Új hullámos családfakutatás

Elfoglalt ember lévén én eddig csak a családi szájhagyomány útján terjedő történetek és egyes szorgalmasabb rokonaim évtizedekkel ezelőtt született rövid feljegyzései alapján tájékozódtam, de pár éve felfedeztem magamnak a lusta és időhiányban szenvedő amatőr családfakutatók Szent Grálját, az internetes genealógiai oldalak tömkelegét.

Ezen alkalmazások használata, mint arra hamar rájöttem, rendkívüli módon megkönnyíti a családi kapcsolatok felgöngyölítését, főleg, ha az ember katolikus famíliából származik, és ősei a mai (csonka) Magyarország területén éltek. Miért is? Elsősorban azért, mert a katolikus egyház a világ egyik legjobban szervezett intézményeként évszázadokra visszamenően rendkívül pontos anyakönyveket vezetett, feljegyezve gyakorlatilag minden születést, keresztelést, házasságkötést és elhalálozást, ezek az anyakönyvek pedig ma már digitalizált, és ami a legfontosabb, a mesterséges intelligenciának köszönhetően kereshető formában is hozzá­férhetők akár a 17. század elejétől. Érdekesség, hogy a II. József-féle, 1782-es türelmi rendelet előtt a nem katolikus felekezetekhez tartozók adatait is a katolikus anyakönyvekben jegyezték fel.

Kivétel azonban itt is akad, mégpedig Erdély. Akinek ugyanis hozzám hasonlóan kiterjedt erdélyi (vagy akár kárpátaljai, felvidéki) rokonsága van, még türelemmel kell lennie, mert az itteni anyakönyvek egyelőre nem állnak rendelkezésre nemhogy digitalizált, de sokszor még hagyományos formában sem. A román kommunista állam még a hetvenes években elkobozta az egyházi anyakönyveket, s ugyanerre a sorsra jutottak a csehszlovák és szovjet területek dokumentumai is.

Ha viszont már előttünk vannak az anyakönyvek, egy hihetetlenül érdekes múltbéli világ tárul fel előttünk: megtudhatjuk, hogy felmenőink hol, melyik házban laktak mondjuk a 19. század közepén, melyik másik családokkal házasodtak, ki miben halt meg, vagy hogy egy ősünk tizenegy gyermekéből csak kettő érte meg a felnőttkort. Saját szemünkkel láthatjuk, hogy az anyakönyvek nyelve – és ezzel a keresztnevek írásmódja is – hogyan vált át latinból magyarba 1840 körül, vagy a családnevek és a házastársak nemzetiségének változásából nyomon követhetjük, hogy például német telepes őseink mikor kezdtek elmagyarosodni. Szinte minden magyar kutakodó jó eséllyel bukkanhat az Újvilágban szerencsét próbáló rokonokra is, az amerikai hatóságok tudniillik az egyházakat megszégyenítő precizitással vezették az Ellis-szigeti bevándorlási jegyzékeket és népszámlálási listákat.

A digitális eszközökkel megtámogatott családfakutatás kicsit olyan, mint egy hatalmas kirakójáték megoldása: 
a kihívást a hiányzó láncszemek megtalálása jelenti, amihez sokszor az anyakönyvi adatok nyújtanak egyedüli támpontot. Ha azonban szerencsénk van, előfordulhat, hogy a rendszerben más lelkes családfakutató amatőrök (rendszerint távoli rokonaink) családfánkkal összeérő munkájába botlunk, és egyből a 14. században találjuk magunkat… Akinek pedig ahhoz van kedve (és hajlandó rá pénzt is áldozni), egyes online genealógiai szolgáltatóknál dns-minta beküldése útján külön genetikai elemzést is végeztethet, amivel nemcsak az adott személyhez kapcsolódó etnikai csoportokat és földrajzi régiókat tudja azonosítani, hanem akár a világ másik felén élő rokonait is.

Valaki persze még így is sajnálja a fáradságot erre a szép elfoglaltságra, de – kérdezhetjük Mark Twain bölcsességével – tulajdonképpen minek is pénzt és időt vesztegetni a családfánk feltérképezésére? Menjünk politikusnak, és az ellenfeleink megcsinálják helyettünk!

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata

Nyitókép: Shutterstock