősen inog az eddigi modell. Hogy gondolkodtak eddig a kutatók és mi változott?
A 20. század második felében dogmává szilárdult modell az avar-Karoling háborúk egykorú és kései forrásaiból leszűrt, értelmezett kép. Viszonylag bőséges és egykorú, a szubjektivitás és a propaganda befolyásoló hatását leszámítva hiteles források állnak rendelkezésre az avar hatalom vereségére, majd pedig nyugati területeinek – a Dunántúlnak – a Frank Birodalomba való integrációjára nézve. Ez lezajlott a 820-as évekig, amikortól egy évtizeden át frank-bolgár konfliktusról is hallunk.
Eddig a kép elég világos, főleg, hogy az avar kaganátus hatalmi viszonyait, elitjét és fegyveres csoportjait tükröző tárgyi kultúra is megszűnt létezni erre az időszakra.
Hol kezdődnek a homályos részletek?
A probléma ott kezdődik, hogy van néhány kései, kérdéses megbízhatóságú forrás, amely az avarok kipusztulásáról tudósít. Mindezek alapján a 20. századi hivatalos kép szerint az avar kaganátus széthullása egyben az avarok – és ez esetben a teljes populációra gondoltak – kipusztítását, vagy legalábbis döntő népességvesztését eredményezte, amely után a magyar honfoglalók egy kiürült, legfeljebb szórványos avar leszármazott csoportokkal, és sokkal inkább szlávokkal benépesített térségbe érkeztek meg.
Nem így történt?
Figyelmen kívül hagyták, hogy az etnikum – jelen esetben az avar – fogalmába kik tartoztak bele. A probléma magja részben a 19-20. századi gondolkodásmódig megy vissza. Az avarok, vagyis a politikai alakulat veszte eszerint azonos lenne a „nép” vesztével: ez a népfogalom azonban 19. századi, nemzeti romantikus konstrukció, ráadásul, a 20. századi alapfelfogás szerint, amelyet sajnos többen több helyen a gyakorlatba is átültettek, egy nép pusztulása egyenlő lehet a genocídiummal. Ehelyett, amikor egy korabeli forrás az avarok kipusztulásáról beszél, ez a kora középkori common sense alapján valójából az etnikumot hordozó elit vereségét és felszámolását jelenti. Így végül régészetileg a hatalmi rendszer szétverése a jellegzetes, „politikai” reprezentációs kultúra széthullását, eltűnését jelenti – nem magáét a népességét. A populáció megtalálása komplex probléma, amit természettudományos és régészeti módszerek együttes használatával lehet kutatni. Ma már, mondhatni,
A nagy kérdés természetesen, hogy csak „genetikailag”, vagy ami sokkal fontosabb kérdés – ahogyan én is gondolom, és aminek kutatására a régészet alkalmas –, részben kulturálisan is? A kérdés másik fele, hogy ez mennyiben járt együtt az ellátórendszer, a termelés és elosztás fennmaradásával.
Fiatal lány sírja Polgár határában a 8–9. századból, két könyökénél a termékenységrítus szimbolikájában szerepet játszó tojásokkal
Milyen megközelítésen alapul az új modell?
Akik ma foglalkozunk a kérdéssel, sokkal kevesebb jelentőséget tulajdonítunk a korábban sarokkövekként kezelt történeti eseményeknek. A régészeti anyagban ilyeneket csak a legritkább esetben lehet megfigyelni. Helyettük a mi modelljeink a régészeti hagyaték, a korabeli ember kulturális megnyilvánulásainak értelmezésére épülnek. Talán a legfontosabb és a legjobban kidolgozott a korabeli háztartásokban használt edények esete. A kerámiakutatás megmutatta, hogy azok az edénytípusok és kombinációk, amelyeket a Kárpát-medencei lakosság használ, a 7. század végétől a 11. századig egyetlen folyamatot alkotnak. Nem csak a táplálkozáskultúrára utaló edénykombinációk, hanem az edények alakja, díszítése és készítésének módja is egységet alkot, amelyben a változás folyamatos és lassú, nincsenek benne látványos törések. Ez rendkívül fontos, hiszen éppen ebben az időszakban, a 9. században „kellene” kipusztulnia a Kárpát-medence lakosságának egy időre.
