„Utitársim a remények” – a székelyföldiek, akik naggyá tették Amerikát

Ahogy a Monarchia egészéből, úgy Székelyföldről is rengetegen indultak útnak Amerikába az első világháború előtti nagy kivándorlási hullámban, a léptéket jól mutatja, hogy az abban az időben nagyjából 2300 főt számláló Homoródalmásról közel kétszázan szelték át az óceánt a jobb pénzkereset reményében. Az ő egykori mindennapjaikat, életüket kutatja a településéről elszármazott Török-Sándor Ibolya, személyes érintettség okán; gyerekkorában sokszor hallotta emlegetni „amerikás” ükapját. Sőt, szinte mindennap találkozott is vele, hiszen Ráduly Mihály fotója nemcsak hogy ott lógott a nagyszülők konyhájának a falán, a családjukban a régiekről való emlékezés a mindennapok szerves része volt

Igaz – mondja Ibolya – a nyolcvanas években, a Ceaușescu-rendszer végén, amikor gyakran áram sem volt, a téli estéken nem is nagyon tudták volna mással elütni az időt, mint hogy előbb képzeletben végigjárták a falut, kibogolyítva a rokoni szálakat, majd a valóságban is megjelentek a komák és barátok egy jó múltidézésre. De az ükapa portréja ezenkívül is mindig nagyon vonzotta; „öltöny, lakkcipő, zsebóra, gyűrű; nehezen tudtam elképzelni, hogy tényleg volt valaki a felmenőim közül, aki ilyen elegánsan öltözködött, mint errefelé azóta sem senki, és megjárta Amerikát”. 

Annál inkább, mert Ráduly Mihály Falumezeje utcai pásztor szülők írástudatlan gyerekéből lett a Fő utcai módosabb Boér család szolgálója, majd miután az egyik lányukkal, Lidivel összeházasodott, csakúgy, mint a legtöbb atyafia, saját föld vásárlásának reményében vállalkozott a hosszú utazásra. 1912-ben, egy nyolcéves kislány édesapjaként, harminchárom esztendősen szállt fel a hajóra, és bár az eredeti terv valószínűleg nem ez volt, a háború kitörése miatt csak 1920 januárjában érkezett haza, Romániába. Hogy aztán tíz hónap múlva belehaljon a New Brighton-i gyári munka okozta tüdőbetegségbe, 

„Alakját nemcsak a nemzedékről nemzedékre örökített anekdoták teszik élővé, ma is megvan a kint használt tarisznyája, a pecsétekkel teli útlevele és egy kis méretű, így használatlan munkáskesztyűje. Sőt, egy igazi ritkaság is maradt utána; a Munkás Betegsegélyző és Továbbképző Szervezetnél kapott tagsági könyve. Ezt már Amerikában állítottak ki, de magyar nyelven, ami jól jelzi, milyen sok magyar ember élt és dolgozott akkoriban az USA egyes részein” – meséli Ibolya. 

A családi történetek és a padláson lapuló kincsek felnőttként sem hagyták nyugodni, és miközben az online utaslistákat és egyéb digitálisan hozzáférhető anyagokat böngészte az őse nyomait kutatva, 

Mögöttük pedig feltárultak a sokszor szívszorító egyéni sorsok. A két kisgyermekét hátrahagyó László Ferenc, Ibolya másik ükapja például már az odavezető hajóúton megbetegedett és elhunyt, a tizenhét évesen nekiindult Kenyeres Dénes végzetét pedig egy Chicago külvárosi gyárban zakatoló gép okozta; az esetről, amelyben a fiatalember karja leszakadt, a helyi újságok ugyan véletlen balesetként számoltak be, falubéli szemtanúk szerint viszont egy féltékeny felettesük idézte elő szándékosan. Kevésbé tragikus, inkább érdekes történet Józsa Mózesé; ő annak idején egy fogorvos mellett dolgozott, hazahozott eszközeivel még a tudást öröklő dédunokája is húzott fogat az 1990-es években Homoródalmáson.

