Minden idők legnagyobb könyvdarálója: a Facebook

Isten látja lelkem, nem vagyok mi hazánkos. Nagyon nem. Bár elutasítok minden, a gyermekek óvodáskori (!) nevelésébe a nemi orientációval kapcsolatos érzékenyítést sunyin belevivő, naivák és naugyék által irkált szövegszerűségeket, azok közé tartoztam, aki nem tartotta jó ötletnek, hogy Dúró Dóra annak idején önkéntes marketingesként fogta, és ledarálta a méltán felejthető Meseország mindenkié című könyvet (na ugye, hogy nem emlékszik rá senki, s ha mégis, körülbelül úgy, mint a fogába ragadt Turbó rágóra harminc évvel ezelőttről), mert egyrészt az egy könyv, amit nem darálunk, másrészt ezzel az eladási toplisták élére repítette, amit meg nem szeretnénk.

Elhagynak százak, jönnek ezrek – a Facebook sokadszor is teljesen nyíltan beleállt a cenzúrába, választások előtt pár nappal, és egy mérhető támogatottságú politikai párt oldalát leszedte azért, mert

egy, nem tetszett a cenzoroknak valamikor valami, amit csinálta; kettő, csipkebokor-vessző;

és versenyezz azzal a gigavállalattal, amelyiknek a névleges értéke a hazád nyolcéves nemzeti össztermékének felel meg – mégis rövid távon nem kizárható, hogy Zuckerberg cenzora fölfelé tornázza a párt népszerűségét. Hiszen sikerült áldozati szerepbe tolni, ami protestvoksban bőven többet hozhat, mint amire a Mi Hazánk béna és minimum ritmustévesztett „covid-diktatúrás” kampányszlogenjeinek hirdetései valaha képesek lettek volna, ha nem tiltják le, ugyebár.

Szóval a probléma többrétű, és már-már közhelyszerű. Ezerszer foglalkoztunk már a közösséginek hazudott média antidemokratikus tendenciáival. Persze, ha az amerikai elnök oldalát le merik lőni, amikor már látják, hogy bukni fog, és nem veszélyes szembeszállni vele, igazán nincsen mit csodálkozni azon, hogy egy nem túl nagy közép-európai ország nem túl nagy pártjával ezt meg meri tenni. Ez nem, hogy nem elkoptatott vörös vonal, de még a biztonsági sáv sem, amit kérünk szabadon hagyni. Érdeke sem fűződik hozzá körülbelül senkinek, hogy megvédje a Mi Hazánkat, értékalapon pedig talán a legmagányosabb párt az egész politikai palettán, egy egykor volt radikális párt egykor radikális szárnyából alakulva.

Ilyenkor sehol sincsen a közbeszédben a liberális közhelyek szentháromsága, hogyúgymond, ahol könyveket égetnek, ott füzeteket is fognak, hogy amit mondasz, úgyse érdekel, de harcolok érte, hogy elmondhasd,

Vagy valami ilyesmi.

S hogy lássuk, hogy nem békeidőket élünk, hanem a négyévente szervezett polgárháború végső napjait, nem, hogy csendben maradnak az amúgy rendszeresen cenzúrát, propagandát és diktatúrát kiabáló csoportok, hanem egyenesen örülnek, hogy oda lett csöszve a büdös náciknak, hát hol a darálód, Dóra?

Volt valami közhely, éppen az ukránok kedvéért ásták elő, mint Kígyó-szigeteki védő élőholttestét a kitüntetésre, aki meghalt, mégis túlélte: ez valahogy úgy hangzott, hogy „a gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak”. Meg az, hogy egy volt kollégám, akivel a világon semmiben nem értünk egyet, de néha mégis, inkább leszedje az oldaláról, hogy „április 4-én is felkel a nap, gondoljunk majd erre is azért, amikor kommunikálunk egymással”. Mert itt már a puszta gondolat is, hogy a másik fél nem egy utolsó megsemmisítendő rohadék, hanem egy ember, akinek más a véleménye, árulás.

Lelövik a Facebook-oldalát, amibe pénzt, élőerőt meg energiát fektetett, mert különben behozhatatlan lépéshátrányba került volna a versenytársaival? Haha, megérdemelte, reméljük, még egy jó kis hackertámadást is kap!

És ne legyen illúzióink, csak ebben a ciklusban minimum az előválasztás óta ez megy – ami ugye néhány kósza elvtársi hátba szúrás mellett körülbelül arról szólt, hogy ki tud nagyobbat köpni a kormányt ábrázoló utálatosképre, meg a sorból kilógó pártokra, kire kisebbet, kire nagyobbat. És persze, hogy semelyik oldal sem vétlen ebben, bár a gyilkosozás minőségében hozott újat a magyar közbeszédbe, azóta szinte már megszoktuk. Covid-gyilkos, Hommonnay-gyilkos, ukrángyerek-gyilkos, és így tovább, mikor milyen szezon van. Szegény Iványinak alig jutott egy Narancs-címlap, máris lekeverte az orosz-ukrán háború, de hát időzíteni sajnos tudni kell még „egy igaz embernek” is.