A manapság főleg Takács Miklós személye körül koncentrálódó kutatások mellett a vastermelés, illetve a dunántúli vaskohászat 7-10. századi folyamatosságának kérdésében is hatalmas előrelépés várható éppen most, egy Török Béla és Gallina Zsolt által írt és szerkesztett kötet megjelenésével. A vas kiemelt jelentőségű, stratégiai nyersanyag a korszakban, nélküle semmilyen termelő vagy akár hadászati tevékenység sem volt elképzelhető. A mi kutatócsoportunk a kérdés további aspektusaival foglalkozik egy NKFIH által finanszírozott, a Magyarságkutató Intézet által befogadott projektben: főleg a temetők, a kézművestermelés és a nyersanyagtermelés kérdései felől indulunk. Most úgy látom, és ezt első eredményeink is igazolják, hogy
Itt azonban már – az összes, említett kutatásban – döntő jelentősége van a különböző természettudományos vizsgálatoknak. Esetünkben például ólomizotóp vizsgálatokkal tudjuk bizonyítani, hogy a késő avar korban használt réz Kárpát-medencei ércesedésekből származott.
Késő avar kori temető ásatásán Polgár határában (középen Szenthe Gergely)
A népesség kérdése is fölmerül.
Megjegyzendő, hogy a hagyományos kép tartalmaz reális elemeket, amelyekkel mindenképpen számolnunk kell. Szerintem körülbelül 400 ezer emberrel kell számolnunk az avar kor végén a Kárpát-medencében: ez a korszakban nem kevés – a kora Árpád-korban nagyságrendileg ugyan ennyien élhettek a térségben –, azonban annyira kis populáció, hogy kedvezőtlen események vagy körülmények lényegében az összeomlását is okozhatták. Hozzájárulhatott a háború, vagy inkább egy klimatikus okokra, elhúzódó aszályra visszavezethető éhínség, ezt követő elvándorlás vagy akár a győztesek által erőszakkal véghez vitt áttelepítés is. A belső, szervezett áttelepítések sorozata, amellyel a hatalom stabilizálásának érdekében a magyar hatalom is élhetett, olyan kulturális törést okozhatott, amely akár a tárgyi és szellemi kultúra gyökeres átalakulását is okozhatta. Az „avar” csoportok így lényegében régészetileg megszűnhettek létezni, miközben fizikailag esetleg megjelentek valahol máshol, „átöltözve”.
A hagyományos modellben a háború hatásai mellett leginkább egy 9. századi felmelegedésre visszavezetett éhínséget feltételeztek, amely kipusztította vagy elvándorlásra bírta a Kárpát-medence belsejét lakó avar kori népességet. Ezzel szemben mára egyértelműen kiderült, hogy nem volt ehhez hasonló drasztikus felmelegedés a 9. században. Összefoglalva, bár biztosan okozott a háborús időszak népességpusztítást, és elképzelhető akár egyes területekről az elvándorlás is,
Sőt, sokkal több bizonyíték kezd felsorakozni amellett, hogy nem csak az emberi populáció maradt fenn, hanem az életmód, illetve bizonyos, az avar korban kialakult kulturális jellegek is fennmaradtak a 9. századon keresztül. Mivel a hagyományos társadalmak nagyrészt fiatal egyénekből álltak, kedvező körülmények között dinamikus, szinte robbanásszerű növekedésre voltak képesek, ami egy viszonylag nagy népességvesztés esetében is gyors regenerációt hozhatott – mondjuk a 10. századtól kezdve.
Mit tudunk az avarokról? Mi történt velük? Hova tűntek?
Az avarok 567-568-ban vették birtokukba a Kárpát-medencét. 626-ig, Konstantinápoly sikertelen ostromáig sikeres nomád államnak láthatjuk őket, akik Bizánc rovására, hadjáratokban és a kikényszerített adókon gazdagodva tartották fenn magukat. Ezt követően azonban az avarok eltűnnek az írott forrásokból a 7. század második felétől majdnem 800-ig. A 790-es évektől már felbukkannak a latin nyelvű, frank forrásaink, amik elmondják, hogyan verik szét a frankok az avar kaganátust és térítik meg az avarokat. Ez utóbbi időszak a késő avar kor. Ebben a 20. századi kutatók a nomád kaganátus elhúzódó válságát látták. Ezzel szemben ma egyre inkább egy gyökeres átalakulás képe rajzolódik ki, amikor is
és az európai gazdasági folyamatokhoz, átrendeződéshez csatlakoztak.
Avar kor végi, 9. századi férfisír veretes övvel, bontás közben
Mi ennek a jelentősége?
Ez a fejlődés, amelynek eredményeképpen nyugaton a Karoling birodalom is létrejött, egyenlő a kontinentális gazdasági-politikai rendszer teljes átrendeződésével, a középkori és lényegében a mai európai rendszer kialakulásának időszakával. Félreértés ne essék: nyugaton e fejlődés majd' évszázados felismerés – esetünkben a nóvum az, hogy a Kárpát-medence nem megkésve, a 10-11. században kapcsolódott hozzá, hanem része volt annak a területnek, ahol az átalakulás legkorábban megfogható. Ezen belül a helyi fejlődést – bár ezt részleteiben alig ismerjük – nyilvánvalóan befolyásolták a helyi jellegek, nem utolsósorban az, hogy térségünk valahol a kora középkori átalakulási folyamat magterületének a peremén helyezkedett el. Erről eddig azt gondolták, hogy csak Géza és Szent István voltak azok, akik a kereszténység felvételével a Nyugathoz kapcsolták a Kárpát-medencét. Ehelyett sokkal inkább arról van szó, hogy
a gazdasági, termelési, településtörténeti mélystruktúrákban, amelyhez azonban érdekes módon – úgy látom –, hogy az avar elitnek szinte semmi köze nem volt.
