Nyáry: Nincs bennem népnevelői attitűd

2012. október 15. 13:28

Nyáry Krisztián irodalomtörténészből lett kommunikációs szakember, akinek a nevével január óta tele van a média és a Facebook. Írókról, költőkről, a magyar történelem jelentős személyeiről szóló fotós posztjai rajongók ezreit vonzotta a Facebook-oldalára. Történetei a napokban Így szerettek ők címmel könyv formátumban is megjelenik. Nyáry Krisztiánt többek között a hirtelen jött népszerűségről, a magyarok olvasási szokásairól és arról kérdezgettük, hol is van a helye Wass Albertnek, Nyirő Józsefnek és Tormay Cécile-nek az irodalmi kánonban.

2012. október 15. 13:28
Hercsel Adél

Január vége óta hatékony olvasásnépszerűsítő kampányt folytatsz az interneten: híres magyar írók főként szerelmi történeteit posztolod napról-napra szép fotók társaságában a Facebook-oldaladon. Hol volt az a pont, amikor ez elkezdett berobbanni?

Gyakorlatilag a legelején: már a legelső Radnóti-képet 4-500-an megosztották. Egyszer csak azt vettem észre, hogy vannak olvasóim, kommentelőim, és kb. 2000 feliratkozóm. Nem volt olyan kitüntetett pont, ahol ez elkezdett intézményesülni: most is civilként csinálom, egészen addig, amíg örömet okoz. Nem ez a fő tevékenységem, és nem is szeretnék tőle függőségbe kerülni. Kommunikációs szakemberként facebookos kampányokat is csinálok, ezért jó lenne azzal dicsekedni, hogy most is mindent nagyon pontosan megterveztem, de valójában semmi ilyesmi nem volt: minden teljesen spontán alakult.

Szerinted mi lehet az oka, hogy ennyire népszerűek a fotós irodalmi posztjaid?

A legegyszerűbb oka az, hogy egy képes műfajról van szó: a Facebook eleve arra van optimalizálva, hogy a képekre kattintsunk. Ha csak szöveges posztok lennének kép nélkül, akkor tizedennyien sem olvasnák. Ez egy infotainment műfaj, egyszerre informál és szórakoztat. Az emberek 2-3 perc alatt el tudják olvasni a posztjaimat, miközben megisszák a kávét. Ez egyébként cáfolja azt a gyakran hangoztatott marketing tételt, miszerint az emberek két mondatnál többet nem olvasnak el a Facebookon.

Ha a tartalmi részét nézzük: ezek romantikus, szerelmi történetek, amik önmagukban véve érdekesek.

Ezért is mondják többen, hogy az írásaim bulvárigényt elégítenek ki. Valóban a szórakoztatás a célom, ennyiben stimmel a műfaj. Magyarországon azonban úgy alakult ki a média szerkezete, hogy a Győzike-szintű bulvár, és a szeriőz újságírás között szinte egyáltalán nincs átmenet. Amit a Facebookra írok, az egyfajta „igényes bulvár”, amire – úgy tűnik – az értelmiségi, diplomás, olvasó embereknek nagyon is van igénye. Ezen kívül a rácsodálkozás élmény miatt is szeretik az emberek a történeteimet. Az iskolában a szerzők különböző pedagógiai és politikai okokból erősen megszűrt életrajzait tanuljuk, leginkább a szentek életrajza helyett. Például Petőfi Sándort már több mint 150 éve csiszolja az irodalomoktatás, mint kavicsot a patak, aminek következtében ma már nem látjuk a hús-vér embert. Még ma is a metszeteken szereplő, segesvári csatatéren haldokló Petőfit látjuk, aki a homokba írja az ujjával azt a szót, hogy „hazám”. Ha a mai iskolások többet tudnának arról, hogy valójában egy vagány, de nagyon tudatos huszonéves fiatalember volt, a korosztályának megfelelő vágyakkal és problémákkal, sokkal emberközelibbé válna számukra. Mindezek mellett azt is gondolom, hogy három vagy négy évvel ezelőtt ezek a történetek nem lettek volna ennyire népszerűek.

Hogyhogy?

A társadalmi és a gazdasági válság miatt megváltozik az irodalomhoz és a múlthoz való viszony: sokkal fontosabbak lesznek ezek a dolgok.

