EU-s cenzúra: így működik a jogi úthenger

Az EU élesítette a DSA-ra alapozott gyors reagálású mechanizmusát a magyar kampány valamiféle ellenőrzésére. Mi ez, és hogy kell ezt elképzelni? Lekapcsolják Orbán Viktor oldalát, lejjebb tekerik jobboldali politikusok és elemzők posztjait?

Ez az uniós cenzúrarendszer már a DSA (Digital Service Act, lásd alább) hatályba lépése óta fennáll és működik. Ennek fényében, felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen mi volt az EU Bizottságának a tényleges célja ezzel a „gyorsreagálási rendszerre” vonatkozó bejelentéssel? Vajon mi változott az eddigiekhez képest? Mit akartak ezzel közölni? Azt, hogy még intenzívebb lesz a kormánypárti tartalmak cenzúrája? Még több ilyen tartalom elérését fogják csökkenteni? Az eddig ismert szereplőkhöz képest több külföldről irányított hazai NGO-t vonnak be ebbe a tevékenységbe? Vagy csak a fenyegetőzés, mint nyomásgyakorlás fokozásáról van itt szó. Nos, az EU Bizottsági szóvivő bejelentésére a Népszava rögtön feltette a kérdést, hogy ez konkrétan mit is jelent. Erre az a válasz érkezett, hogy „a magyar oldalon résztvevő szervezetekről vagy az egyes riasztásokról később várható tájékoztatás”. Én ilyen tájékoztatással még nem találkoztam.

Mi a célja a Civil a pályán című könyvvel, miért pont most jelent meg?

Bemutatni az EU-s médiaszabályozást, annak hiányosságait, illetve a cenzúrára való használhatóságát. Emellett bemutatom a magyar médiahelyzetet és kritizálom a hazánkról szóló EU-s médiajelentéseket is. A források között amennyire csak lehet az ellenoldali anyagokat, vagy éppen semleges és külföldi, valamint uniós kutatásokat is használtam. Ez azért érdekes, mert egyrészt ezek azok a szabályzati keretek, amin belül mozoghatunk, nemcsak mi, hanem az egész Európai Unió, ezt kell alkalmaznia a tagállamoknak. Arra nyilván kevesen veszik a fáradságot, hogy átnézzék ezeket a jogszabályokat az interneten, úgyhogy megírtam, mit is kell tudni erről. 

Mi a probléma a Digital Service Acttel (DSA), a stratégiai pereskedést tiltó SLAPP-ellenes törvénnyel, és más kapcsolódó EU-s szabályozásokkal?

Az a legfőbb probléma, hogy az egész egy nagyon jól kitalált és felépített rendszert alkot, ami mind azt szolgálja, hogy a mai – mondjuk így – 

Emellett – a más területekről már ismert – lopakodó hatáskörelvonással is dolgunk van, azaz az EU a korábbi kizárólagosan tagállami hatásköröket is fokozatosan magához vonja. 

Mi erre a jogalapja? Merthogy elvileg nem teheti meg, hogy magához vonja a médiaszabályozást.

Többek közt a belső piacra, annak „hatékonyabb” működésére is hivatkoztak, de ugyanúgy ismételgetik, hogy szerintük így lehet hatékonyabban védekezni a külföldi befolyásolás ellen. Ez az ő narratívájukban egyébként kizárólag az orosz és a kínai befolyást jelenti. Ezek szerint ők úgy gondolják, hogy más illegális befolyásolásokkal szemben nem kell védekezni. Az új uniós médiaszabályozási rendszer tulajdonképpen egy jogszabálycsomag, aminek a DSA csak az egyik eleme, de ott van a hagyományos médiumokra – tévé, rádió, nyomtatott sajtó – vonatkozó új jogszabály, a cinikusan „médiaszabadságról” szóló rendeletnek nevezett dokumentum, amit EMFA-nak szoktak rövidíteni. Emlékezhetünk, hogy 

