Már nem kisgyerekek, de még nem igazi felnőttek – és így érzik magukat a legjobban, lehetőleg minél több éven át. Vagy éppen nem jó nekik ez a helyzet, de mégse tudnak dönteni és elköteleződni. Kik a Pán Péter-szindróma áldozatai és miért van egyre több gyerekként élő felnőtt nyugati társadalmainkban?
Társadalmaink legégetőbb (tömeg)pszichológiai problémáiról, lélektani kihívásairól szóló cikksorozatunk eddigi írásai:
A halálról és a gyászról: Eltűnő ingerek – megtörni a halál tabuját
A burnout-szindrómáról: Ne égj ki!
A telefonfüggőségről: Digitális detox: milyen okostelefon nélkül létezni?
Sorozatunk újabb része következik a gyerekként élő felnőttekről.
***
„Egyszer minden gyerek felnő, egyvalakit kivéve Hamar rájönnek, hogy felnőnek, és erre Wendy-nek is rá kellett jönnie. Egy nap, amikor két éves volt, épp a kertben játszott, és leszakítva egy újabb virágot, az anyjához szaladt vele. Gondolom, igazán elbűvölően festhetett, mert Mrs. Darling a szívéhez kapott kezével, és felkiáltott: Ó, miért is nem maradhatsz örökké ilyen?! Mindössze ennyi szó esett kettejük között a témát illetően, de innentől kezdve Wendy tudta, hogy fel kell nőnie. Ezzel mindenki tisztában van kétéves kora után. A kettő a vég kezdete.”
A kettő a vég kezdete. Vagy a tizennyolc. Esetleg a huszonnyolc.
Ki-ki a maga módján, de mindenki megérezte valamikor: múlnak a gyermekévek, nincs az az iskolapadban töltött idő, amivel kibekkelhetnénk a felnőtté válást. Ilyenkor lépni kell, alkalmazkodni az élet diktálta tempóhoz, belekezdeni a felnőttségbe.
Vagy nem. Hát mégiscsak 2019 van!
Elmélete a gyakorlat mögött
A múlt század második felében dolgozó Erik H. Erikson egy egész életet leíró személyiségfejlődési modellt alkotott. Úgy vélte, születésünktől halálunk pillanatáig változunk, személyiségünk folyamatosan alakul, – jó eseteben – fejlődik. Az elmélet szerint különböző életkorokban különböző feladatokkal kell megküzdenünk; kompetenciákat szükséges szereznünk ahhoz, hogy egy-egy életkori krízisen túljussunk – akár az oviban, akár a nyugdíjas otthonban vagyunk. Az elméletalkotó szerint
a fokozott sebezhetőséget és a megnövekedett lehetőségek sorsdöntő időszakát.
A krízisek sorában kamaszkorunkban az identitás problematikájával kell megküzdenünk: minden ideális, ha sikerül elsajátítani a hűség kompetenciáját ebben a korban. Ha ez nem jön össze, a szerepzavarral találhatjuk szemben magunkat: nem tudunk válaszolni olyan kérdésekre, hogy „ki vagyok én?”, „mit akarok az élettől?”, vagy éppen „mi lesz belőlem?”.
Az „identitáson túl” a fiatal felnőttkorban aztán az izolációval kell megküzdenünk, az intimitás krízisével: ki kell derítenünk, „hogyan vagyunk képesek másokkal közeli, intim viszonyba kerülni?”. Ha sikerül ezt meglépni, képesek leszünk szeretetteli viszonyokban megmaradni, ha nem, az izolációt választjuk.
A tényt, hogy
már Erikson is felismerte: úgy vélte, sok helyzetben az identitás megszerzése már a következő szakaszra tolódik. A feladat megmarad, a környezet azonban megváltozik. Pedig Erikson 1994-ben halt meg, nem is ismerhette a Z-generációt: azokat, akik 1995 után születtek, így egész életüket átszövi a technológia.
Nem élt ebben a szép új világban, ahol a lehetőségek, mint égen a csillag, folyton fejünk felett lebegnek – ezrével, elérhetetlennek tűnő távolságban.
A későbbi elméletalkotók, például Jeffrey Jensen Arnett már közelebbről ismerték a XXI. századot. Arnett az ezredforduló évében publikált elméletével „kiegészítette” Erikson modelljét: beékelte az „emerging adulthood” szakaszát, amit magyarul „készülődő felnőttkornak” nevezünk. Ennek oka, hogy a felnőtté válás folyamata elhúzódik, egy köztes szakaszban találják magukat a fiatalok, akik már nem gyerekek, de még nem is felnőttek – akár harmincéves korukig. Ebben az időszakban a fiatalok már túl vannak a kamaszkoron, a szülői kontroll jócskán csökkent, ám nem érkeztek még meg a felnőttek világába.
emlékezve az örök gyerek karakterére. Tévedés ne essék: a gyerekkorból fontos „átmenteni” bizonyos képességeket: a kreativitást, a spontaneitást, a játék örömét. A mai Pán Pétereket azonban jóval negatívabb tulajdonságaira központosítunk: egocentrikusnak és felelőtlennek tartjuk őket, furcsálljuk, hogy nem lépnek a felnőttéletbe. Kiss Viktor 2005-ben kiadott tanulmányában hu-nédzsereknek nevezi a fiatalok ezen csoportját, és így jellemzi őket: „fogyasztanak, de lenézik a fogyasztói társadalom melléktermékeit. Hitelkártyára vásárolnak, és fittyet hánynak a protestáns etikára, szüleik megtakarításra és biztonságra alapozott életfelfogására. Valahogy csak lesz, mondják, és könnyelműen aláírják a személyi hitelt (...). Extrémek, hedonisták, de nem önpusztítóak és vadak. Felnőttnek gyerekesek, gyereknek felnőttek”.