Nem érzed úgy, hogy menet közben népművelő lett belőled?

Tény, hogy a posztjaim a visszajelzések alapján kedvet csinálnak az olvasáshoz. Bennem nincsen népnevelői attitűd, legfeljebb annyi célom van ezzel az egésszel, hogy fölhívjam a figyelmet olyan életművekre, vagy az életműveken belül olyan dolgokra, amikre nem igazán szoktunk odafigyelni, de mégis nagyon érdekesek. Számomra a legpozitívabb visszajelzés egy székelyudvarhelyi könyvtárostól érkezett, aki azt írta, hogy a posztok hatására a helyiek elkezdték keresni azoknak a szerzőknek a műveit, akikről írok.

Október közepétől már a te könyvedet is olvashatják, ami a Facebookon megjelent posztjaid szerkesztett változata. Ezt a kommentelők kérték tőled, vagy benned volt az, hogy presztízs könyvet kiadni?

Nyilván a hübrisz is benne van, de a történetnek ebben a részében is hagytam magam sodródni. Több kiadó is megkeresett, de eleinte kétségeim voltak az egész könyvkiadással kapcsolatban: minek kiadni könyvben is, ha el lehet olvasni a Facebookon? A kiadó végül meggyőzött, hogy ez egy ajándékkönyv lesz szép képekkel, ami más funkciót fog betölteni, mint a Facebook. Végül is a Chili és Vanília is gasztroblogként indult, de a könyv verzióját már több, mint tízezren megvették, hiába vannak fönt Mautner Zsófi receptjei a neten.

Miért nem blogot indítottál? Amit írsz, az sokkal inkább egy blogos tartalom.

Véletlen, hogy ezt a Facebookon kezdtem el, de most már örülök neki. Elsősorban azért, mert a kommentelők, a lájkolók, és a megosztók arcukat vállaló, hús-vér emberek, nem nicknevek, mint egy blog hozzászólói, ezért nem kell attól félni, hogy eldurvulnak a dolgok. Valószínűleg ha ezt egy blogon csinálnám, akkor egy szenzitívebb történelmi témánál már megindulna a zsidózás és a fasisztázás, ahogy ez lenni szokott.

Ettől függetlenül a Facebookon is előfordul, hogy bizonyos történeteket nem írsz meg, mert félsz, hogy botrány lesz belőlük?

Van, de sosem politikai megfontolásból. Egyrészt nem teszek ki olyan történeteket, amiben a szerző nem izgat. Másrészt arra is nagyon figyelek, hogy a történetekben érintett, még ma is élő embereket ne sértsem meg. Két olyan történet van, amiben még élnek a szereplők. Az egyikük Fifi néni, Radnóti 100 éves özvegye, a másikuk Márkus Anna, Pilinszky egykori felesége, aki ma valahol Franciaországban él. Viszont ezek már elég régi történetek ahhoz, hogy meg merjem őket írni. Természetesen az is fontos szelekciós szempont, hogy a történet szereplőjéről találjak egy jó képet.

Ki az, aki nem izgat?

Olyan is előfordult már, hogy valakiről azért nem írtam, mert megrémített a története. Például Szilágyi Domokosról és Hervay Gizelláról azért nem tudnék jól írni, mert zavarba ejt, hogy Szilágyiról kiderült a szekus múltja. Egyébként nem ítélkezem magánéleti ügyekben, de Nyirő József szerelmi életéről sem fogok írni, mert képtelen lennék szimpatikusnak ábrázolni, pedig a magánéletében nyilván nagyon kedves ember volt. Őt nem akarom rokonszenvesnek ábrázolni, mert Nyirő egy manifeszt nyilas volt, amire nincs mentő körülmény.

Nyirő most amúgy is érzékeny téma.

