Zürichtől Konstancáig az ősök nyomában – Családfakutatás határon innen és túl

Veczán Zoltán írása a Mandiner hetilapban.

Elsősorban a Magyar Királyság, illetve tágabban az Osztrák–Magyar Monarchia területén kutat ősök után Hidvéghy Norbert, de máshol is megfordul. Zürichben például ötvenhatos menekült nagybátyja nyomait kutatta, mi éppen konstancai útjáról hazatérve találkoztunk vele. Becslése szerint kétszázezer kilométert utazott már munkaügyben.

Hidvéghy Norbert nem végzett családfakutató, ilyen végzettség ugyanis nincs: történészek, térképészek és egyéb, olykor egészen váratlan szakmák képviselői űzik ezt a hivatást. Beszélgetőtársunk papíron kereskedelmi technikus és marketingmenedzser. Mint oly sokan, saját őseit kutatva kezdett levéltárakba járni – rögtön meg is cáfolta neve végén az ipszilon miatt hitt nemesi s egy zsidó család által örökbe fogadott dédanyja miatt vélelmezett zsidó származását is. Aztán barátok, ismerősök kérték fel segíteni, fizető megrendelések is jöttek, végül csaknem tíz éve otthagyta édesapja üzletét. Később lakást is vett Székelyudvarhelyen, mert a megrendelések jelentős része ottani kutatást igényelt – meséli. Helyi családfakutatók segítségével ausztrál, olasz, sőt orosz anyagokhoz is hozzáfért.

Kultúrsokk és „ukranizált” iratok

Mint Hidvéghy tapasztalja, mindenhol máshogy állnak a családfakutatókhoz és magához a szakmához: hazánkban elterjedt dolog, de Svájcban örömmel csodálkoztak rá, hogy fiatalként valakit egyáltalán érdekel a múltja. Sajnálkoztak is, hogy nem beszél tökéletesen németül, így nem alkalmazhatják. A tanult németen túl az összes szomszéd ország szükséges szakszókincsét ismeri és beszéli is konyhanyelvi szinten.

Romániában negatív élmények is érték, bár pont Konstancában nem, ahol szintén kuriózum volt, hogy külföldi kutató jött. „Elkommunikálok románul, de borzasztó magyar akcentussal, amit egyből kiszúrnak.” Egy levéltáros nő egészen addig szabotálta, amíg ki nem derült, hogy nem erdélyi – azaz nem rontja a románság arányszámát –, hanem budapesti, akkor egyből mézesmázos lett, „jaj, csak mondja és mondja, hogy neki a nem tudom kije is magyar”. Ennél kellemetlenebb volt, amikor a besztercei önkormányzattól kellett volna egy halotti anyakönyvi kivonat, ott is egy asszony kekeckedett a fiatalemberrel, hogy „nem elég a hivatalosan lefordított megbízási szerződés, kérelmet kell leadni, hogyan képzelem” – írja le a helyzetet Norbert. A nő mindent direkt úgy csinált, hogy minél bonyolultabb, nehézkesebb legyen az ügy. Norbert ekkor még csak egy román trikolóros gyűrűt szúrt ki rajta, egy évvel később már egy tetovált dák farkas is figyelt az alkarjáról a miheztartás végett.

Ukrajnában megúszta a rossz élményeket, valószínűleg a tolmácsnak köszönhetően, akit éppen azért vitt, mert hallotta, nem túl barátságosak a magyarokkal az ottani ügyintézők. Érdekesség, hogy néhány mai magyarországi település – Tiszakerecseny, Vásárosnamény – anyakönyvei is Kárpátalján maradtak, miután az 1939-es visszacsatolás után az ungvári központba kerültek, s onnan már nem tértek haza. Így a soha el nem csatolt településeken született ősök miatt is át kell menni a határon. Persze csak cirill betűs kivonatot adnak az ukránok, hadd költsön az ember hivatalos fordítóra is – meséli Norbert. Szlovákiában, Szerbiában minden rendben megy, különösen déli szomszédunknál igen segítőkészek a levéltárban.

Rutin és türelem nélkül nem megy