Ébredők viadala

A woke felemelkedése: így tört át a progresszió újabb hulláma

2019. június 16. 08:01

„Woke” – vagyis „felébredt”. Így nevezik a progresszió újabb hullámát, annak híveit és harcosait. Talán már önnek is feltűnt, hogy alig pár év alatt hogyan alakult át a mainstream balos/liberális média szóhasználata és az általa futtatott ügyek tematikája. De miért és hogyan indult el a woke mozgalom, és hol tart most? Körképünk!

A nyugati nagyvállalatok jól felfogott érdekükből eljegyezték magát a progresszió legszélsőségesebb jelenségeivel – állapítottuk meg nemrég megjelent cikkünkben, bemutatva az identitáspolitikai szólamokat magáévá tevő woke kapitalizmus létrejöttének körülményeit.

De pontosan mikor lett woke-ká az amerikai baloldal? Hiszen alig tíz éve még vezető demokrata politikusok – így például Hillary Clinton és Barack Obama – a melegházasság ellen foglaltak állást. Az 1992-es elnökválasztási kampány során

Clintonék azt hánytorgatták fel a republikánusoknak, hogy nem védik meg a határokat

és bűnöző illegális bevándorlók özönlenek be az országba. 1994-ben pedig a demokrata kormányzat kezdeményezésére fogadta el a Kongresszus a „három csapásról” szóló, igencsak keményvonalas törvényt.

„The Great Awokening” – az amerikai médiában így hivatkoznak arra a folyamatra, amelynek során fehér demokraták tömegei „nyitják ki a szemüket”, értsd: tudatosítják magukban a tényt, hogy a kirekesztés és elnyomás szelleme továbbra is ott kísért az amerikai társadalom mélyrétegeiben, ezek kiirtásához pedig radikális lépésekre van szükség. A kifejezés az amerikai gyarmatokon, majd az Egyesült Államokon az évszázadok során többször végigsöprő vallási (protestáns, evangéliumi) megújhodási hullámra, a Great Awakeningre (Nagy ébredés) játszik rá – és a woke baloldal fanatizmusát tekintve meglehetősen találó a párhuzam.

Hogy mikor vette kezdetét a Great Awokening? Különböző feltételezések léteznek ezt illetően, az viszont bizonyos, hogy nem Donald Trump hatalomra kerülése és azt kísérő pszichózis váltotta ki –

a trumpizmus sokkal inkább reakció volt a jelenségre, mint annak katalizátora.

A feketéknél is feketébbek

Steve Sailer jobboldali újságíró és a baloldali Vox szerzője, Matthew Yglesias egyaránt úgy látja, hogy 2012 körül kezdett el kibontakozni a dolog. 2012. február 26-án a floridai Sanfordban (az egyébként kevert rasszú) George Zimmerman polgárőr lelőtte a Trayvon Martin névre hallgató színesbőrű kamaszt, a teljesen máig nem tisztázott halálesetet az Amerikában tomboló rasszista erőszak példájaként tálalta a baloldali média. Zimmerman önvédelemre hivatkozott, a bírósági eljárás végén felmentették, ami tovább szította az indulatokat. Obama elnök az ügyre reflektálva tette azt az elhíresült kijelentését, hogy ha lenne egy fia, úgy nézne ki, mint Trayvon.

2014-ben aztán a missouri Fergusonban egy Michael Brown nevű fekete fiatalembert lőtt le egy rendőr, állítása szerint önvédelemből – amit a tanúvallomások és a bizonyítékok is alátámasztani látszanak, ahogy azt is csupán a népi képzelet költötte hozzá az esethez, hogy Brown feltartott kézzel kérlelte volna a rendőrt, hogy ne lője le. Bárhogy is legyen, Fergusonban lázadás tört ki, a „Hands Up, Don’t Shoot” pedig a feketéket érő rendőri brutalitás ellen harcoló Black Lives Matter-mozgalom egyik jelszava lett – az egyre kiterjedtebb és hangosabb (és a közösségi platformok által csak tovább hangosított) tüntetéssorozat

jócskán megváltoztatta azt, ahogyan a fehér demokraták Amerika faji valóságáról gondolkodnak.

Csalódott arcok Hillary Clinton eredményváróján

Sailer úgy látja, hogy 2013-ban jött el a fordulópont: az 1995-ben és utána született, túlérzékeny hópelyhekből álló „iNemzedék” ekkor került be az egyetemre, az Obama-adminisztráció pedig, aminek nem kellett már az újraválasztással törődnie, radikálisabb arcát mutathatta – ez például az oktatási minisztérium szexuális zaklatással kapcsolatos irányelveiben is megnyilvánult. A hiperprogresszív egyetemi fiatalságból lett aztán a Great Awokening szellemi élcsapata.