Szó van még ezek mellett a politikai hirdetéseket szabályozó jogszabályról. Ennek kapcsán feláll a szőr az ember hátán, mert nem elég, hogy összevissza, szubjektíven értelmezhető és alkalmazható definíciókkal és rendelkezésekkel van tele, de azt is lehetővé teszi, hogy a választásokkal és a választókkal kapcsolatos – pl. személyes – adatokat az EU-n kívül is kezelhessenek, feldolgozhassanak. Akár Amerikába is ki lehet küldeni az adatainkat, amelyekkel ott ki tudja, hogy mit csinálnak majd. De az ilyen adatokat ki lehet adni mindenféle álcivileknek, nemzetközi NGO-knak is. A politikai hirdetésekre vonatkozó szabályozás szakmailag is annyira alacsony színvonalúra sikeredett, hogy olyan nagy online szolgáltatók, mint a Google vagy Meta, betarthatatlannak minősítették és ezért ők alapvetően el is zárkóznak az ilyen tartalmak közzétételétől. Persze  ebből is adódnak problémák.

Aztán ott van az – úgymond – zaklató perek (SLAPP) elleni szabályozás, ami jól kapcsolódik az EMFA újságírókat és azok forrásait védő rendelkezéseihez is.  Ezzel kapcsolatban csak az nincsen megfelelően tisztázva, hogy ki minősül valójában újságírónak az ilyen extra védelem szempontjából. Mert jelen pillanatban azt tapasztalhatjuk, hogy de facto az, aki annak mondja magát. Emlékezhetünk, hogy tavalyelőtt az egyik balliberális portál munkatársa odalépett az utcán Szijjártó Péterhez azzal, hogy valami hackerek feltörték a Külügyminisztérium levelezésének egy részét. Az illető előkapott a zsebéből egy rakás papírt, hogy hát miniszter úr, itt van nálam a kiszivárgott levelezés, kommentálja már, hogy ez micsoda. Szijjártó figyelmeztette, hogy, amit csinál, az felveti a bűncselekmény gyanúját. Itt két lehetőségről eshet szó: vagy bűnözők törték fel és lopták el az adatokat, és ez a „riporter” tőlük kapta meg. Ebben az esetben bűnözőket fedez. A másik, hogy egy külföldi titkosszolgálat, ami Magyarország ellen tevékenykedik, szerezte meg és adta át. 

És akkor most itt van nekünk ez a Panyi Szabocs-ügy is, a tiszás ügynökbotrány, amikor a magát újságírónak nevező személy már nyíltan kérkedik a külföldi titkosszolgálati kapcsolataival és azzal, hogy annak köszönhetően, illetve azzal összefüggésben neki majd beleszólása lesz majd magyar államigazgatási szervek működésbe. Ezek fényében mire gondolhatunk? Megfelelő az a jogi szabályozást, amely ilyesmiket lehetővé tesz?

Mi ennek a „megfélemlítő” perekkel szembeni uniós szabályozásnak a lényege?

Ez a jogszabály azt biztosítja, hogy ha van egy akár gazdasági, akár politikai „hatalmi helyzetben” lévő szervezet, akivel vagy amivel szemben akár sajtó, akár valami civil vagy álcivil mozgalom kritikát megfogalmaz, akkor ez a vélt, vagy valós „hatalmi”, vagy „erőfölényes” helyzetben lévő személy különféle jogi nehezítésekkel próbálhatja csak megvédeni az érdekeit.  Azaz plusz lehetőségeket adnak a másik félnek, hogy sikeresen támadhassa a szerinte „hatalmi helyzetben lévő” szervezetet. Egy ilyen „erőfölényes helyzetben lévőnek” minősülhet pl. egy politikus, párt, de akár még egy gazdasági szervezet is.

De gondolom nehéz megmondani, hogy mi a stratégiai pereskedés és mi nem?

