Színpad az egész világ, szokták volt mondani. De ha már az egész világ az, akkor miért ne lenne a konyha is egy színpad, ahol a szereplők minden nap leélik a maguk kis tragikomédiáját!
Egyre inkább úgy tűnik, hogy manapság, mikor a filmstúdiók önmagukat és egymást ismétlik, kimondottan nehéz valami új ötlettel kitűnni. Ha pedig már új ötletre nem futja, hát legalább egyéniség legyen. A mexikói Alonso Ruizpalacios is erre gondolhatott első angol nyelvű filmje, A konyha elkészítése előtt, elvégre az ötlet itt sem új. Annyira nem, hogy eredetileg Shakespeare-hez köthető, miszerint „színház az egész világ”.
Ruizpalacios pedig, aki maga is dolgozott korábban mosogatófiúként, Arnold Wesker 1957-ben színpadra állított A konyha című darabját írta mozifilmre.
A jó stílus és a vérbeli színészek alakítása persze minden különleges ötlet hiányát feledtetheti, a direktor pedig minden bizonnyal ezt célozta meg, mikor összehozta a stábot – bár összességében maga a koncepció sem rossz, még ha feldolgozásként nem is saját találmány. Ráadásul kimondottan kedvelem az egy helyszínen játszódó darabokat, amiknél a látvány szerepét a színészi alakítás veszi át. Éppen ezért néztem be a konyára is.
Ezt is ajánljuk a témában
Sok mással együtt a televíziózás sem mindig volt olyan, mint manapság: többek között az olimpiát sem nézhettük élőben. Aztán 1972. szeptember 5-én minden megváltozott.
Estela (Anna Díaz) nem tud angolul, de Michelin-csillagos étteremben már dolgozott, egy régi ismerős segítségével pedig még vízum nélkül is bekerülhet a New York-i, a Time Square-nél álló, kimondottan forgalmas The Grill konyhájára. A fiatal, csendes lányt követve nyer a néző is betekintést a különleges hely életébe, az pedig hamar kiderül, hogy Estela nem főszereplő, hanem csak a gépezet egy új része.
Merthogy a konyhán a nyugodtan tűnő élet egy pillanat alatt felborul, mikor eljön a csúcsidő, a rendelések pedig elárasztják a konyhán dolgozókat – ekkor szabadulnak el az indulatok és derülnek ki a sötét titkok.
Nehezíti a helyzetet, hogy az előző napi bevétel egy része nyomtalanul eltűnt, a konyhán dolgozó bevándorlók többsége pedig egyaránt gyanúsítható, a rendőrséget meg pont azért nem érdemes hívni, mert annak a tulajdonos, Rashid (Oded Fehr – A múmia, A kaptár 3.) sem örülne, ha kiderülne, kik dolgoznak az étteremben. Estela ismerőse, Pedro (Raúl Briones) például évek óta dolgozik feketén. De nem ez az egyetlen gond vele.
Hanem az is, hogy egyfelől nem kifejezetten képes uralni az indulatait, így számtalanszor összebalhézik egy szintén indulatos kollégájával, emellett pedig összeszűrte a levet az egyik pincérnővel, Juliával (Rooney Mara) aki úgy tűnik, áldott állapotba került, de a férfira nem hallgatva mégis abortuszt tervez – melynek ára megegyezik az eltűnt összeggel. Hab a tortán, hogy a sok problémán és az új belépők ügyetlenkedésén felül az italautomata is elromlik, emiatt a konyhát szó szerint elönti a sz… az üdítő.
Ezt is ajánljuk a témában
Három különböző korú nő, három különböző élet egy helyen. A Minden, ami fénynek tűnik Mumbai nyomorát, kultúráját és hagyományait mutatná be e sorsokkal, de igazából egyiket sem ismerjük meg.
Mielőtt bármi rosszat írnék Alonso Ruizpalacios filmjéről, előbb muszáj leírnom, hogy a több mint két órás játékidő első fele mennyire lekötött. Megismerjük a karaktereket, a fekete-fehér felvételek néha kifejezetten izgalmasak és művésziek, a színészek többsége pedig abszolút hihetően játszik, amivel úgy érezzük, hogy tényleg egy titkos helyre kaptunk betekintést, amely önálló világként működik.
Más kérdés, hogy a nyitó lassított és szaggatott felvételektől majdnem rosszul lettem, az eltűnt pénz miatti hirtelen krízis pedig az első pillanatokban inkább komikus, mintsem feszült.
Később ezeken sikerül javítani, ekkor viszont, főleg a második félidőben, feleslegesen közönségessé válik a mozifilm. Persze tudjuk jól, hogy nem diplomás filozófusok és esztéták dolgoznak az étteremben, de az a percekig tartó káromkodás-verseny például kimondottan elnyújtottnak és feleslegesnek érződik, ahogy a sehova sem vezető eszmefuttatás is a sikátorban.
A végjátékra pedig egyre erősebben felmerül a nézőben a “mire gondolt a költő” kérdés, amire részben talán választ jelent a rendező nyilatkozata, miszerint „A világ Shakespeare számára lehet, hogy színpad, számomra viszont egy konyha, ahol az emberek jönnek-mennek, nem maradnak addig, hogy igazán megismerjék egymást, és ahol a barátságok, a szerelmek és a viszályok olyan gyorsan feledésbe merülnek, ahogyan létrejöttek."
Színpadról a moziba, már nézhető a mexikói rendező első angol nyelvű filmje
Nem mondanám, hogy összességében nem tetszett A konyha. Szerettem a színészeit, az alakításokat, a fényképezést és a többnyire fekete-fehér stílust. Nem tetszett viszont az abortusz félvállról vett súlya; a rengeteg káromkodás és agymenés és az öncélúnak vehető elemek sokasága. Így valahol egyensúlyba került a mérleg nyelve, de a minőséget tekintve inkább pozitív irányba billen. Nem mindenkinek való, nem is okoz katarzist és a világot sem váltja meg, sőt mivel értéket nem képvisel, tényleg leginkább azoknak való, akik kedvelik ezt a stílust és a művészibe hajló filmeket.
A 139 perces A konyha 2025. március 6-tól nézhető meg a magyar mozikban, megtekintése 16 éven aluliaknak nem ajánlott.
Nyitókép: ADS Service
Több fontos területen lehet komoly változás.
Az amerikai belbiztonsági minisztérium szerint történelmi fordulat zajlott le a mexikói határnál
Sőt, egy helyi török szervezet vezetője arra figyelmeztetett, hogy az idegenellenes incidensek és a politikai feszültségek egyre inkább biztonsági kérdéssé válnak.
Jobboldali fordulat jöhet a skandináv ország élén, miután a szocdemek kormányalakítása kudarcot vallott a március 24-ei előrehozott választás után.
Elszabadult a pokol Hollandiában.
Csak az elmúlt egy évben 2,1 millióval nőtt a számuk.
Tarjányi Péter biztonságpolitikai szakértő szerint a legnagyobb baj, hogy senki nem szólt rá a miniszterelnökre a stílusa miatt.
Látványos képek az ETO kisvárdai fiesztájáról.