És akkor a nemzetközi színtéren csicskalángosos Oscar-gálává züllesztett közbeszédről és politikáról ne is szóljunk. Hiszen amíg mi elvagyunk a menekülő nép fogadásával – és senki nem mondhatja, hogy nem vagyunk végtelenül szolidárisak; szívbe markoló hálaüzenetektől hemzsegnek a segítség felkínálására létrejött csoportok, vonal alatt jönnek az üzenetek Ukrajnából is: áldja meg az Isten magukat Magyarországon, köszönünk mindent!

A vonal felett viszont marad a hepciáskodás, követelőzés, méltatlan vádaskodás. Zelenszkij ezúttal nem a farkával, hanem a kezével zongorázik nyugati dalokat, nyugati füleknek, nyugati tárcáknak.

mert pontosan tudja, hogy egyrészt most neki ezt lehet, minden meg van bocsátva, nyelvtörvény, odesszai pogrom, másrészt végre leszámolhat ezzel a kekec kis országgal, amelyik nem átallott szembeszállni a sovén ukrán álmokkal, harmadrészt pedig ezzel tesz hasznos szolgálatokat a jelenlegi magyar kormányt minden fronton, különösen a választások előtt ütni-vágni kívánó nyugati mainstreamnél, amivel jobb pozícióból követelhet dolgokat – mentségére szóljon: a hazája megmentéséhez.

Amerikás showman, pontosan tudja, mit hogyan kell csinálni ahhoz, hogy exportképes narratívát állítson elő hollywoodi eszközökkel. Néha kilóg a lóláb a greenboxból, de a tények, részletek senkit sem érdekelnek, ő már nemzeti, sőt nemzetközi hőssé lényegült, szava szent, igazsága megkérdőjelezhetetlen, füve zöldebb, és mer „ok, boomer”-t mondani az abuzív apafigura Putyinnak. Kemény csávó a katonák között, érzelmes dalnok, szórakoztató komikus, innen két lépés, hogy holnap búzakalászt morzsolgasson, holnapután pedig tudományos előadást tartson, immár díszdoktorként… de ne kalandozzunk el. A lényeg, hogy itt van a tökéletes férfi, akinek arcképére kispárna formában ezrek hajtják álomra a fejüket (nem, nem vicc). Hát lehet nem hinni ennek az embernek, amikor kiosztja a németeket, olaszokat, minket, bárkit, s lebűnösözi azt, aki nem hozott neki elég védelmi pénzt a búcsúcéduláért?

Persze van abban valami, amikor ránk förmednek Kijevből, hogy 1849, 1944 és 1956 vonatkozásában lám, lám, ismerjük az oroszokat mi is jól. De az is éppilyen igaz, hogy az „oroszok” zöme bizony akkor sem Dagesztánból érkezett, de nem ám, hanem arról a területről, amit ma Ukrajnának nevezünk.

(itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy vitába szálljak Kohán Mátyás kollégámmal, vagy jobban mondva, kiegészítsem a meglátásait: szerintem a lengyelek nem, vagy nem csak belpolitikai blöffként csörgetik a szablyát, hanem bizony erős nosztalgiaszálak kötik őket az egykori Lengyel-Litván Unió keleti feléhez; az emlékek bizony ott mocorognak, milyen jó is lenne, ha az egykor inkább a cári függést választó kozákok visszatérnének a Rzeczpospolita kebelére valamiképpen!).

Egy dolog menti ezt a hisztérikus tombolást, és az a háború, illetve, hogy Zelenszkij hazája vélt érdekében rendezte meg minden idők legnagyobb médiashow-ját, kár, hogy ebben nem azt ütik, akikkel bajuk van, hanem azt, akit tudnak. S ez amolyan Nyilas Misi-dolog, a százféle belső bajjal és komplexussal megvert kissrác is addig a pontig volt szimpatikus, amíg el nem ért az ember a könyvben odáig, hogy Misi amúgy pontosan úgy nyomorgatta otthon a kistestvéreit, mint ahogy őt a nagyok. Szomorú.

meg annak az érdeke, médiashow-nk viszont nincsen, így a hergelt közvélemény szerint nekünk előbbink sem lehet. Még a németeknek, franciáknak csak-csak, akik amúgy pont ugyanazt mondják például energiaügyben, amit mi (ráadásul ezzel éppen Ukrajna polgárait védve a megfagyástól), de legalább lepasszolnak néhány kiszuperált régi fegyvert, amit más országokon keresztül – a maguk számára biztonságosan – oda tudnak szállítani.

Na, őket meg a neonáci Azov-légiót biztosan nem tiltja le majd a Facebook, minden idők legnagyobb könyvdarálója. Egyelőre.