Dollárral fizettek, kolóniát alapítottak – ők voltak Ohio és Colorado honfoglaló magyarjai

„Borsodban, Bikken Dollártanyát alapítottak Ohio és Colorado honfoglaló magyarjai” (...) „Tizennégy borsodi család küzdelmes, megható honfoglalása ez, ami az akácoson túl egyre tisztább körvonalakban jelentkezik, ahogy a sivalkodó tavaszi szélben a tekervényes, gödrös tanyai úton előre jutunk. Tizennégy borsodi szegény család, amely nekiiramodott a nagy Amerikának” – számolt be róla a Magyar Hírlap 1928. április 8-án. Hogy mi volt ez a különös hely, és hogyan alakult az itt lakók és utódaik sorsa, ezt kutatja Szabóné Rácz Éva, akinek az Amerikát a 20. század első harmadában kétszer is megjárt ükapját szintén az alapítók között tartják számon.

Kik voltak pontosan a Dollártanya lakói?

Azok a szegény borsodi földművesek, akik az Újvilágban töltött hosszabb-rövidebb munkásévek után visszatértek az óhazába, és itt, kicsiben szerették volna megteremteni a maguk Amerikáját. Borsodban, Nemesbikk falu határában találtak erre alkalmas területet, amit 1920-ban közösen, dollárért megvásároltak – innen a név –, majd megkezdődött az építkezés: 

Ezek már kicsit polgáriasabb stílusú, tágas, többszobás épületek voltak, cseréptetővel, hatalmas ablakokkal.

Miből éltek az ide betelepülők?

Amiből többségében eredetileg is, még mielőtt a tengerentúlra mentek volna szerencsét próbálni: intenzív, belterjes mezőgazdasággal foglalkoztak, növénytermesztéssel, és a tanyán rengeteg baromfi és szarvasmarha is volt – alapvetően az önellátásra rendezkedtek be, a felesleget eladták a mezőcsáti és a miskolci piacokon. A lakók között ritka összetartás alakult ki, hiszen mindannyian ugyanazt élték át: a férfiaknak jellemzően a családjukat hátrahagyva kellett valahogy boldogulniuk egy teljesen idegen közegben, a feleségek meg közben itthon, egyedül álltak helyt éveken át. Ezért és mert a hazatérők némi „nyugati” szellemet is hoztak magukkal, kicsit ki is emelkedtek az átlagból; nagyon fontosnak tartották például az oktatást, kultúrát. Még azt is elérték, hogy ezen a közigazgatásilag ugyan Nemesbikkhez tartozó, de a településközponttól és Mezőcsáttól is kilométerekre fekvő telepen saját iskolát nyithassanak 1925-ben, aminek könyvtára is volt, a gyerekek pedig gyakran adtak elő színműveket.

Hány főről beszélünk összesen?

A fénykorban, a harmincas években körülbelül kétszáz fősre duzzadt a Dollártanya összlakossága. A hatvanas években megkezdődött elvándorlás után jelenleg huszonöt bejelentett lakos van, de egyikőjük sem leszármazott. A tanyák nagy része vagy nagyon leromlott állapotú, vagy már összedőlt.

Mi hozta el az aranykor végét?

A második világháború, a téeszesítés, illetve az iskolákat körzetesítése. A gyerekeknek onnantól kezdve messze kellett járni, a dollártanyások nagy része – mivel mindig az utódaik könnyebb boldogulását tartották szem előtt – emiatt is a költözést választotta. Voltak, akik csak a beljebb mentek a faluba, mások szétszóródtak Dél-Borsod különböző részein. A munkavállalási tendenciák ugyancsak megváltoztak, akkoriban már épült Leninvárosban a Tiszai Vegyi Kombinát, vagyis a TVK, sokan ott vagy más gyárakban kezdtek dolgozni a mezőgazdasági munka folytatása helyett. 

Ön hogyan kapcsolódik ehhez az egész történethez?