Ez hogyan történhetett?
Az avar elit a régészeti leletek fényében elnomadizálgat az átalakulás időszakában bizonyos mikrorégiókban, de nem ott, ahol az igazi, nagy változások zajlanak. Például létrejönnek olyan településcentrumok a 8. században, amelyek a korai Árpád-korban is megőrzik jelentőségüket, de amelyekben szinte semmilyen elitjelenlétre utaló nyom nincs. Szűcs Jenőt idézve ez egy „kegyelmi pillanat” a Kárpát-medencében, amikor a reformok alulról, társadalmi szinten indulnak. Eszerint Szűcs „köztes Európájának” is volt egy időszaka, amikor a reformok nem felülről indultak el, történtek meg, amelyeket Géza és István tudatos döntései csak betetőztek, szintézisbe foglaltak.
Tehát ez a modell egy olyan, kora középkori, általános európai fejlődési folyamatban kontextualizálja a Kárpát-medencét, amelynek alapján nemcsak az avarokról, de a magyar honfoglalókról sem lehet csupán Kárpát-medencei (vagy sztyeppei) keretekben beszélni: az, hogy az avar kori termelési struktúrák jó eséllyel az Árpád-kori struktúráknak is alapjaivá váltak, a honfoglalókat is bekapcsolja ebbe a folyamatba. Kis túlzással, amit tudományos fókuszom felől meg merek engedni magamnak,
Ez a gondolatmenet kinyitja szemünket a környező világra.
Szenthe Gergely
Milyen bizonyítékok vannak az avar kori gazdasági-települési struktúrák túlélésére?
Direkt bizonyítékunk egyelőre kevés van, sokkal inkább azt a folyamatosságot tekintem bizonyítéknak, amely megnyilvánul a 7-11. század közötti fejlődés számos aspektusában. Ez a folyamat igen jól rekonstruálható, akkor is, ha ahhoz, hogy teljes összetettségében lássuk, egyes elemeinek részletvizsgálataira, bizonyításokra, elemzésekre, még rengeteg energia és idő megy majd el. A környező világgal párhuzamos fejlődés megnyilvánul a díszítőművészetben és a tárgyi kultúrában – erről szóló könyvem éppen megjelenés alatt áll. Ahogyan a kontinensen a gazdasági súlypont észak felé tolódott, a korábban Bizánc felé orientálódó avarok is újratájolták kapcsolatrendszerüket, a legfontosabb, erősen ellenőrzött közlekedési folyosók északnyugat felé a bajor és frank területek felé, valamint északkeletre, a Kárpátokon keresztül a kazár kaganátus felé mutatnak.
A kontinensen a római kor óta szinte megszűnő fém nyersanyagtermelés ekkoriban éled fel Európában. Csodák csodája,
mi pedig már bizonyítani tudjuk, hogy a rezet azoknak az érclelőhelyeknek a használatba vételéből nyerték az avarok, amelyek a korai Árpád-kor legfontosabb bányaterületei lettek. Említettem a háztartási kerámia esetét: a táplálkozás, a fogások, ízek állandósága az élet legkonzervatívabb része, amely nagyrészt családi, kisközösségi szinten működik. Végül több kolléga kutatása mutat abba az irányba, hogy a legkorábbi Árpád-kori úthálózat, valamint egyházi és világi centrumok elhelyezkedése sem a honfoglalás kori, sem pedig a későbbi Árpád-kori fejlődés alapján nem magyarázható: ehelyett mintázatuk a késő avar kori településhálózat alapján magyarázható a legjobban.
A népességkontinuitásnak lényegében közvetlen bizonyítékát szolgáltatja egy tavaly, angol nyelven megjelent tanulmány, amelyben a szerzők a Kárpát-medencei gabonatermelést vizsgálják. Eszerint a 7. század második felétől az addig Dunántúlra koncentrálódó termelés elterjedt az Alföldön, és lényegében folyamatossá válik a 11. századig, úgy, hogy közben a termelés központjai is azonosak. A legerősebb bizonyíték az avar lelőhelyek 9., esetleg 10. századi folyamatosságának bizonyítása lenne: erre máig alig néhány esetben volt példa, azonban most is zajlanak ígéretes kutatások.