Közben a felmérések még 2014-ban is azt mutatták, hogy a hiperprogressziónak nem sikerült áttörnie a közvélemény szélesebb szintjein: ebben az évben az amerikaiak többsége még úgy gondolta, nincs szükség további nagy horderejű változtatásokra a fekete-fehér-egyenlőtlenség csökkentése érdekében. 2017-ben viszont már 61% vélekedett így, az ugrást pedig a demokrata szavazók gondolkodásában bekövetkezett éles váltás magyarázza. A fenti kérdésre 2009-ben 57%-uk, 2017-ben már 81%-uk felelt igennel, míg azzal az állítással, hogy a feketék nehéz helyzetének a faji diszkrimináció oka, 2010 körül a demokraták mintegy harmada, 2017-ben a 64%-uk (!) értett egyet.

A bevándorláshoz való hozzáállás is jelentősen változott: 1994-ben az amerikaiak 31%-a gondolta úgy, hogy a bevándorlók kemény munkájukkal erősebbé teszik az országot, 2017-ben már 65% volt ez az arány (a demokratáknál 32%-84% a két vonatkozó adat).

Valójában az a vicces helyzet állt elő, hogy

a fehér demokraták immár érzékenyebbnek mutatkoznak a kirekesztésre, mint maguk a feketék.

Azt a kijelentést, hogy a feketéknek, épp úgy, mint az olaszoknak, íreknek, zsidóknak, le kell győzniük az előítéleteket, és a saját erejükből kell feljebb jutniuk, ma jóval több fehér liberális utasítja el, mint fekete. „Ők jobban tudják” – jegyzi meg ironikusan a Great Awokening körülményeit elemző politológus, Zach Goldberg. Az is sokatmondó, hogy a fehér liberálisok lelkesebben támogatják a bevándorlást, mint a hispánok. És míg 2012-ben csupán 40%-uk gondolta úgy, hogy a fehérek túl nagy politikai befolyással bírnak, 2016-ban már 60% volt ezen a véleményen.

Yglesias szerint a Great Awokening a faji (ön)tudatosság hirtelen kiélesedéséről szól: az a változás, ami az amerikai társadalomnak az LMBTQ-kérdésekkel kapcsolatos vélekedéseiben tapasztalható, nem ebbe a folyamatba illeszkedik bele, hanem egy sokkal hosszabb mentalitásbeli átformálódás eredménye. A woke-ságban azonban a kisebbségi identitáspolitika, az áldozati kultúra összes aspektusa megjelenik: nem érdektelen tehát megvizsgálni, hogyan változott az amerikaiak hozzáállása a szexuális másságok iránt.

Egyre növekszik azoknak a száma, akik melegnek vallják magukat – 2012 és 2016 között 3,5%-ról 4,1%-ra nőtt az arány –, ami az elfogadóbb társadalmi környezetet jelzi. 2004-ben még 60% ellenezte a melegházasságot, 31% pártolta, 2019-ben éppen fordított a helyzet: 61% támogatja, 31% utasítja el. A társadalom úgy érzékeli, hogy csökken az LMBTQ-embereket sújtó kirekesztés, az érintettek több mint fele viszont azt állítja: érte már őket bántalom beállítottságuk miatt.

Árulkodó kulcsszavak

A Great Awokening nyomán

gyökeresen megváltozott az amerikai politikai közbeszéd.

Hillary Clinton már egy 2016 februári beszédében a „rendszerszerű rasszizmusról” beszélt, és általában többet beszélt a faji igazságosságról, mint Obama. 2016-ban a hivatalos pártprogramba is bekerült, hogy a demokraták „küzdenek fognak azért, hogy véget vessenek az intézményi és rendszerszerű rasszizmusnak társadalmunkban”.

 A jelenlegi demokrata elnökjelölt-aspiránsok sem maradnak le Clinton mögött: Beto O’Rourke az amerikai kapitalizmust, Elizabeth Warren az igazságszolgáltatási rendszert nevezte rasszistának. Az sem véletlen, hogy több jelölt (így Warren, Kamala Harris vagy Julián Castro) a rabszolgák leszármazottainak járó jóvátétel gondolatával kampányol – hogy miért nevetséges ez az ötlet, arról már korábban írtunk.

A közemberek „felébresztésében” azonban sokkal hathatósabb szerepet játszik a tömegkultúra – maga a woke kifejezés kortárs konnotációja is Erykah Badu énekesnő egyik dalából eredeztethető. Katy Perry 2017-ben meghirdette a „céltudatos popzene” korszakát – és noha a legtöbben gúnyos mosollyal fogadták a bejelentést, elvégre Perry woke-himnusznak szánt Chained to The Rhythm-je valójában minimális társadalmi üzenetet tartalmazott, a terminus jelezte, hogy

a szórakoztatóipar is felismerte a Great Awokening jelentőségét.