Ezek az újrafelfedezések mindig érdekelnek: ilyenkor olvasok valamit az adott szerzőtől, hogy releváns véleményt tudjak róla alkotni. Nyirőt is olvastam a nyáron, részben az írásait, részben a soproni nyilas parlament jegyzőkönyveit. Szerintem az ilyen problematikus szerzőket úgy kellene olvasnunk, ahogy a franciák Céline-t, vagy a norvégok Hamsunt: zseniális író volt, mellesleg egy náci gazember. Nálunk a baloldal azt tagadja el, hogy Nyirő tehetséges volt, a jobboldal pedig azt, hogy gazember. Tormay Cécile-ről például írtam, mert egyrészt érdekelt ez a leszbikus történet, másrészt szerintem teljesen rendben van, amit az első világháború előtt írt: a Régi ház egy Buddenbrook light. Wass Albertről viszont azért sem fogok írni, mert túl azon, hogy van vele más problémám is, számomra érdektelen szerző. Nyirőt egyébként klasszisokkal jobbnak tartom, mint Wass Albertet, bár nyomába sem ér Tamási Áronnak. Egyébként pont ezért tettem félre Lukács Györgyöt is, akinek elég izgalmas szerelmi élete volt, de mégiscsak embereket lövetett le.

És honnan veszed a történeteket, amiket megírsz?

Az elején csupa olyat írtam meg, ami a fejemben volt, még irodalomtörténész koromból. Pécsett, a klasszikus magyar irodalomtörténeti tanszéken tanítottam poétikatörténetet: főleg 19. századdal foglalkoztam, de volt rá példa, hogy 20. századdal is. Később a kommentelők javasoltak témákat: ezek között sok olyan volt, amire én is rácsodálkoztam. Például korábban nem olvastam Benedek Elek felnőtteknek szóló munkáit. A regényeit nehéz olvasni, mert alapvetően nehézkes, 19. századi nyelven ír, de a publicisztikája legalább olyan magas színvonalú, mint Adyé, mellesleg az élettörténete is gyönyörű. Már csak azért is érdemes foglalkozni ezzel az egésszel, mert megismerkedhetek rengeteg szép történettel.

Idővel szerinted ez kiapadó kút lesz?

A magyar írók szerelmi életéről még valamennyit lehet írni, de az igazán érdekes történetek idővel elfogynak, mert kb. 100 szerző szerepel a kánonban, akiket ismerünk. Dukay Takách Juditról is érdekes dolgokat lehet írni, de nem biztos, hogy érdekelne bárkit is.

A nyáron például sportolókról írtál az olimpia apropóján.

Olyan sportolókról írtam életrajzokat, akiket Puskás Öcsi és Papp Laci árnyékában ma már nagyon kevesen ismernek, de mégis rengetegen megosztották ezeket a történeteket. Az olimpia miatt mindenki alapvetően nyitottabb volt, nem kellett, hogy a név önmagában véve nagyon ismert legyen. Az eddig legtöbbet megosztott posztom Halassy Olivérről, a féllábú vízilabdásról szóló történet volt, ami ma már népmeseként, a nevem nélkül terjed különböző szélsőjobboldali portálokon és fórumokon is, mert az oroszok ölték meg. Ezt a posztot több mint tízezren osztották meg.

Azt nagyjából tudod, hogy kikből áll a fő olvasóközönséged?

A tipikus feliratkozó 25-50 közötti diplomás. Eleinte azt gondoltam, hogy 70%-ban nők, aztán kiderült, ami nekem szakmai szempontból is érdekes, hogy mások a nők és a férfiak Facebook-használati szokásai, mert nagyon sok férfi ismerősöm mondja, hogy látta, olvassa, tetszik neki, de nem osztja meg, és nem lájkolja, és lehet, hogy ezt én sem csinálnám. Az is nagyon tanulságos, hogy mindig érdemes megkérdőjelezni a szabályszerűségeket, például azt, hogy milyen tartalmakat lehet megosztani a Facebookon, vagy hogy érdekli-e az embereket az irodalom, és van-e igény a kultúrára.

Megváltoztatta az életedet a körülötted lévő nagy felhajtás és médiafigyelem?

Egyrészt nagyon jólesik, másrészt érdeklődve figyelem a történéseket, harmadrészt sok mindentől zavarba jön az ember, például attól, ha megismerik az utcán. Azt a jelenséget, hogy nagyon sokan elolvassák, amit írok, már ismertem, mert nagyon sokat írtam és írok most is más emberek, cégek nevében.

És nem gondolkoztál azon, hogy arctalanul csinálod ezt is, mondjuk egy Facebook-csoport vagy projektnév mögé bújva?