„A számomra legmegrendítőbb eset – az ükapámén kívül persze – Sándor András Kertié. Ő hatgyerekes apaként volt kénytelen a nyakába venni a világot, és a háború miatt szintén kint rekedt, majd 1917-ben meg is halt. Dédunokái őrzik a feleségének írt leveleit, megrendítő olvasni, hogyan próbálta a távolról, írásban irányítani az itthoni gazdaság és a család ügyeit, miközben minden sorából süt a kétség, az aggodalom, a bűntudat és a kínzó honvágy. Az ő sírját egyébként, Sharon városának temetőjében egy magyar származású hölgy segített megkeresni, Kenyeres Dénesét pedig egy ötödik generációs amerikás magyar fiatalember Chicagóban. Miután nagy nehezen kinyomoztam ezek pontos helyét, a beazonosítás már viszonylag könnyen ment, hiszen a falubéli rokonok, barátok, ismerősök minden szerencsétlenül járt társuk sírkövére rávésették: 

– mondja Ibolya. 

A kutatást már csak az ő emlékük miatt is folytatja tovább, immáron a hasonló történeteket gyűjtő Óhazából az Újvilágba – Hungarian Roots & American Dreams Facebook-csoport tagjainak a segítségével. Eddig körülbelül százötven homoródalmási amerikásról került elő valamilyen konkrét adat, ők nagyobb részt férfiak voltak, a keleti parton, bányákban, gyárakban dolgoztak, és ha csak a halál nem akadályozta meg őket ebben,

És miután Ráduly Mihály, illetve húsz földije a leszármazottak segítségével felgöngyölített rövid története már napvilágot látott a Bakos Réka és Fenyvesi Anna szerkesztette Óhazából Újvilágba könyvsorozat első két részében, 2027-ben újabb szintlépés következik: a tervek szerint egy kibővített, fotókkal, dokumentumokkal illusztrált, önálló könyv is megjelenik, kifejezetten a homoródalmási atyafiakra koncentrálva.

Óhazából az Újvilágba – Hungarian Roots & American Dreams 

1890 és 1920 között több mint másfél millió ember vágott neki Amerikának egy jobb élet reményében a Magyar Királyság területéről. Voltak akik egyedül indultak el, és bérüket hazaküldték az itthon maradt családjuknak. Sokan – eladva mindenüket – családostól szálltak fel kivándorló hajókra. Nincs a Kárpát-medencének olyan szeglete, ahonnan ne kerekedett volna fel valaki. Ezért sokakban él ma a kíváncsiság, vajon mi volt az ő történetük ? 

Hol találhatnak a leszármazottak ennek kutatáshoz segítséget? Ezen kérdések megválaszolására jött létre ez a hiánypótló, kétnyelvű Facebook-csoport, hogy az utódok közösen méltó emléket állítsanak sok százezer kivándorló magyar ősnek, megosztva az Amerika földjén szerencsét próbáló családtagokról megőrzött fotókat és a fiókban szundikáló korabeli dokumentumokat, történeteket.

A mások mellett az ugyancsak amerikás felmenővel bíró Bakos Réka elindította, mára közösségi örökségprogrammá szélesedett mozgalom a személyes történetekből fél százat  – beleértve azok a következő nemzedékekre gyakorolt hatásaival – könyv formájában is egybegyűjtött. Az Óhazából az Újvilágba sorozatot jelen állás szerint összesen hétrészesre tervezik, a homoródalmási atyafiak mellett külön köteteket szentelnének például az 1956-ban Kanadába kivándorolt „soproni erdészek”, valamint a híres borsodi „dollártanya” történetének is.

Egy nagyszabású tárlatra is készülnek;  a Magyarok Öröksége az Egyesült Államokban – Sorsok, Terek, Utak elnevezésű, virtuális és fizikai utazó kiállítás ötletéhez rengeteg intézet és szakember csatlakozott többféle tudományterületről. Az Egyesült Államok idén július 4-én ünnepli az alapításának kétszázötvenedik évfordulóját, a cél,

Amelynek pont olyan fontos része az 1777-ben kivándorolt, az amerikai könnyűlovasság atyjaként számon tartott Fabriczy Kovács Mihály és a híres magyar származású katonák, tudósok, művészek sora, mint a sok százezer hétköznapi magyar ember. Akiknek a véréből-verejtékéből megépültek a hidak, felhőkarcolók, vasutak – és sok minden, ami ma is naggyá teszi Amerikát.

Nyitókép: Homoródalmási atyafiak Amerikában 1910 körül. (Forrás: Fekete Gyula)