Ne égj ki!

Mi a közös a bikinifenéki Tunyacsápban, a Hajdú-Bihar megye eldugott falujában ásítozó gyerekeknek blúzban és szövetszoknyában monotonon Petőfit olvasó Klári néniben, és a négyszázezer forintos forgószékben ülő, egymilliót érő számítógépen pötyögő öltönyös bankigazgatóban?

és nem hogy dolgozni, de lassan élni sincs már kedvük.

***

A kiégést itthon még sokan nem sorolják a fajsúlyos – vagy akár valós – problémák közé, míg a szakmabeliek egyre többet kutatják azt. Hazánkban főként az egészségügyi dolgozókat, nővéreket és orvosokat, valamint a pedagógusokat vizsgálták ennek kapcsán, az eredmények alapján pedig indokolt lenne jóval nagyobb figyelmet fordítani a jelenségre.

Az utóbbi negyven évben a világ minden táján foglalkoztak a kérdéssel. 2011-ben arra jutott a WHO (az ENSZ Egészségügyi Világszervezete), hogy 2030-ra a kiégés állhat majd első helyen a halálozások hátterét vizsgálva.

A minap ismét nagy lépést tettek e téren: a WHO hivatalos diagnosztikai kézikönyvébe, az ICD-11-be betegségként írták le a kiégés szindrómát, ami mostantól orvosi diagnózis lehet.

Mi a kiégés?

A kiégést (angolul burn-out) 1974-ben Herbert J. Freudenberg a következőképpen definiálta: „emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés állapota, mely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek”.

A kiégés felé haladó ember az, akivel nem szeretünk dolgozni:

Persze ő sem így kezdte: ki-ki mennyi idő alatt, de ugyanazt az utat teszi meg mindenki, aki végül kiég. Freudenberger erről az útról 1980-ban egy tizenkét lépcsős modellt készített, amiben leírja, hogyan juthatunk a bizonyítási kényszertől a teljes kimerülésig:

A modell értelmében tehát egyértelmű:

akik szeretnek és tudnak is dolgozni – épp ezért fordulhat elő, hogy túlhajtják magukat: minden erejüket a munkába fektetik, legalábbis amíg bírják.

Milyen a kiégett ember?

A kiégés közel minden fronton támadja az érintettet, akinek éppen ezért határozottan megváltoznak mindennapjai. A kiégő ember magatartása jócskán megváltozhat: gyakorivá válhatnak például a dühkitörések, agresszív lehet, a szakmai érdeklődése lecsökken, kezdeményezőképessége pedig nagyjából megszűnik létezni –  így aztán a munkahelyén tunyacsápi üzemmódban folytonosan közvetlen utasításokra és a munkaidő végére vár majd. Ezzel együtt természete is változik: cinikus lehet, mind munkatársaiknak mind munkapartnereiknek nehéz lehet vele boldogulni, egy idő után pedig

A kiégéstől azonban – bármennyire is kellemetlen az a munkatársak és a munkaadó számára is – a legjobban mégiscsak az érintett szenved. Fizikailag rossz állapotba kerül: állandóan fáradt, feszült, gyakran fáj a feje, az ellenállóképesség, immunitása csökken, ahogyan lelki téren sem áll a helyzet magaslatán. Reménytelennek és tehetetlennek érzi magát, nem tudja az érzelmeit sok esetben kontrollálni (ezért is lehetnek a fent sorolt dühkitörések), nehezen koncentrál és emlékezik majd, míg – a korábban elképzelhetően jónak ítélt – kreativitást igénylő feladatok ellátására szinte teljesen alkalmatlanná válhat.

Eltúlzottnak tűnhet, hogy mindezek a munka által gerjesztett hullámok a halál közelébe sodorjanak egy-egy embert. Mégis: kutatások bizonyítják, hogy a kiégés bejóslója lehet a kettes típusú cukorbetegségnek, a koronáriabetegségeknek, a kardiovaszkuláris betegségekhez kötődő kórházi kezeléseknek, a gasztrointesztinális problémáknak, és így tovább.

nyugaton korábban kevésbé emlegettük, míg keleten, főként Japánban, de Kínában és Dél-Koreában is a hatvanas-hetvenes évek óta sok figyelmet kapott a jelenség. Japánban – a harakiri mintájára – 1978-ban el is nevezték karósinak, kilenc évvel azután, hogy az első áldozat esetét rögzítették: egy 29 éves férfi minden egészségügyi előzmény nélkül stroke-ot kapott. A közel tíz év alatt, ami a fogalom megalkotásáig eltelt, rengeteg ember halálát jegyezték, akik főképpen stroke-ban vagy szívrohamban haltak meg a túlzásba vitt munka miatt.  A jelenséget bár érzékelték és jegyezték, egészen az 1980-as évekig nemigen beszéltek róla, mára azonban statisztikát vezet a témában Japán Egészségügyi Minisztériuma.

A szakértők mai vélekedése szerint, mivel a kiégés legtöbb esetben a munkahelyről indul, a munkaadó tehet a legtöbbet dolgozói egészsége érdekében: igyekezzenek az egyéni teherbírást figyelembe venni, figyeljenek a munkavállalókra, vagy legalább ne dolgoztassák őket a munkaidőn túl és a szabadságuk alatt. Japánban is előrevivő lépésnek számított, amikor ráébredtek: az emberek nem képesek heti hat nap 10-12 órás műszakokat lenyomni.

Persze nem mesevilágban élünk, az üveghegyen innen nem mindegyik munkahely csodálatos.

aki a mindennapokban rövid- vagy hosszútávon, de teljesen kimerül.

Ilyenkor változtatni kell: javallott, hogy az érintett „egészséges emberekkel” töltsön időt, akik még emlékeznek rá, mi van a világban a munkán túl, sportoljon – ami rengeteget segíthet a feszültséglevezetésben valamint első lépés lehet a helyes stresszkezelés elsajátításához –, vagy végezzen valamilyen nem munkához kapcsolódó aktív tevékenységet, amibe el tud merülni. Ha valakit érdekelnek még preventív, vagy éppen gyógyulásra koncentráló tippek, itt talál egy csokorral.

A lényeg, hogy vegyük komolyan az állapotot, mert bár a tünetek első blikkre sokszor egy-egy undorító, ködös, őszi reggel érzelmi állapotait idézik, kiheverni mégsem olyan egyszerű őket. Negyvenöt év alatt jól kivizsgálták már, mivé alakul egy-egy jól felhizlalt kiégés szindróma, amit higgyük el, senki nem akar megtapasztalni.

Első körben tehát jó volna elismerni és elfogadni: a jelenség létezik, nem egyenlő a munkaundorral, így hát ha érint valakit, az megérdemli, hogy külön rossz érzések nélkül segítségért folyamodhasson.