Itt a FOMO, a határtalan lehetőségek közt botladozó modern ember lelki betegsége. A félelem, hogy állandóan lemaradunk valamiről, kihagyunk valamit. De tényleg elég ezért a technológiai fejlődést okolni és digitális diétát tartani, vagy érdemes mélyebben magunkba nézni?
A cikkírás előtt – szigorúan adatgyűjtés végett! – megnyitottam a Facebookot. Ha pedig lehetőséget adtam, Zuckerberg élt vele: szembecsapott a ténnyel, amit amúgy is tudtam; vannak a munkánál jobb dolgok az életben.
Az első poszt, amit láttam, egy ismerősöm képe volt, amin egy helikopterrel pózol, a következő bejegyzés a félig-meddig baráti társaságom tengerpartról való bejelentkezése, a harmadik pedig egy programajánló a Bem Mozi vetítésére, ami egy barátnőmet érdekli.
Ha igazán őszinte vagyok, feljött egy DK-közlemény, egy Szél Bernadett videó és egy Mandiner-cikk is, de most nem erről van szó – hanem az emberekről, akik sokkal királyabb módon élik az életüket, mint én (vagy te), és az ennek nyomán bennünk megjelenő érzésről, ami szinte minden Y-generációsban munkál: a FOMO-ról.
Ez jár át bennünket, amikor hullafáradtan igent mondunk egy programra, amihez semmi kedvünk; vagy amikor nem hagyunk ott egy bulit, ami már az első körben is szörnyű volt, mert félünk, hogy ha lelépünk, biztosan történik valami, amitől a többiek az évszázad partijában találják magukat – nélkülünk.
Ha nem vagyunk ott, bármi megtörténhet. Mi pedig kimaradunk, kirekesztettek leszünk, olyanok, akik nem értik a közös poénokat, akiknek magyarázni kell, mi miért vicces. Ezt elkerülendő mégiscsak jobb bulizni menni vagy bármit csinálni – ha van kedvünk, ha nincs. Ennek is tudható be, hogy miképpen a kutatások bizonyították, az érintettek gyakrabban számolnak be a FOMO-érzéséről esténként- illetve hétvégén (mikor máskor is lennének a jónak ígérkező programok?).
Élet FOMO-val
A technikai fejlődés és a FOMO összefügg – ez a problémamegnevezés tényleg nem létezett néhány évtizeddel ezelőtt, 2011-ben írták le először. Hasonlóan újkeletű a Nomofóbia is, ami a „no mobile phone phobia”, vagyis a telefonmentesség-fóbia. Mindkét jelenség az internethasználat negatív következménye, olykor együtt is járnak: akinek problémája van a FOMO jelenséggel, annak a nomofóbiával is meggyűlhet a baja.
A FOMO és a technikai fejlődés, a közösségi oldalak elterjedése tehát szorosan összefügg –
csak mi vánszorgunk ilyen keservesen az életben. Mindezt azért, mert mi olyanok vagyunk, amilyenek. Nem elég menők, nem elég easy-és outgoingok és a többi… És a hiba persze bennünk van.
Emiatt a fals gondolatmenet miatt hisszük azt, hogy az élet tele van csodás lehetőségekkel, amik mindenki mást megtalálnak, míg mi szürke napjainkat tengetjük. Ebben a szürkeségben pedig igyekszünk nem odafigyelni arra, hogy nekünk milyen szar – koncentrálunk inkább egy barát vagy éppen egy „barát” nyaralására, esetleg egy influenszerre. Bármire, csak nem saját magunkra – így megy el mellettünk az élet.
Adódik a kérdés, hogy mégis ki az az idióta, aki bedől ennek, vagy éppen miért tesz valaki olyan dolgokat, amikhez valójában nincs is kedve.
Hogy kerül belénk FOMO?
Félünk, hogy lemaradunk, kimaradunk, egyedül és magányosan végezzük, Bridget Jones-ra emlékezve három-négy túletetett, kövér macskával. Látszólag torzítás, hogy a FOMO és a szociális izoláltság, egzisztenciális félelem összefüggene, valójában viszont, ha lélektani oldalról közelítünk, nyilvánvalóvá válik, hogy mégiscsak ez van. Nem a szombat esténk felől aggódunk, hanem a létünk miatt.
A pszichológia sok ponton a filozófiából építkezik, különösen igaz ez az egzisztenciális pszichológia esetében, amelynek gyökerei az egzisztencialista filozófusoknál keresendők. Az ebben a gondolatkörben mozgó pszichológusok úgy vélik, az emberi életet meghatározza néhány téma, ami mindenkit érint, amióta csak világ a világ. Tudnunk kell válaszolni kérdésekre. Például, hogy kik vagyunk, mit akarunk az élettől, mit tartunk fontosnak. A megkerülhetetlen témák és mély gyökerű félelmek listáján pedig előkelő helyen áll a halál témaköre.