A Pán Péter-szindróma kevéssé tudományos megnevezésén túl kapunyitási pánikról ír az irodalom.
A névadás a kapuzárási pánik mintájára történt, kifejezve, hogy a zavar a felnőttség küszöbén álló fiatalokat érinti. Tudományos közegben „kapunyitási pánik alatt azt a szorongást és döntésképtelenséget értjük, amit jellemzően a húszas éveikben járó fiatalok tapasztalnak a felnőttkorba való átmenet időszakában”.
Mindez a gyakorlatban
Kézenfekvő lenne kijelenteni, hogy régen minden jobb volt. Ha tanításra érdemesnek találták a gyereket és a család egyengette útját, lehetett belőle pap, tanár, orvosember, valaki, akire felnéznek. Ha valaki szegény családba született, de volt keze, lába meg egy kis esze is, szintén megvolt a helye a világban. Még ha a felsorolásból valamelyik elem hiányzott is, találtak feladatot az embernek, a legrosszabb esetben lehetett bárki félnótás, a falu bolondja –
akkor is volt egy identitása, valaki volt.
Emellett pedig, ahogyan a munka adta magát, a házasság is: mondhatjuk – képzelhetjük? –, az élet ment a maga útján.
Ezzel szemben ma lehetsz informatikus, SEO expert, coach, call centeres, aktuárius, fejvadász, legrosszabb esetben egy influenszer. Vagy ezeknek – akár millió más szakma bármelyikének – permutációjával is rendelkezhetsz, és lehet, még így sem tudod, ki is vagy igazán. Ilyenkor igazán nehéz végigülni egy-egy családi összejövetelt, ahol talán azt is megkérdezik, mikor jön már a baba.
Adott tehát egy fiatal, aki egyfelől teljesen felnőtt: munkája van, felnőtt barátai, akikkel felnőtt programokat szerveznek míg elképzelhető, hogy mindeközben a mama-hotelben lakik, alkalmi kapcsolatai vannak és eszébe sem jut, hogy gyereket vállaljon a közeljövőben.
Ezt a statisztikák tisztán visszaadják: míg 1990-ben a nők átlagosan 23 évesen vállalak először gyereket, 2018-ban ez az átlag 28 év volt. Az érem másik oldala, hogy a felnőtté válás időszakát nem feltétlenül töltik tétlenkedéssel a fiatalok. Bárhogyan is nézzük, a KSH adatai szerint 1960-ban az emberek kevesebb mint 3 százaléka (ezerből 29 ember) tanult valamelyik felsőoktatási intézmény nappali tagozatán, 2018-ban ugyanez az arány 20 százalék volt (ezerből 200 ember). Egyébként ez a 20 százalék már egy visszaesés, a 2010-es tanévben például 24 százalék volt a nappali tagozatos hallgatók aránya (243 fő az ezerből).
Hogyan tovább?
Míg ez a helyzet látszólag erőt próbáló lehet a szülők számára – hiszen a „természet rendjétől eltérően” sokáig maradnak a nyakukon a fiatalok, gyakorlatilag sokszor a szülők ragaszkodása, gyerekeikhez való kapcsolata gátolja a továbblépést. Érdemes lehet ezekben a családokban megvizsgálni a szülő-gyerek viszont, az elengedés témakörét; hogy maguk a szülők mit szólnak ahhoz, hogy ismét gyerekmentes lesz a ház.
Emellett persze sok múlik a fiatalon, aki számára ez a köztes állapot egyáltalán nem fenékig tejfel:
illetve a külső elvárások, amikhez látszólag nem érnek fel.
Rengeteg választás áll előttük – ennek minden örömével és nehézségével.
Arnett szerint érdemes észrevenni azt is, hogy a fiatalok előtt ilyenkor számtalan út áll, lehetőségük van kipróbálni rengeteg olyan dolgot, amire később nem feltétlenül lesz lehetőségük. Tapasztalatokat szerezhetnek, mielőtt valóban belevágnak a nagybetűsbe – ahol akár okosabban, ügyesebben is dönthetnek, mint tapasztalatlan társaik.
Még nem győzték le nyugaton a woke-ideológiát, a pszichológia szakma és az iskolák indoktrináltak, a társadalomtudományban politikai alapon lektorálnak – mondta a brit oktatási szakértő a Mandinernek.
Magyar Péter egy szimpla tűzeset mögött is kormányzati összeesküvést sejt, állítása szerint azért égett le egy gazda földje, mert ő egy nappal korábban ott járt. Ennek kapcsán kérdeztük Hal Melinda klinikai szakpszichológust Magyar esetleges paranoiájáról.
Szépen épülgetni látszik a mainstream narratívával szembeni ellenhegemónia kísérlete.
A „nincs különbség” elméletét állítólag alátámasztó kutatások többsége módszertanilag hibás és politikailag motivált – erről beszélgettünk a Kansasi Állami Egyetem professzorával, Walter Schummal.
Egészen elképesztően perverz feladatokat kérnek számon egy kaliforniai jezsuita egyetem családterápiás képzésén, melyen kiakadt egy diák, aki közzétette mindezt, mire az egyetem lakonikusan válaszolt. Mutatjuk a történetet.
Lezárult a Pázmányon az etikai eljárás a három, HVG-be LMBTQ-párti cikket író pszichológus oktatóval szemben, mutatjuk az eredmény, s hogy miről szólt az egész. A Mandinernek Birher Nándor, a Pázmány bölcsészkarának dékánja nyilatkozott.
Az uniós vezetés azon dolgozik, hogy a magyar vétót úgy megkerülje, mintha nem is létezne.
Robert Palladino szerint hamarosan találkoznia kellene Donald Trumpnak és Orbán Viktornak.
