Miért marad meg gyereknek egyre több felnőtt? – A Pán Péter-szindrómáról

Társadalmaink legégetőbb (tömeg)pszichológiai problémáiról, lélektani kihívásairól szóló cikksorozatunk eddigi írásai:

A halálról és a gyászról: Eltűnő ingerek – megtörni a halál tabuját

A burnout-szindrómáról: Ne égj ki!

A telefonfüggőségről: Digitális detox: milyen okostelefon nélkül létezni?

Sorozatunk újabb része következik a gyerekként élő felnőttekről.

***

„Egyszer minden gyerek felnő, egyvalakit kivéve Hamar rájönnek, hogy felnőnek, és erre Wendy-nek is rá kellett jönnie. Egy nap, amikor két éves volt, épp a kertben játszott, és leszakítva egy újabb virágot, az anyjához szaladt vele. Gondolom, igazán elbűvölően festhetett, mert Mrs. Darling a szívéhez kapott kezével, és felkiáltott: Ó, miért is nem maradhatsz örökké ilyen?! Mindössze ennyi szó esett kettejük között a témát illetően, de innentől kezdve Wendy tudta, hogy fel kell nőnie. Ezzel mindenki tisztában van kétéves kora után. A kettő a vég kezdete.”

A kettő a vég kezdete. Vagy a tizennyolc. Esetleg a huszonnyolc.

Ki-ki a maga módján, de mindenki megérezte valamikor: múlnak a gyermekévek, nincs az az iskolapadban töltött idő, amivel kibekkelhetnénk a felnőtté válást. Ilyenkor lépni kell, alkalmazkodni az élet diktálta tempóhoz, belekezdeni a felnőttségbe.

Vagy nem. Hát mégiscsak 2019 van!

Elmélete a gyakorlat mögött

A múlt század második felében dolgozó Erik H. Erikson egy egész életet leíró személyiségfejlődési modellt alkotott. Úgy vélte, születésünktől halálunk pillanatáig változunk, személyiségünk folyamatosan alakul, – jó eseteben – fejlődik. Az elmélet szerint különböző életkorokban különböző feladatokkal kell megküzdenünk; kompetenciákat szükséges szereznünk ahhoz, hogy egy-egy életkori krízisen túljussunk – akár az oviban, akár a nyugdíjas otthonban vagyunk. Az elméletalkotó szerint

a fokozott sebezhetőséget és a megnövekedett lehetőségek sorsdöntő időszakát.

A krízisek sorában kamaszkorunkban az identitás problematikájával kell megküzdenünk: minden ideális, ha sikerül elsajátítani a hűség kompetenciáját ebben a korban. Ha ez nem jön össze, a szerepzavarral találhatjuk szemben magunkat: nem tudunk válaszolni olyan kérdésekre, hogy „ki vagyok én?”, „mit akarok az élettől?”, vagy éppen „mi lesz belőlem?”.

Az „identitáson túl” a fiatal felnőttkorban aztán az izolációval kell megküzdenünk, az intimitás krízisével: ki kell derítenünk, „hogyan vagyunk képesek másokkal közeli, intim viszonyba kerülni?”. Ha sikerül ezt meglépni, képesek leszünk szeretetteli viszonyokban megmaradni, ha nem, az izolációt választjuk.

A tényt, hogy

már Erikson is felismerte: úgy vélte, sok helyzetben az identitás megszerzése már a következő szakaszra tolódik. A feladat megmarad, a környezet azonban megváltozik. Pedig Erikson 1994-ben halt meg, nem is ismerhette a Z-generációt: azokat, akik 1995 után születtek, így egész életüket átszövi a technológia.

Nem élt ebben a szép új világban, ahol a lehetőségek, mint égen a csillag, folyton fejünk felett lebegnek – ezrével, elérhetetlennek tűnő távolságban.

A későbbi elméletalkotók, például Jeffrey Jensen Arnett már közelebbről ismerték a XXI. századot. Arnett az ezredforduló évében publikált elméletével „kiegészítette” Erikson modelljét: beékelte az „emerging adulthood” szakaszát, amit magyarul „készülődő felnőttkornak” nevezünk. Ennek oka, hogy a felnőtté válás folyamata elhúzódik, egy köztes szakaszban találják magukat a fiatalok, akik már nem gyerekek, de még nem is felnőttek – akár harmincéves korukig. Ebben az időszakban a fiatalok már túl vannak a kamaszkoron, a szülői kontroll jócskán csökkent, ám nem érkeztek még meg a felnőttek világába.