Ahogyan azt Søren Aabye Kierkegaard leírta már a 19. században: amint szabadságunk van, választási lehetőségünk, döntenünk is kell, így tehát elszalasztott lehetőségek kísérnek majd utunkon, bármit is választunk.
A döntéseink számítanak, ez pedig félelmetes – hát még akkor, ha egy kis vallásos színezetet is kap a történet, és felvetjük, hogy elszámolás is lesz a képletes kapun túl.
Az egzisztenciális pszichológia egyik kiemelkedő képviselője, Irvin Yalom így ír a témában: „Élet és halál egymástól elválaszthatatlan fogalmak; egyszerre léteznek, és nem egymás után; a halál folyton ott morajlik az élet hártyája mögött, óriási hatást gyakorolva az élményekre és a magatartásra. A halál a szorongás ősforrása, és mint ilyen a tünetek elsődleges forrása is egyben”. Az idézetet tartalmazó könyvet Yalom 1980-ban adta ki – Kierkegaard után százhuszonöt, a FOMO előtt harmincegy évvel. Ez is bizonyítja, hogy az emberiség lelki gondjai ma is éppen azok, mint pár ezer évvel ezelőtt – maximum máshogyan, másvalamiben jelennek meg.
A FOMO hangzatos, szinte menőnek tartható: külföldi, az okoseszközöket lehet okolni miatta és úgy gondoljuk, a modern élet velejárója. Valójában pedig a FOMO egy tünet:
lesz nélkülünk egy egész világ, és még működni is fog.
Amíg tehát élünk, igyekszünk megfeledkezni erről. Szeretünk valahová tartozni, szeretve és elfogadva lenni – piszok mód tud hát fájni, amikor szembesülünk vele, hogy mások milyen jól szórakoznak nélkülünk. A FOMO éppen erre a fájdalmas magányra épül: a nehéz szembesülésre, hogy önmagunk vagyunk a világban, és a természetes törekvésre, hogy tegyünk ez ellen valamit.
Ha ezzel együtt nézünk rá a FOMO-ra beismerhetjük, hogy nem az okoseszközök és közösségi oldalak likvidálása a jó megoldás. Nem jutunk sehová a tüneti kezeléssel: ha igazi megoldást akarunk, alá kell merülni, gondolkodni magunkon, a világon, szerezni egy kis önismeretet. Ha tudjuk, mit tartunk fontosnak, mik a céljaink és mi végre vagyunk a földön, máris nem fog annyira zavarni, hogy kimaradtunk egy szombat esti buliból, amihez amúgy sem volt kedvünk.
Akit érdekelne, hogy ő maga hogyan áll a FOMO-val, ide érdemes ellátogatnia!
***
Társadalmaink legégetőbb (tömeg)pszichológiai problémáiról, lélektani kihívásairól szóló cikksorozatunk eddigi írásai:
A halálról és a gyászról: Eltűnő ingerek – megtörni a halál tabuját
A burnout-szindrómáról: Ne égj ki!
A telefonfüggőségről: Digitális detox: milyen okostelefon nélkül létezni?
A gyerekként élő felnőttekről: Miért marad meg gyereknek egyre több felnőtt? – A Pán Péter-szindrómáról
Az elmagányosodó társadalomról: A magány társadalmában élünk?
A gyerekek szorongásáról: Miért szorong a gyermek?
A Makronóm Intézet szerint a keleti nyitás sikere ilyen módon segítheti hazánk 2025-re kitűzött, az Új Gazdaságpolitikai Akciótervben meghatározott 3–6 százalékos gazdasági növekedési céljának elérését is.
A politikusok és a politika megfojtja a normális emlékezést és ünneplést.
Segítő kezet, vagy épp akadályt jelent a mesterséges intelligencia Afrikának?
Kim Dzsongunék állítólag tízezer katonát küldtek Putyinék megsegítésére – vajon mi igaz belőle? Utánajártunk!
Nem köntörfalazott a Kossuth-díjas zenész.
Ettől még a keleti orientáció az marad, ami, de legalább a maga lecsupaszított valóságában, és nem kamu, süket dumákkal a normalitásról.
Szerintem Észak-Korea elkezdhetné a felkészülést Orbán Viktor fogadására. Vagy várható baráti gesztusainak viszonzására, ha mégsem látogat oda személyesen.