Persze. Az összes ilyen jogszabályban hasonlóan parttalan, gumiszerűen rugalmas fogalom-meghatározások, fogalmi rendszerek vannak, tehát így is lehet értelmezni és alkalmazni őket, meg úgy is. A fő probléma azonban az, hogy az uniós jogalkotó már magán a jogszabályon keresztül is folyamatos nyomást gyakorol az adott tagállambírói szervére, hogy hogyan kell dönteniük. Eme szabályok szerint a cél az, hogy pl. a per minden fázisában megszüntethető legyen az eljárás, hogy vissza lehessen utasítani a felperes keresetét, vagy például, hogy, amennyiben a felperes nyer, a költségeket akkor is neki kell viselni.

Érdemes még az új uniós szabályozás kapcsán kitérni az úgynevezett „rendszerszintű kockázatot” kérdésére is.

Ez megint egy nagyon jól kitalált fordulata a DSA-nak, amibe nagyjából azt tuszkolnak bele, amit akarnak. Igen, vannak ilyen példálózó felsorolásai a jogszabálynak. Ide tartoznak pl. az adatvédelemi kockázatok, vagy a kiskorúak védelme, amelyek kiemelt kezelése egyértelmű és indokolt. Ugyanakkor az olyan – szubjektívebben megítélhető – tartalomszabályozási kérdések, mint a „gyűlöletbeszéddel” és a „dezinformációval”, avagy az „álhírekkel” szembeni fellépés már sokkal több problémát vet fel. Amikor a DSA született, akkor pörgött csúcssebességre a külföldi, jellemzően kínai meg orosz dezinformációtól való rettegés. 

 És ráadásul a DSA végrehajtásért elsősorban felelős uniós szerv maga a Bizottság, legalábbis a legnagyobb globális online szolgáltatók vonatkozásában. Tehát minden külső kontroll nélkül a bizottság hozhat meg ezzel kapcsolatos döntéseket. A másik fő probléma pedig az, hogy most már hivatalosan – azaz normatív módon – is beemelték ezeket a különböző globalista, multinacionális NGO-kat a jogérvényesítési folyamatba, az ún. „magatartási kódexek” rendszerén keresztül. Azaz gyakorlatilag senki által meg nem választott, álcivil cenzorok döntenek arról, hogy a nagy online platformokat (VLOP) használó emberek élhetnek-e ott az – elvileg az országuk alkotmányaiban deklarált – véleménynyilvánítási jogukkal.

A tartalomminősítő NGO-kkal való együttműködés csak ajánlás, vagy kötelező az online platformok részéről?

Nagyon ravaszul fogalmaz a DSA, amikor azt mondja, hogy a Bizottság felkérheti a szolgáltatókat, hogy működjenek együtt a területen működő civil szervezetekkel a magatartási kódexek keretében, a rendszerszintű kockázatok föltárásában és azok kezelésében. A gyakorlatban azonban az ilyen „felkérésnek” nem lehet ellentmondani. Amennyiben ugyanis egy cég nem lép be a magatartási kódexbe, és a Bizottság valami problémát észlel a viselkedésésben, akkor két kimenete lehet az ügynek: a Bizottság vagy elindítja az ilyen-olyan – bírsággal és egyéb szankciókkal végződő – eljárását a szolgáltatóval szemben, vagy egy „konzultációs folyamat” során rábírja a céget, hogy mégiscsak úgy döntsön, hogy „önként” utólag csatlakozik a magatartási kódexek központi tartalomszabályozási rendszeréhez. 

Ez az eljárásrend gyakorlatban jól látható a mostani X (azaz az egykori Twitter) esetében is.

