Családfaállítás

A távolban a Balaton vize csillog a napfényben, a szerény vályogházak körül fák susognak, varjak kárognak, kutyák ugatnak – és egy fiatal férfi gondterhelten, tűnődve emeli föl a fejét a munkából. Kovácsműhelyében leteszi a kalapácsot, kinéz a tóra, el a túlsó, déli partok felé, ami már a rettegett, kiűzhetetlen ellenség, az oszmánok földje. És ahol valamikor az ősidőkben az ő családja birtokai is feküdtek, kint a Duna felé elterülő, hadak járta pusztákban. Családi mendemondákra gondol régi, dicső ősökről, s közben egy szebb jövőről álmodozik. Mindenképp szebbről, mint ez a török áfiumtól és keresztény hitvitáktól, önkényeskedő végvári zsoldosoktól és erdei haramiáktól, pusztító járványoktól sújtott kor, amiben élnie adatott, s ahol ember embernek farkasa. A férfi kunyhójába megy, előveszi a ládafiából azt a cirkalmas betűk­kel telerótt két papirost, amikről elhunyt atyja azt mesélte neki, azok jövője zálogai, és ha egyszer szebb idők jönnek, majd abból teremt jobb életet a családjának. Elolvasni nem tudja őket, hisz nem járhatott iskolába: neki és mindenkinek, akit valaha ismert, a túlélés volt az egyetlen célja mindig is. A férfi sóhajt egyet, elteszi a családi kincset, bezárja ládáját, megtörli homlokát, és újból nekikezd nehéz munkájának, egy forró nyári napon az Úr 1663. esztendejében.