Könyveket márpedig nem darálunk

Könyveket márpedig nem darálunk. Az komcsi tempó – legalábbis a rögzült toposz szerint a nácik égetnek, a komcsik darálnak, emlékezzünk csak például a Stasi mai napig fecnikben álló hagyatékára.

Egyszóval

Kultúrember mindig valahogy visszaretten ettől, még ha méregbe mártott tollal írt hazugságról, feneketlen ostobaságról vagy az évezredek alatt szakralitássá magasztosult értékek támadásáról van is szó. Könyveket betiltani vagy az aktuális korszellemnek megfelelően, lényegét kiirtva átírni – ha úgy tetszik, egyes szavakat ledarálni, megerőszakolni, mint teszik azt a társadalmi igazságosság új inkvizítorai – ugyancsak méltatlan ahhoz, aki, ha csak bukdácsolva is, de elvégezte legalább a négy elemit. 

Persze, ahol könyveket darálnak, ott végül közhelyeket is fognak, hogy Heine fényesre koptatott sorait parafrazeáljuk: Dúró Dóra sem véletlenül nyúlt ehhez a gesztushoz, hogy apró szélsőjobboldali pártját láthatóvá és megkülönböztethetővé tegye – elsősorban a hasonló ideológiai kérdések barna szofijához a leszokott dohányos undorral vegyes vágyakozásával nyúló Jobbiktól. Ehhez kevés lett volna egy közlemény, Dúró Dórának kellett egy „kurva erős kép”, ez pedig a megsemmisített könyv toposza, magyarán egy erős társadalmi tabu megdöntése, izomból.

A performansz persze meghozta a várt hatást, elsősorban a médiában: az emberevő fasizmus farkasát kiáltó publicisztikákat, sikerlistát, Time-cikket. Emellett Dúró Dóra mutatványával sikeresen akasztotta meg egy – ránézésre – erőtlen, didaktikus érzékenyítőkönyv

Olyannyira, hogy én például azért vagyok kénytelen a közkézen forgó gyakorlófüzetecske, recenziók és a szerzői-szerkesztői interjúk alapján rekonstruálni a kötet tartalmát, és ezért feltételes módban beszélni róla, mert elkapkodták a boltokból a kíváncsiak, a nyitottak, na meg azok, akik szeretnek dafke ideológiai kiállás kedvéért könyveket vásárolni, hogy aki ránéz a polcukra, egyből tudja, merre hány méter.

A könyv egy jelentős része egyébként nem tűnik veszélyesnek, sőt: a hajléktalanok, idősek, irányába történő érzékenyítés például olyasmi, amire égető szükség lenne egy olyan világban, ahol tinédzserek szórakozásból rugdosnak és késelnek ezekhez a csoportokhoz tartozó embereket.

Azonban ilyen célra is vannak már tökéletesen alkalmas meséink,

aki Berzsián, Vacskamati, Bruckner Szigfrid, és megannyi más szerethető figurája kapcsán tanít empátiára, irgalomra, megbocsátásra. Ezért is állok teljesen értetlenül az előtt, hogy egyesek szerint a Hétfejű tündér megborítja a gyerekek világképét, és megágyaz például a Meseország mindenkié című könyvben felbukkanó LMBTQ-propagandának: Lázár Ervintől és a rá jellemző lelki finomsággal megalkotott meséitől talán semmi sem áll távolabb, mint a harsány, gyermekek körébe szexualitást hurcoló, kizárólagosságra törekvő LMBTQ-propaganda.

Mert végezetül ne feledkezzünk meg erről sem, hogy bizonyos témákban hajmeresztően nyílt a liberális indoktrináció a Meseország mindenkié-ben, és nem gondolnám, hogy ilyen, a társadalom egészét megosztó kérdések megvitatása kisdiákok, sőt, óvodások (!) dolga lenne holmi kirendelt főérzékeny facilitátorok felügyelete mellett, azt pedig különösen nem, hogy – fülszövege szerint – minden család polcán ott lenne a helye a könyvnek. Hogy most sok ezerrel több polcra került fel, mint arra tartalma predesztinálta volna,

A politikusasszonynak, úgy gondolom, járna mindezért valamiféle kézzelfogható elismerés a szakmától – például egy Boldog István Marketing Nagydíj, szigorúan újrahasznosított papírból.