A Twitter is aláírta már korábban a kódexet, de aztán jött Elon Musk, és azt mondta, hogy ő ebben innentől nem hajlandó részt venni. Emlékezhetünk, hogy akkoriban a COVID-járvány miatt nem lehetett leírni például azt, hogy lehetséges, hogy a kórokozó nem természetes, hanem mesterségesen kreált. Musk tehát kilépett az uniós magatartási kódexből, és akkor jött Thierry Breton uniós biztos, és közölte, hogy abból nem lehet kilépni. És ezt követően DSA számos pontjának állítólagos megsértésére hivatkozva el is indították az eljárást az X-szel szemben, nagyösszegű bírsággal sújtva a szolgáltatót.

A kötetben ír a közösségi platformok önszabályozásáról, annak átláthatatlanságáról és a jobboldaliak cenzúrázásáról, amin az uniós szabályozás nem segített, sőt rontott rajta.

Nem csak leírták a DSA-ban, hogy a szolgáltatóknak együtt kell működni a magatartás kódexek keretében tartalommoderáló NGO-kkal, hanem létrehozták azok összeurópai együttműködési szervezeteit is (European Fact-Checking Standards Network, EFCSN; European Digital Media Observatory - EDMO). Ezeket az EU rendszeresen jelentős pénzösszegekkel támogatja is. 

Hogy, hogy nem, eme szervezetek mindannyian egyben a Soros-hálózat tagjai, anyagi juttatásainak kedvezményezettjei is. Külön „érdekesség” hogy a magyarjetis csapat egyszerre tartalomszolgáltató (444) és „tényellenőr” (Lakmusz ) is. Itt vajon nem merül fel valamiféle összeférhetetlenség? Ők most saját magukat, vagy éppen a piaci versenytársaikat „tényellenőrzik”? A Mérték Médiaelemző vezetője, Polyák Gábor részt vett az egykori amerikai nagykövet David Pressmann pénzosztó csapatában is. Itt akkor mire gondolhatunk? Csak azok a médiumok részesülhettek az amerikai „adományokból”, amelyek átmentek a Mérték „tényellenőrzésén”? 

Mit gondol a független jelzőről, amit használnak magukra?

 Az, hogy akármilyen más gazdasági vagy politikai érdekcsoport vagy állam finanszírozza és irányítja őket, az szerintük nem csorbítja se a függetlenséget, se az objektivitásukat Az egyik, Brüsszelnek írt „jogállamisági” jelentésükben valamit kellett írniuk, hogy a 444 miért is „független” szerintük. Ebben azt tudták leírni, hogy köztudott, hogy Soros György gyakorlatilag már nyugdíjas, már visszavonult attól, hogy a szervezeteit személyesen irányítsa. Ezért, emiatt pedig már nincsen semmilyen befolyása az általa alapított, illetve támogatott szervezetekre. Nevetséges.

Mik a fő kritikái a fenti hazai NGO-k áltak szerkesztett Médiapluralizmus Monitorral, azaz az EU-s médiajelentésekkel szemben?

A legfőbb probléma a módszertannal, azaz pontosabban a hiteles, tudományos módszertan hiányával kapcsolatos. Az ilyen jelentések mögött jellemzően semmiféle valódi kutatás, felmérés, tényelemzés nem áll. Néhány, azonos érdekcsoportból, ideológiai körből, illetve azonos fizetési listán szereplő „szakértő” és „újságíró” összeül és a szubjektív érzéseik alapján leírják a saját véleményüket a hazai médiaegyensúlyról, médiahelyzetről. Amennyiben az ilyen jelentések esetleg tartalmaznak egzaktnak tűnő adatokat, azokról is ki szokott derülni, hogy azok csak célzottan összeválogatott részinformációk, amelyek a vizsgált téma összképe szempontjából irrelevánsak, vagy éppen teljesen ellenőrizhetetlen forrásból származnak. Néha a jelentéseiket lektoráltatni is szokták más hasonló kollégáikkal is: a HVG munkatársának megállapításait jóvá hagyatják mondjuk a Telex és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége szakértőivel is, akik szintén egyetértenek azokkal. Jellemző példa az ilyen adatra az, amely szerint a vidéki lakosság Magyarországon nem jut hozzá a valódi hírekhez, mert nem férnek hozzá az internethez. 