Késő avar kori temető ásatásán Polgár határában (a kép bal szélén Szenthe Gergely)
Mi újat hozott az államszervező magyar elit? Az legfrissebb eredmények tükrében akár Géza és István szerepe is átértékelődhet?
A kérdés alapos vizsgálatát meghagynám a honfoglalás és kora-Árpád-korra szakosodott történész és régész kollégáknak. Annyi azonban a partvonalon állva is nyilvánvalónak tűnik, hogy egy részben frissen, a honfoglalással párhuzamosan is formálódó elit,
Gáll Erwin kollégám rekonstrukciója szerint a honfoglalással lényegében egy nomád jellegű hatalmi rendszer vette birtokba a Kárpát-medencét, foglalta el a stratégiai jelentőségű termelési vagy közlekedési csomópontokat. A legfontosabb, tudatos újítás a dinasztia részéről – és ebben nincs semmi új – a kereszténység felvétele volt, ami társadalmi kohéziót is teremtő állami ideológiát teremtett, amely aztán lehetővé tette egy egységesen és jól működő, hierarchizált társadalom és hatalom működését.
Martell Károly és utódai megtették azt a lépést, amelynek eredményeképpen Európa nyugati felében kialakult az új, középkori rendszer, amely a korszakban nagyhatalommá tette a Frank Birodalmat. Persze, emögött ott van, hogy a frank hatalom „jókor volt jó helyen”: a 7. századtól fokozatosan északra tolódó kontinentális gazdasági centrumban helyezkedik el. A gazdasági haszon, a hatalomkoncentráció, az egyházi struktúrák egységesítő hatása egymást erősítő tényezők egy komplex folyamatban, amelynek nyomán létrejött a középkori – és gyakorlatilag a mai – Európa gazdasági és hatalmi centruma. Nagy Károly államgépezetének a korabeli viszonyokhoz képest kiemelkedő hatékonyságát épp az egyházi – püspökségi és kolostori – struktúrák jelenléte, a hatalomkoncentrációt segítő szerepének köszönhette.
És ehhez képest mi a volt a Kárpát-medencében?
Ezzel szemben hiába volt meg sok minden a Kárpát-medencében az említett kora középkori rendszer gazdasági alapjaiból, a térség a gazdasági világrendben többé-kevésbé félreeső helyzetben volt. A kereszténységhez hasonló központosító ideológia deficitje és valószínűleg ebből fakadóan az erőkoncentráló képességének hiánya miatt
akik ekkorra a bajor térséget és Itáliát is bekebelezték és befolyásuk egyre erősödött az Északnyugat-Balkánon is.
Mit hozott az Árpádok államalapító munkája?
A korai Árpádok ezzel szemben jobb helyzetben voltak gazdasági és hatalmi szempontból is. A 10. századra a Kelet-Európában virágzó kereskedelembe kapcsolódva és főleg a kereszténység felvételével megnyílt az út a központosított állam létrejötte felé, hangsúlyozva, hogy a helyben talált alapok nélkül ez nem lett volna lehetséges! Persze nem is találták magukat szembe nyugatról Nagy Károlyhoz hasonlóan erős és agresszív ellenféllel. Annak ellenére, hogy számos fontos bizonyítékunk van és főleg a hosszú távú trendeket elég jól látja a szakma, lényegi részletkutatásokban még rengeteg a tennivaló, számos téren ezek gyakorlatilag éppen csak megindultak. Egyetlen vonalat emelnék ki röviden: az elmúlt pár év termése egy sor olyan, 9. századi gyökerekkel bíró centrum vagy erődítés, amelyeken azután rendre az Árpád-kor legkorábbi egyházi vagy világi igazgatási centrumai fejlődtek. Ilyeneket találtak a kollégák Kaposszentjakabon és Visegrádon, de mindenképpen említendő a Magyar Nemzeti Múzeum által évtizedek óta ásott, alaposan kutatott zalavári lelőhely is. Nagyon úgy tűnik, hogy
legalábbis a Dunántúlon.
Mi a helyzet a kettős honfoglalás teóriájával az új kutatások tükrében?
A kettős honfoglalás elmélete egy 19. századi, nemzeti romantikus gondolkodásmód alapján kialakult, majd 20. századi, sajátos kultúrpolitikai helyzetben felelevenített elmélet volt. Annak feltételezése, hogy az avarok a magyarokat rég nem látott testvérként üdvözölték volna, szétfeszítené a korai középkori etnikai csoportok és hatalmi rendszerek működéséről alkotott képünket.
hódítóként viselkedtek. Mindez természetesen nem érinti annak a problémáját, hogy kit, milyen struktúrákat találtak itt, és azok milyen nyelven beszéltek: az előbbi kérdésben bőven elmondtam, mit gondolok, az utóbbi kérdés pedig az én szaktudásom alapján nem vizsgálható.