Az egyik alapító az üknagyapám, Bártfai Gyula volt, aki szénbányászként dolgozott Detroit mellett, és a múlt századelőn kétszer is megjárta Amerikát. Már kisgyerekként eleve nagyon vonzott nemcsak az ő, de általában a régiek története, én voltam az az unoka, aki a konyhában állandóan a nagyszüleit nyaggatta, hogy meséljenek a múltról. Később, talán a hasonló élethelyzet miatt, hiszen magam is nyolc évig külföldön, Londonban éltem, még inkább elkezdett érdekelni mindez, így miután 2015-ben hazaköltöztem, belevágtam az intenzívebb családfakutatásba. 1917-ben találtam meg az ükapám amerikai hajólevelét, két évre rá pedig azt a rengeteg cikket, beszámolót, amelyek, különösen az alapítás időszakában, a Dollártanyával kapcsolatban születtek. 

Hamarosan pedig az amerikás magyarok kutatásával foglalkozó Óhazából az Újvilágba közösségi örökségprogramhoz kapcsolódva önálló kötetben is megjelenik nem csupán a saját ükapja, de a többi alapító és utódai története is.

Igen. Folyamatosan gyűjtöm az anyagot, és a levéltári, hivatalos iratokban, online adatbázisokban való kutatásokon túl interjúzom a ma már hetven év körüli vagy annál idősebb unokákkal, dédunokákkal, nyomozom a kevés fennmaradt tárgyi emléket, naplókat, leveleket, fotókat – utóbbiakból, nagyobb részt az ötvenes-hatvanas évekből már majdnem kétszázötvenet sikerült összeszednem. 

Onnantól, hogy egyes források szerint még Amerikában, más beszámolók alapján az első hazafelé vezető hajóúton szövetséget kötöttek, miszerint az eredeti lakóhelyükre való visszatérés helyett saját kolóniát alapítanak, egészen a leszármazottak sorsának alakulásáig. Közösségi mátrixot is készítettem a három-négy nemzedékre fölfelé elnyúló családfák alapján, amiből kiderült, hogy a Dollártanyára első beköltözői – a korábbi feltételezésektől eltérően – valószínűleg nem lehettek teljesen idegenek egymás számára, másod-harmad-unokatestvérek, egykori szomszédok is felbukkannak közöttük.

Mi okozza a legnagyobb nehézséget mindezzel kapcsolatban?

Hogy az utódok szerteszét szóródtak az országban, és hogy az öregek annak idején meglehetősen szűkszavúak voltak az amerikás életükkel kapcsolatban. Maximum annyit tudtak róla a családtagok, hogy a nagyapa vágóhídon, az acéliparban vagy egy bányában dolgozott, a kinti mindennapokról kevés szó esett. 

Miért lehetett így?

Nem hiszem, hogy tagadták volna, inkább csak nem tartották annyira fontosnak, örültek, hogy egyszer és mindenkorra hazakeveredtek. Hiszen gondoljunk csak bele, hogy amikor az én ükapám másodszorra is felkerekedett, az egyik lánya mindössze háromhetes volt, a legközelebbi viszontlátáskor pedig már egy hétéves gyerekkel mutatkoztak be egymásnak. A visszaemlékezésekből és az újságcikkekből is ez derül ki, hogy a kint töltött idő valóban csupán a pénzkeresetet szolgálta: 

Az egyik bányász mesélte később, hogy minden darab amerikai kőszénre egy darabka borsodi földként tekintett. Vagyis olyan valamiként, ami közelebb vitte a saját föld vásárlásához; erre a legszegényebb rétegekből származóknak a korabeli Magyarországon más módon valószínűleg soha nem lett volna lehetősége. 

Mit tanulhatunk ma ezekből a történetekből?