A szolgálólány meséje vagy a Tűnj el! sikere, az Holdfény három Oscar-díja, az olyan meleg szereplőket felvonultató gyerekfilmek, mint A szépség és a szörnyeteg vagy az Én kicsi pónim, a Jégvarázs Elzájának coming outjáért szorító internetezők tömegei, Kendrick Lamar, Joey Bada$$ vagy J. Cole társadalomkritikus rapje, a Simpson család indiai boltosát, Aput érő bírálatok, amelyek végül a „rasszistán ábrázolt” karakter kiírásához vezettek, a Zöld könyv-et érő vádak, amiért „fehér emberek fehér embereknek” készítenek tanmesét a rasszizmusról – íme néhány példa arra, hogyan hatja át a Great Awokening a showbusiness világát. (Érdemes megjegyezni: a proklamált woke-ság nem mindig bizonyul kifizetődőnek, ahogy azt a sokszínű szereplőgárdával újraforgatott Szellemirtók és az Ocean’s 8 csúfos bukása is mutatja.)

Katy Perry ébredése

A Great Awokening persze nem mehetett volna végbe, ha a mainstream média nem ágyaz meg neki ügyesen – már csak azzal is, hogy behozza a fősodorba a kulcsszavait. Tanulságosak ebből a szempontból azok a kutatások, amit a már említett Goldberg és David Rozado végzett el nemrégiben. Az egymást függetlenül dolgozó kutatók olyan divatos woke fogalmakra kerestek rá a The New York Times archívumában, mint „patriarchátus”, „toxikus maszkulinitás”, „nonbináris”, „iszlamofóbia”, „diszkrimináció”, „társadalmi igazságosság”, „rendőri brutalitás”, „marginalizált”, „interszekcionalitás”, „tudattalan elfogultság”. A statisztikákból kiolvasható, hogy

2014 környékén hirtelen megsokszorozódott azoknak a NYT-cikkeknek az aránya, amelyek ezeket a szavakat tartalmazzák.

Vegyük például a „rasszizmus/rasszista/faji” kifejezéseket: manapság naponta átlagosan 15-30 olyan cikket közöl a NYT, amelyekben megtalálható ezen szavak valamelyike, a nyolcvanas években naponta 2-4 ilyen cikk született – noha kevéssé valószínű, hogy ma nagyobb probléma volna a rasszizmus Amerikában, mint harminc éve. Logikus közbevetés volna persze, hogy az internetes kiadásnak köszönhetően megnőtt cikkszám is magyarázhatja ezt – Goldberg kutatásából azonban az is kiderül, hogy míg 2014-ig 0,5% körül volt ezen cikkek aránya az évi cikktermésben, mára ez az arány több mint 2%-ra emelkedett. Egy másik árulkodó adat: a lap 2012-ben 190 olyan cikket publikált, ami a feketék rabszolgaságára hivatkozott, tavaly ez a szám 805 volt.

Steve Sailer arra mutat rá, hogy míg a 1955-ben fajgyűlölők által meggyilkolt fekete tinédzser, Emmett Till neve 1980-ban nullaszor, 2004 és 2012 között átlagosan évente kilencszer, 2013 és 2016 között évente huszonnégyszer tűnt fel a NYT hasábjain, 2017-ben már 72-szer, 2018 derekán pedig 92-szer írtak róla a lap szerzői.

David Rozado létrehozott egy keresőmotort, aminek segítségével bárki rákereshet arra, egy bizonyos szó milyen gyakran bukkan fel az 1970 óta közölt NYT-cikkekben.

Látjuk tehát, miként készítette elő a média a Great Awokening eljövetelét.

Ahogyan Goldberg megállapítja: miközben a fehér liberálisok egyre több időt kezdtek eltölteni a közösségi oldalakon és a hírszájtokon, ezek „számos okból kifolyólag” egyre több faji elnyomással kapcsolatos cikket kezdtek közzétenni. A liberálisok mérhetetlen felháborodással reagáltak ezekre a történetekre, a híroldalak pedig kiszolgálják a morális borzalmakat ecsetelő cikkekre mutatkozó olvasói igényt. Közvetlen kapcsolat áll fenn aközött, hogy valaki milyen aktív a közösségi médiában, és hogy mennyire látja valósnak a kirekesztés problémáját – hangsúlyozza Goldberg.

Sailer a minap megjelent cikkében egy „összeesküvés-elméletet” is megfogalmaz a Great Awokeninggal kapcsolatban, amire azonban – mint leszögezi – nincsenek bizonyítékai. Szerinte a faji problémák és egyéb identitáspolitikai ügyek tudatosításával az elit 2011-ben kirobbant, a gazdasági egyenlőtlenség ellen küzdő Occupy Wall Street-mozgalom vitorlájából akarta kifogni a szelet.

A gazdagok felismerték, hogy a nem-gazdag fehérek jelentik számukra a legnagyobb veszélyt

– azzal, hogy a médiában teret engedtek a kisebbségek sérelmeinek, sikeresen eltérítették a baloldalt a gazdasági igazságtalanságok boncolgatásától az interszekcionális nyomorúságverseny felé.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/150045

Ajánljuk még a témában