Bánki M. Csaba: A Pride lényege nem a másság elfogadása, hanem a normalitás tagadása és a nyilvánosság

Mire büszke igazából a Pride? Nem arra, hogy a homoszexuális, leszbikus emberek ugyanolyan értékes polgárai a hazának. Nem arra, hogy tehetséges alkotók, művészek, tudósok, figyelemreméltó egyéniségek is akadnak közöttük. Nem is arra, hogy felnőttként – a törvényeket betartva, mint mindenki más – a legjobb belátásuk szerint élhetik a maguk életét, alakíthatják speciális érzelmi és intim kapcsolataikat, és ezek miatt sem szégyenkezniük, sem félniük, sem rejtőzködniük nem kell – mondta a Mandinernek Bánki M. Csaba pszichiáter, az MTA doktora.

Hozzátette: pedig mindezt időnként (alkalmas helyen és módon) akár el is lehetne mondani. Hogy „büszkélkedni ” is indokolt-e vele, jó kérdés: 

A Pride azonban – fejti ki a Mandinernek Bánki – nem az LMBTQ-emberek egyenlőségét és szabadságát, hanem a botránykeltés „szabadságát” ünnepli. Ahogy a heteroszexuális szerelem, úgy a homo-leszbikus-queer szerelem se a nyilvánosság elé való, nem köztereken és felvonulásokon szokás művelni fényes nappal, főleg nem a szokott provokatív és botrányos módon, a legcsekélyebb tekintet nélkül az ott lakókra. Ez nem a „másságról” szól: ha színhetero „szexmunkások” demonstrálnák a maguk mesterségét az Andrássy úton, az a látvány ugyanúgy sértené az ott lakó, vagy a felelőtlenül odavitt gyermekek egészséges, normális fejlődéshez való jogát.

 és mindenféle beteges, torz, kihívó, természetellenes, akár agresszív – szado, mazo, mutogató, „voyeur”, „frotteur” stb. – viselkedés nyilvános ünneplése. Egyáltalán nem csak a „másféle” irányultság, hanem legalább ennyire a szex, mint puszta gimnasztika, mint bármiféle különösebb érzelem vagy személyes párkapcsolat nélküli mulatság – ráadásul nyilvános mulatság – ünneplése.

A hangsúly az MTA doktora szerint a nyilvánosságon van:

Mint mondja: „ha mindenáron tudós görög nevet akarnék adni neki, akkor talán ’szkandalofób’ (botránytól irtózó) törvénynek tudnám nevezni. Az EU persze várhatóan deklarálni fogja, hogy a „szkandalofóbia” ellentétes az „európai értékekkel”, hiszen a nyilvános botránykeltés alapvető emberi jog…”

Hozzátette: állítólag a Harmadik Birodalom egykori propagandaminiszterétől ered a mondás, hogy ha valamit elég sokszor és elég hangosan ismételnek, akkor a tömegek tudatában a legképtelenebb hazugság is „igazsággá” válik. A Pride évtizedek óta úgy lopakodott be a nyugati társadalmak életébe, mint a nagy vásárok vagy a nemzeti ünnepek: az emberek már észre se veszik, elfogadják és tudomásul veszik, jó mulatságként bámulják, sőt kézenfogva vagy nyakukba ültetve odaviszik a gyerekeiket. Nincs tiltó tábla, nincs korhatáros karika, nincs semmiféle figyelmeztetés a provokatív, gyermeki szemnek sokszor ijesztő maszkok és sminkek alatt szakadt ágyékkötőbe vagy egy szál fogcérnába öltözött bizarr testek vonagló XXX-imitációi körül – miközben ugyanezekben az országokban a fogkrémek vagy a pelenkák reklámjait 12 éven aluliaknak tilos látniuk.

Ideje ezen változtatni. A puszta védekezés már nem elég. Sőt újabban már a védekezésért is ránk támadnak, parlamenti füstgyertyákkal és utcai tüntetésekkel. Tényleg ott tartunk, ahol Albert Camus szavaival „a bűn az ártatlanság képében tetszeleg, és az ártatlanságot szólítják fel önigazolásra” – jelentette ki Bánki M. Csaba a Mandiner megkeresésére.

A szakembertől azt is megkérdeztük, van-e különbség a véres bibliai történetek, népmesék hallása-olvasása és a „Pride-élmény” között? Mi a különbség az elképzelt és készen kapott erőszak, furcsaság közt?

Minden ilyen párhuzam alapvetően hamis, és – mivel ezzel egy legalább átlaghoz közelítő és úgy-ahogy olvasott ember tisztában van, ezért – tudatosan félrevezető és rosszindulatú – hangsúlyozta Bánki M. Csaba.

Kérdésünkre kifejtette: a mítoszok, az eposzok és a mesék gonoszai, sárkányai, boszorkányai, hidrái és medúzái, de akár fegyveres ellenségei is szimbolikusak, csak a fantáziában léteznek. 

(vagy egy azt imitáló VR-szemüveg, egy 3D-mozi, vagy egy részletgazdag, élethű internetes videojáték). Nem kell magyarázni, hogy még a felnőtt közönség számára is mennyire alapvetően más egy Shakespeare-drámában végignézni a főhős drámai – habár erőszakos – halálát, mintha ugyanezt élőben, az utcán kellene végignéznie.

A legfőbb különbség azonban az – mutatott rá a szakember –, hogy a mesékben (mítoszokban, bibliai történetekben) a gonosz támad a jókra és az ártatlanokra: a sárkány rabolja el a királylányt, a boszorkány készül megsütni Jancsit és Juliskát, a farkas falja fel a nagymamát – a jó pedig csak úgy győzhet, ha elpusztítja a gonoszt. 

A jó véglegesen győz, a gonosz megsemmisül, a gyermeki elme értékrendje tehát helyreáll – zárta szavait Bánki M. Csaba, megjegyezve: hagyományosan nem létezett fordított mese.

Nyitókép: MTI / Szigetváry Zsolt