Kezdődik az iskola, úgyhogy adódik a kérdés: vajon lelövik-e idén Johann bácsit?

Kezdődik az iskola. Az ezzel járó sokkot pár évtizede olyan kérdések kísérték a nebulók fejében, mint hogy vajon Kati néni szigorúbb lett-e a nyáron, kinőttem-e az ünneplőcipőmet, szabad-e spirálfüzetet használni, ehető-e a menzán a kaja –

Nagyjából hasonló problémákkal küzdöttek a gyerekek Európa-szerte, ilyesmiben a vasfüggöny nem zárt annyira, mint mondjuk a történelem- vagy filozófia órák tartalmi elemeiben.

Az idők változását jelzi, hogy ma mondjuk egy német (de akár egy francia) kisdiák évnyitóra ballagtában már olyasmiken is töprenghet, hogy lelövik-e Johann bácsit a tanév során (esetleg lefejezik?),

megehetem-e ramadánkor (vagy bármikor) a füstölt tarjás szendvicsemet tízóraira, viselhetem-e a nagymamámtól kapott keresztet a nyakláncomon, megbukott-e az osztály fele, de legfőképpen: megértem-e az osztálytársaim nyelvét, vagy csak kapkodom a fejem, ha körülöttem beszélgetnek? És hát a biztonságomért is aggódhatok egy csöppet, tekintve, hogy

De a pedagógusok sem sokkal nagyobb kedvvel és magabiztossággal lépnek be a suli kapuján – ha egyáltalán még nem hagyták el a pályát. Németországban „a tanárok akaratuk ellenére szociális munkásokká válnak, a fegyelmet és a nyitott fület először fáradságos munkával meg kell teremteni, mielőtt tanításra egyáltalán gondolni lehetne”.

A színvonal is pár évtized alatt drasztikusan visszaesett; egy mannheimi iskolaigazgató szerint a korábbi tisztán szöveges matematikafeladatok helyett „ma a könyvek teli vannak képekkel, hogy a megértést egyáltalán lehetővé tegyék. Az alapműveletek sok gyermeknek nagy fáradságot jelentenek. Sokan nem képesek megfogalmazni egy kerek egész mondatot”.

Eközben a Pest megyei gimnáziumban az ingyen tankönyvek kiosztásakor megesik, hogy a 10-12 vadonatúj könyv és munkafüzet között megbúvó néhány használt példány láttán

Az oktatásra egyre inkább úgy tekintünk, mint szolgáltatásra, ahol a nem megfelelő szakembert a szülő mint megrendelő lecserélteti; nem ritkán egy hangos kisebbség követelésére. Ahol lassan arról is szavazást rendezünk a szülői értekezleten, mit és hogyan tanítsanak – másfelől a pedagógus is értelmiségi jogának és szabadságának érzi, hogy az alaptantervet és a tankönyvet felülírva saját véleményét közvetítse.

ha ellenben kormánypárti vagy egyenesen nemzeti radikális, akkor már a szegény ártatlan tanulók kártékony és öncélú befolyásolásának minősül.)

A jót persze könnyű megszokni;

Mint ahogy a GYED-extrát kapó, babavárót felvett, CSOK-kal lakást vásárolt vagy a négy gyermeke után adómentességet élvező anyuka, netán a gyermekek utáni adókedvezménnyel hizlalt összegű fizetést felvevő, a támogatással megvásárolt nagycsaládos autóban furikázó, lakásfelújítási programban otthonát kicsinosító apuka, esetleg a diákországbérlettel kvázi ingyen utazó, Klebelsberg ösztöndíjas egyetemista mindezt alapvetésnek veszi, és e kiinduló pontról követelődzik,

akik egyedül alkalmatlanok a feladatuk ellátására a sok-sok hibátlan polgár között.

Az ember (a magyar ember?) már csak ilyen. A meglévő jó dolgokat természetesnek gondolja. És sosem elég, ami van. Nem elegendő, hogy a világ első tíz százalékába tartozzunk anyagilag, életminőség szempontjából, mi az első egybe, vagy egyenesen a legelsőbe akarunk tartozni.

Illetve magunkat inkább a juttatások, a többieket a teljesítmény alapján. Keressünk úgy, mint a luxemburgi légiirányító, a sebészünk, a gázszerelőnk, a kőművesünk és a tanárunk pedig végezze a dolgát a maximális minőségben.

Mivel ez csak az ideák vágyott világában létezik, ezért

a fő problémánk az iskolakezdéskor az, hogy az angol munkafüzet sarka gyűrött, nem pedig az, vajon a magyar rendiség és a negyvennyolcas szabadságharc helyett a sertéshús tilalma vagy a lányok fejkendőviselése lesz-e a töri órák anyaga.

***

(Nyitókép: SEBASTIAN WILLNOW / AFP)

***