emlékezve az örök gyerek karakterére. Tévedés ne essék: a gyerekkorból fontos „átmenteni” bizonyos képességeket: a kreativitást, a spontaneitást, a játék örömét. A mai Pán Pétereket azonban jóval negatívabb tulajdonságaira központosítunk: egocentrikusnak és felelőtlennek tartjuk őket, furcsálljuk, hogy nem lépnek a felnőttéletbe. Kiss Viktor 2005-ben kiadott tanulmányában hu-nédzsereknek nevezi a fiatalok ezen csoportját, és így jellemzi őket: „fogyasztanak, de lenézik a fogyasztói társadalom melléktermékeit. Hitelkártyára vásárolnak, és fittyet hánynak a protestáns etikára, szüleik megtakarításra és biztonságra alapozott életfelfogására. Valahogy csak lesz, mondják, és könnyelműen aláírják a személyi hitelt (...). Extrémek, hedonisták, de nem önpusztítóak és vadak. Felnőttnek gyerekesek, gyereknek felnőttek”.

A Pán Péter-szindróma kevéssé tudományos megnevezésén túl kapunyitási pánikról ír az irodalom.

A névadás a kapuzárási pánik mintájára történt, kifejezve, hogy a zavar a felnőttség küszöbén álló fiatalokat érinti. Tudományos közegben „kapunyitási pánik alatt azt a szorongást és döntésképtelenséget értjük, amit jellemzően a húszas éveikben járó fiatalok tapasztalnak a felnőttkorba való átmenet időszakában”.

Mindez a gyakorlatban

Kézenfekvő lenne kijelenteni, hogy régen minden jobb volt. Ha tanításra érdemesnek találták a gyereket és a család egyengette útját, lehetett belőle pap, tanár, orvosember, valaki, akire felnéznek. Ha valaki szegény családba született, de volt keze, lába meg egy kis esze is, szintén megvolt a helye a világban. Még ha a felsorolásból valamelyik elem hiányzott is, találtak feladatot az embernek, a legrosszabb esetben lehetett bárki félnótás, a falu bolondja –

Emellett pedig, ahogyan a munka adta magát, a házasság is: mondhatjuk – képzelhetjük? –, az élet ment a maga útján.  

Ezzel szemben ma lehetsz informatikus, SEO expert, coach, call centeres, aktuárius, fejvadász, legrosszabb esetben egy influenszer. Vagy ezeknek – akár millió más szakma bármelyikének – permutációjával is rendelkezhetsz, és lehet, még így sem tudod, ki is vagy igazán. Ilyenkor igazán nehéz végigülni egy-egy családi összejövetelt, ahol talán azt is megkérdezik, mikor jön már a baba.

Adott tehát egy fiatal, aki egyfelől teljesen felnőtt: munkája van, felnőtt barátai, akikkel felnőtt programokat szerveznek míg elképzelhető, hogy mindeközben a mama-hotelben lakik, alkalmi kapcsolatai vannak és eszébe sem jut, hogy gyereket vállaljon a közeljövőben.

Ezt a statisztikák tisztán visszaadják: míg 1990-ben a nők átlagosan 23 évesen vállalak először gyereket, 2018-ban ez az átlag 28 év volt. Az érem másik oldala, hogy a felnőtté válás időszakát nem feltétlenül töltik tétlenkedéssel a fiatalok. Bárhogyan is nézzük, a KSH adatai szerint 1960-ban az emberek kevesebb mint 3 százaléka (ezerből 29 ember) tanult valamelyik felsőoktatási intézmény nappali tagozatán, 2018-ban ugyanez az arány 20 százalék volt (ezerből 200 ember). Egyébként ez a 20 százalék már egy visszaesés, a 2010-es tanévben például 24 százalék volt a nappali tagozatos hallgatók aránya (243 fő az ezerből).

Hogyan tovább?

Míg ez a helyzet látszólag erőt próbáló lehet a szülők számára – hiszen a „természet rendjétől eltérően” sokáig maradnak a nyakukon a fiatalok, gyakorlatilag sokszor a szülők ragaszkodása, gyerekeikhez való kapcsolata gátolja a továbblépést. Érdemes lehet ezekben a családokban megvizsgálni a szülő-gyerek viszont, az elengedés témakörét; hogy maguk a szülők mit szólnak ahhoz, hogy ismét gyerekmentes lesz a ház.

Emellett persze sok múlik a fiatalon, aki számára ez a köztes állapot egyáltalán nem fenékig tejfel:

illetve a külső elvárások, amikhez látszólag nem érnek fel.

Rengeteg választás áll előttük – ennek minden örömével és nehézségével.

Arnett szerint érdemes észrevenni azt is, hogy a fiatalok előtt ilyenkor számtalan út áll, lehetőségük van kipróbálni rengeteg olyan dolgot, amire később nem feltétlenül lesz lehetőségük. Tapasztalatokat szerezhetnek, mielőtt valóban belevágnak a nagybetűsbe – ahol akár okosabban, ügyesebben is dönthetnek, mint tapasztalatlan társaik.