De hát, Magyarországnak – uniós szinten is – kiemelkedően jó az internet lefedettsége, 97 százalék, bárki megnyithatja bármelyik baloldali hírportált vagy YouTube-csatornát.

Persze, de hát akkor is beleírják. Szerintük vidéken azért szokott a Fidesz győzni, mert tényleg elbutult hülyék élnek ott, akik reggel berúgnak, a postás bedobja nekik a megyei lapot, aminek a címlapján mindig Orbán Viktor van. A háttérben közben pedig folyamatosan szól köztévé és így telnek a napjaik. Mást nem észlelnek a világból. A médiafogyasztási adatok egyébként nem támasztják alá azt a toposzt sem, hogy az emberek csak politikailag egyféle médiumokat követnek, és jellemzően a közmédia fogyasztói sem csak közmédiát fogyasztanak.
A Lakmusz rendszerint ír arról, hogy a politikai reklám tilalmának ellenére szerintük hogy csúsznak át jobbos közéleti szereplők a rendszeren.

Mindig olvasom, hogy szerintük, hogyan csúsznak át a szűrőrendszeren a kormánypárti tartalmak. De itt is egy sajátos módszertannal találkozhatunk. Csak azt nézik, mennyi általuk politikainak tartott hirdetést futtatnak  az általuk kormánypárti politikai aktoroknak tartott hirdetők és ezekből igyekeznek mindenféle következtetéseket levonni és „szabályszerűtlen” online kommunikációs tevékenységre hivatkozni. Ugyanakkor 

 akik összességében sokkal több embert érnek el, és így nagyobb a közvéleménybefolyásoló-hatásuk is. És akkor még nem beszéltünk a felhasznált álprofilok tömegéről sem. Nem véletlenül nyilatkozta azt a legnagyobb ellenzéki párt vezetője már a kampányuk elején, hogy ők alapvetően a közösségi médiára alapozzák a nyilvános kommunikációjukat.

Milyen megoldási javaslatai vannak?

Meg kell keresni azokat a pontokat az uniós szabályozásban, ahol vagy maga az uniós szabályozás engedi azt, hogy néhány részletkérdésben a tagállamok alkossanak rendelkezéseket, vagy olyan részkérdések vonatkozásában, amit valamiért nem fednek még le az uniós szabályok. Illetve más szakterületre eső szabályozásként (pl. fogyasztóvédelem, gyermekvédelem, stb.) is lehetne a gyakorlatban is működő hazai normákat alkotni, pl. a valóban érdemi és hatékony panaszügyintézést biztosító ügyfélszolgálati, vagy éppen vitarendezési szabályok megalkotásával. Ez utóbbi tekintetében jól mutatja az uniós szabályozás kudarcát a Pesti Srácok esete is: a DSA előírja, hogy ezt minden országban létre kell hozni ilyen vitarendező testületet, amely segíti megoldani a szolgáltatók és a felhasználók közötti problémákat, vitákat. Ennek megfelelően Magyarországon is létrehoztak az NMHH mellett egy ilyen testületet, amihez a Pesti Srácok is beadvánnyal fordult, mikor lekapcsolta őket a YouTube. A testület ajánlása az volt, hogy 15 napon belül állítsák vissza a csatornát. Ennek a szolgáltató a mai napig nem tett eleget. Azaz jogkövetkezmény nélkül lehet negligálnia egy szolgáltatónak egy ilyen, a DSA alapján lefolytatott panaszügyi-eljárást.  Ez az eset önmagában is jól mutatja, hogy mennyit ér ez az egész új uniós jogszabálycsomag. Az egésznek egyedül csak az európai politikai mainstream narratívájával szembemenő politikai vélemények elhallgattatása a célja. 

Fotó: Olivier Hoslet