Ha egy évvel ezelőtt megkérdezed azt, hogy akarom-e, hogy tizenvalahányezren elolvassák azt, amit a Facebookra írok, és szeretnék-e ebből könyvet, akkor lehet, hogy azt mondom, hogy nem, nincs rá szükségem. Ez csak így alakult, de nem bánom.

Ezek szerint nem tartod magad írónak.

Nem, de még csak irodalomtörténésznek sem. Azt fontos mindig hangsúlyozni, hogy még a legpikánsabb szerelmi történeteket sem én kutattam ki a levéltárból, hanem az irodalomtörténészek, akik monográfiákat írtak a kutatási eredményeikről akár most, akár száz évvel ezelőtt. Maximum ezek a munkák nem jutottak el a szélesebb közönséghez, például azért, mert olyan tudományos metanyelven vannak megfogalmazva, amit 500 ember ért összesen. Ezeket én csak megkeresem, kiválogatom, és megírom a saját stílusomban, a saját szűrőmön keresztül. Ennyi, amit csinálok, a dicsőség a kutatóké.

Összesen 18 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Thasaidon
2012. október 16. 16:28
"Wass Albertről viszont azért sem fogok írni, mert túl azon, hogy van vele más problémám is, számomra érdektelen szerző. Nyirőt egyébként klasszisokkal jobbnak tartom, mint Wass Albertet, bár nyomába sem ér Tamási Áronnak. Egyébként pont ezért tettem félre Lukács Györgyöt is, akinek elég izgalmas szerelmi élete volt, de mégiscsak embereket lövetett le." Tetszik, hogy következetes, de én pont azon az állásponton vagyok, hogy előélettől, nézetektől függetlenül, csak az irodalmi érdemekre tekintettel kellene értékelni az ilyen vitatott szerzők munkásságát, és akár szélsőbalos, akár szélsőjobbos, az irodalmi diskurzusban nem lehetne azért pellengérre állítani, mert csúnyarossz volt. "A legegyszerűbb oka az, hogy egy képes műfajról van szó: a Facebook eleve arra van optimalizálva, hogy a képekre kattintsunk. Ha csak szöveges posztok lennének kép nélkül, akkor tizedennyien sem olvasnák. Ez egy infotainment műfaj, egyszerre informál és szórakoztat. Az emberek 2-3 perc alatt el tudják olvasni a posztjaimat, miközben megisszák a kávét. Ez egyébként cáfolja azt a gyakran hangoztatott marketing tételt, miszerint az emberek két mondatnál többet nem olvasnak el a Facebookon." Egyfelől nemes a célkizűzés, mert a semminél mégiscsak több kultúra jut a néphez, másrészt kiábrándító, hogy az emberek nem hajlandók hosszabb, mélyrehatóbb szövegeket olvasni, hanem képeket kell az orruk alá tolni, mint a hülyegyerekeknek. Persze lehet, hogy a munka nem teszi ezt lehetővé, aki meg fáradt, annak nincs kedve hosszas elemzéseket olvasni. Sajnos a mai kor nem barátja az elmélyülésnek.
Samsa
2012. október 15. 16:22
Zsír volt, amikor a Hajóssal főztetek a Paprikán, de egy picit merevnek tűntél. Bár lehet, hogy csak Andris volt túl impulzív(szokás szerint):)
Öreg
2012. október 15. 15:16
Már megint egy megmondó ember, aki veszi a bátorságot, hogy a más körülmények között élt és íróként szereplő embereket minősíti. Ha ennek van létjogosultsága, akkor ki kell jelenteni, hogy mindenki, aki megalkudott az Aczél által működtetett 3 T rendszerével - ami révén felszinen maradhatott- az bizony szaralak volt!Igaz ez a ma is élő kiválóságokra /?/ is.
kiskakas
2012. október 15. 15:02
Azt mondja, abban, hogy a könyvet kiadta, a hübrisz is benne van. A hübrisz nem túlzás egy kissé? Nem olyanfajta gőgöt, fennsőbbségérzetet jelent, ami már a bűn kategóriája? Egy könyvkiadás kapcsán hübriszt emlegetni kissé sok nekem. Amúgy meg olvastam a bejegyzéseit facebookon, érdekesek, de ezt az elsöprő érdeklődést nem értem azért.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!