Az amerikás ükapámmal való „találkozás” nekem személyesen óriási megerősítés volt: semmi nincs véletlenül. Korábban sokat gondolkodtam rajta, mi hajtott annyira belülről és jó döntés volt-e közel egy évtized után felszámolni a már belakott angliai életem, de az ő sorsát mélyebben megismerve minden kétségem eltűnt. Tágabban meg bárki számára követendő lehet az az erő és bátorság, ahogy ezek az egyszerű emberek ki mertek lépni a megszokottból, és rugalmasan alkalmazkodni a változó körülményekhez: kimentek, hazajöttek, építkeztek, újra áthajózták az óceánt, ott rekedtek évekre a háború miatt, mégis dolgoztak türelmesen, hogy az itthoniaknak, illetve a következő nemzedékeknek már könnyebb legyen.

Utóbbiakat mennyire kapcsolja össze még ma is az ősök múltja?

Idén másodszorra került sor a dollártanyás leszármazottak éves találkozójára, aminek ez alkalommal már szervezője is voltam. Az ország minden részéből jöttünk, körülbelül negyvenen, kimentünk a tanyára, végigsétáltunk a romos épületek között, utána a nemesbikki művelődési házban volt egy jó beszélgetés, előkerültek a családi albumok, az idősebbek próbálták kideríteni, melyik fotón ki lehet. Vagyis ez még mindig egy nagyon is élő közösség, aminek a közös sors és értékek a szilárd alapja.

Óhazából az Újvilágba – Hungarian Roots & American Dreams 

1890 és 1920 között több mint másfél millió ember vágott neki Amerikának egy jobb élet reményében a Magyar Királyság területéről. Voltak akik egyedül indultak el, és bérüket hazaküldték az itthon maradt családjuknak. Sokan – eladva mindenüket – családostól szálltak fel kivándorló hajókra. Nincs a Kárpát-medencének olyan szeglete, ahonnan ne kerekedett volna fel valaki. Ezért sokakban él ma a kíváncsiság, vajon mi volt az ő történetük? Hogyan éltek és boldogultak odakint? Hol találhatnak a leszármazottak ennek kutatáshoz segítséget? Ezen kérdések megválaszolására jött létre ez a hiánypótló, kétnyelvű Facebook-csoport, hogy az utódok közösen méltó emléket állítsanak sok százezer kivándorló magyar ősnek, megosztva az Amerika földjén szerencsét próbáló családtagokról megőrzött fotókat és a fiókban szundikáló korabeli dokumentumokat, történeteket.

A mások mellett az ugyancsak amerikás felmenővel bíró Bakos Réka elindította, mára közösségi örökségprogrammá szélesedett mozgalom a személyes történetekből több mint százat – beleértve azok a következő nemzedékekre gyakorolt hatásaival – könyv formájában is egybegyűjtött. Az Óhazából az Újvilágba sorozatot jelen állás szerint összesen hétrészesre tervezik, a híres borsodi „dollártanya” történetének feldolgozása mellett külön köteteket szentelnének például az 1956-ban Kanadába kivándorolt „soproni erdészeknek”, valamint a homoródalmási atyafiaknak.

Egy nagyszabású tárlatra is készülnek; a Magyarok Öröksége az Egyesült Államokban – Sorsok, Terek, Utak elnevezésű, virtuális és fizikai utazó kiállítás ötletéhez rengeteg intézet és szakember csatlakozott többféle tudományterületről. Az Egyesült Államok idén július 4-én ünnepli az alapításának kétszázötvenedik évfordulóját, a cél, hogy ugyanennyi, azaz 250 életúton, családtörténeten és ötven jellemző helyszínen bemutassák a magyar–amerikai kapcsolatok csaknem ugyanannyi esztendeje tartó történetét. Amelynek pont olyan fontos része az 1777-ben kivándorolt, az amerikai könnyűlovasság atyjaként számontartott Fabriczy Kovács Mihály és a híres magyar származású katonák, tudósok, művészek sora, mint a sok százezer hétköznapi magyar ember. Akiknek a véréből-verejtékéből megépültek a hidak, felhőkarcolók, vasutak – és sok minden, ami ma is naggyá teszi Amerikát.
 

Nyitókép: Pingált tornácos ház a Dollártanyán az 1950-es évek elején. (Képek forrása: Szabóné Rácz Éva)