Jön a jóvátétel a rabszolgák leszármazottainak?

„Képzeljék el, hogy évek múlva jóvátételi bíróságok ezrei állnak fel Amerika-szerte, amelyeknek az a feladatuk, hogy megítéljék, ki jogosult kárpótlásra a rabszolgaság szörnyűségei miatt, és kiknek kell fizetniük. Egyesek – még azok a világosbőrű emberek is, akiknek csupán jelentéktelen mennyiségű afrikai-amerikai vér csörgedezik az ereikben – állami pénzt követelnek fekete felmenőikre hivatkozva. Mások viszont – az újonnan érkezett bevándorlók, azok a latinó, ázsiai származású vagy fehér amerikaiak, akiknek a felmenői jóval a rabszolgaság vége után érkeztek az országba - fellebbeznek az ellen, hogy fizetniük kelljen. Képtelenségnek hangzik ez az egész? Nem az” – szögezik le egy, a „faji alapú jóvátétel” ellen érvelő 2004-as tanulmány szerzői.

Peter Flaherty és John Carlisle tizenöt évvel ezelőtt arra figyelmeztettek, hogy az áldozatiság kibontakozó kultúrájában egyre többen vehetik komolyan az az abszurdnak tűnő gondolatot,

Míg korábban csak a radikálisok jöttek elő ezzel a követeléssel, idővel a legjelentősebb fekete érdekvédelmi szervezetek – így a National Association for the Advancement of Colored People, a Southern Christian Leadership Conference vagy a National Urban League – is felkarolták az ötletet – mutatták rá Flahertyék.

A jóvátétel legkorábbi és leghangosabb támogatója a mainstream politikában John Conyers emberi jogi harcos, demokrata képviselőházi tag volt, aki 1989 óta minden kongresszusi ciklus elején benyújtotta azt a törvénytervezetet, amely bizottságot hozna létre a rabszolgaság utóhatásainak vizsgálatára és a szükséges intézkedések kidolgozására. „A rabszolgaság szégyenfolt a történelmünkön. Amíg nem nézünk vele szembe hivatalosan is, országunk történetén rajta marad a bélyeg” – nyilatkozta a tavaly visszavonult Conyers, a törvénytervezet azonban sohasem jutott el a szavazásig.

Flahertyék jóslata mégis pontosnak bizonyult, noha arra, hogy a kompenzáció külön tételként helyen kapjon az elnökségért versenyzők programjában, egészen mostanáig,

várni kellett.

Clintonék még ellene voltak

Igaz, Al Gore demokrata elnökjelölt már 2000-ben megjegyezte, hogy a kárpótlás „mindenképpen egy lehetőség”, komolyabb visszhangot azonban nem keltett a kijelentése. A 2004-es demokrata jelölt John Kerry, majd Obama elnök elvetette az ötletet, előbbi szerint az megosztaná a nemzetet, a másik úgy véli, a „jó iskolák és a munkalehetőségek” jelentik a legjobb kárpótlást a hátrányos helyzetű feketék számára. Hasonló indokokkal utasította el a jóvátételt 2016-ban Hillary Clinton és Bernie Sanders is.

A kisebbségpolitika szolgálatába állt és a „szocializmussal” kacérkodó amerikai baloldalon jelenleg azonban szilárd a meggyőződés, hogy Donald Trumpot a faji (ellen)érzésekre apellálva lehet majd legyőzni,

Nem meglepő tehát, hogy előkerült a kárpótlás ügye.

A legesélyesebb jelöltek között emlegetett kalifornai szenátor, Kamala Harris szerint a kirekesztés évszázadai jelentős vagyoni különbséghez vezettek a fekete és a fehér amerikaiak között, ezért támogat „valamiféle” kárpótlást. „Komolyan gondolom azt, hogy olyan megközelítést kellene alkalmaznunk, amely megváltoztatná az eddigi eljárásokat és struktúrát, és valódi befektetéseket hozna a fekete közösségbe” – fejtegette, bármit is jelentsen ez.

A Trump elnök által csak Pocahontasnak hívott Elizabeth Warren volt az első demokrata, aki bejelentette a jelöltségét, kampányát pedig indián származására kívánta felépíteni – igaz, csúnyán felsült.

Elizabeth Warren tavaly októberben DNS-teszttel próbálta cáfolni a jobboldal vádjait, miszerint a cseroki felmenőket csak kitalálta magának, a teszt pedig azt állapította meg, hogy hat-tíz nemzedékkel ezelőtt volt egy cseroki őse, tehát 1024-edrészt (avagy 0.09-3 százalékban) indián. Kutatások szerint egy átlagos fehér amerikai 0,18 százaléknyira mondhatja magát indiánnak, tehát

Ez már csak azért is kínos, mert a nyolcvanas években még kisebbségiként tüntette fel magát egy dokumentumban, egy 1997-es újságcikk pedig ez alapján a Harvard jogi karának „első színes bőrű női professzoraként” hivatkozott rá.

A DNS-teszt eredményeinek közzététele után egy emberként ugrottak rá Warrenre a republikánusok, és a cseroki törzs hivatalosan elítélte a mutatványozását. Az eset minden bizonnyal aláásta a massachusettsi szenátor esélyeit az elnökségre, Warren azonban kitart és kétségbeesetten keresi a kisebbségi szavazók kegyeit. Támogatja a jóvátételt, „szisztematikus, strukturális változtatásokat” tart indokoltnak a fekete családok megsegítésére, példaként hozva fel házépítési programját.

Harris és Warren mellett egy harmadik elnökjelölt, Julián Castro, Obama egyik volt minisztere is kiállt az elképzelés mellett. „Régóta úgy vélem, hogy jobb állapotban lenne ma az ország, hogy megtaláltuk volna a jóvátétel módját” – nyilatkozta. A Washington Post azonban felhívja a figyelmet: meglehetősen homályos, a jelöltek milyen konkrét lépéseket értenek a „jóvátétel” szó alatt. 

Csekkek a feketéknek

A láthatáron azonban kirajzolódik a totális elmebaj. A lap által megszólaltatott egyetemi professzor, William Darity szerint

Robert Brock ügyvéd fejenként 500 ezer dolllárt adna nekik. A Harper's Magazine évekkel ezelőtti számítása szerint kamattal együtt a jóvátétel összesen 97 trillió dollárra rúgna, ha a rabszolgák által 1615 és 1865 között ledolgozott 222,505,049 munkaórát vesszük alapul.

A Quartz magazin szerzője, Chuck Collins többkulcsos vagyon- és örökösödési adóból, valamint az offshore-ozókra kivetett büntetésekből finanszírozná a saját jóvátételi koncepcióját. Ugyan ő is említi az egy összegben, egyénenként kifizetett kárpótlás lehetőségét, de más opciókat is ajánl: a feketék házvásárlását segítő programokat, a tandíjmentes egyetemi képzést, a fekete fiatalok elutaztatását Afrikába.

De a rabszolgaság és az amerikai feketék történetét elmesélő múzeumok létrehozását és

is javasolja, valamint a holokausztról megemlékező botlatókövek mintájára olyan emléktáblák elhelyezését, amelyek a feketék szenvedéseire emlékeztetnek. (A Capitolium épületére például az a feliratot helyezné el Collins, hogy „rabszolgamunkával építették”.)

A The Atlantic hasábjain egy végtelen hosszúságú esszében taglalja a jóvátétel szükségességét Ta-Nihisi Coates, a liberális lapok által felkapott fekete sztárértelmiségi. Coates szerint az ügyben folytatott komoly társadalmi vita után talán arra jutnánk, hogy képtelenség anyagilag kárpótolni azokat az afrikai-amerikaiakat, akiknek „a munkájára és kirekesztésére épült Amerika” – de a vita önmagában is fontos. A jóvátétel Coates értelmezésében szerint azt jelentené, hogy Amerika beismeri a bűneit:

Más azonban nekilelkesült szózatokkal támogatni a jóvátételt, mint konkrét cselekvési tervet kiötölni a megvalósítására. A kárpótlás gondolata remek a fekete választók megvesztegetésére, a gyakorlatban azonban szinte megoldhatatlan kérdésekbe ütközne.

Az afrikaiak is fizetnek majd?

Mindenekelőtt: hogyan állapítanák meg azt, hogy ki jogosult a jóvátételre? Pusztán a bőrszín szerinti hovatartozás nem volna elegendő kritérium, hiszen már jóval a függetlenség kihirdetése előtt éltek szabad feketék Amerikában, és miután az elmúlt évtizedekben százezrek vándoroltak be afrikai országokból az Egyesült Államokba, egyre nagyobb azon feketék aránya, akiknek nem voltak rabszolga felmenőik. Arról nem is beszélve, hogy az amerikai feketék túlnyomó része (ahogy Obama volt elnök is) kevert vérű – miképpen ítélnék meg tehát, ki milyen mértékben jogosult a kárpótlásra?.

A dolgot megfordítva:

a polgárháború idején Északon kétszer annyian laktak, mint Délen, és a déli fehéreknek csupán negyede birtokolt rabszolgákat. Ráadásul az amerikai lakosság többségének felmenői – így a fehéreké is – a polgárháború után, a hatalmas bevándorlási hullámmal érkeztek Amerikába. Ha el is fogadjuk az apák és fiúk-gondolkodást, mennyiben lenne igazságos azokkal az adófizetőkkel megfizettetni a jóvátételt, akiknek az ősei nem is a rabszolgatartó Amerikában éltek?

Az Amerikába hurcolt rabszolgákat pedig maguk az afrikai uralkodók és az arab kereskedők vetették rabszolgasorba – ők is hozzájárulnak majd anyagilag a kompenzációhoz?

„Hála Istennek, hogy nagypapi felkerült arra a hajóra!” – Muhammad Ali állítólag ezt tudta csak kibökni, amikor a George Foreman elleni 1974-es legendás mérkőzése után Közép-Afrikából hazaérkezett az Egyesült Államokba. És valóban, az sem elhanyagolható szempont, hogy bármilyen szörnyűségeken kellett keresztülmenniük az ültetvényeken, az amerikai rabszolgáknak jobb soruk volt, mint az Afrikában maradottaknak, amiről a gyermekhalandósági ráták is tanúskodnak.

Leszármazottaik pedig pláne sokkal rendezettebb és jólétibb viszonyok között élnek, mint a polgárháborúk, nyomor, sivatagosodás és túlnépesedés sújtotta afrikai államok lakosai.