Gyurcsányék nem akartak több katonát látni Magyarországon

Nagy Gábor és Veczán Zoltán írása

Korábbi cikkeinkben sorra vettük azokat a fejlesztéseket, beszerzéseket, amelyek a Magyar Honvédség harcképességét voltak hivatottak javítani, valamint azt, hogy milyen irányok várhatóak még a továbbiakban; ugyanakkor azt is érdemesnek találjuk bemutatni, hogy pontosan honnan is indultunk. Ugyanis a 2002-2010 közötti években, mintha a Linder Béla-i jelmondat baloldali örökségét támasztották volna fel az ország vezetői. (Emlékezetes, ő volt az a szociáldemokrata honvédelmi miniszter 1918-ban, aki kijelentette, „Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!”, miközben az országot épp formálódó kisantant készült elfoglalni és feldarabolni.)

A Honvédség fokozatos leépítése mindazonáltal már a rendszerváltással megkezdődött, elvégre a keleti blokk, illetve a hozzá tartozó katonai szövetség, a Varsói Szerződés megszűnt, s ezzel együtt hazánk is megkezdhette csatlakozását a nagybetűs Nyugathoz. Ennek éppúgy része volt a Honvédség létszámának fokozatos leépítése, ahogy az 1997-ben „megnépszavaztatott”, 1999-re megvalósuló NATO-csatlakozás előkészítése örve alatt egyébként igen kevés üzemórát futott harceszközök kivonása a forgalomból.

Ez részben azért indokolt lehetett, elvégre a Szovjetunió felbomlását követően a technikai háttér és az utánpótlás akadozása is várható volt, ugyanakkor

vagy a Horn-kormány idején, 1995-ben még az ingyen kapott, szinte alig használt NDK-s Mi-24-es harci helikopterek raktározása és leszerelése, néhány kivételtől eltekintve, amely önmagában óriási pofon volt a magyar légierőnek.

– a folyamat tehát a kilencvenes években érte el első csúcspontját.

Ám a leépítés java csak ezután következett, méghozzá a 2002 és 2010 között regnáló Medgyessy Péter-, Gyurcsány Ferenc-féle kabinetek, illetve Bajnai Gordon kormányzása idején.

Botrányos szocialista évek

Demkó Attila, az MCC Geopolitikai Műhelyének vezetője portálunknak rámutat, Magyarország hadserege, amely 2002-ben a hadi eszközök erejét számolva a Rand Corporation szerint a szomszédos országokkal összehasonítva a harmadik legerősebb haderő volt, az ukrántól jóval, a romántól viszont alig lemaradva, 2010-re azonban Szerbia és Ausztria, sőt a szlovák és horvát haderő mögé került, egyedül a kétmilliós Szlovéniát előzte szomszédaink közül.

A 2002-2018 között a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott szakértő, volt védelempolitikai, korábban védelmi tervezési főosztályvezető szerint a legnagyobb probléma ekkortájt az volt, „hogy gyakorlatilag egy az egyben, kritika nélkül átvették a nyugati értékelést, miszerint már nincs hagyományos, konvencionális fenyegetés, nem lesz több nagy szárazföldi háború”.

Hozzáteszi:

A hadsereg legyen egy könnyű, telepíthető haderő, amely majd Afganisztánban, Irakban védi a magyar „biztonságot” azáltal, hogy ott „stabilitást teremt”. Nemcsak arról volt persze szó, fűzi hozzá Demkó, hogy nincs szükség nehézfegyverzetre, mivel nem lesz nagy háború, hanem arról is, hogy „a hadsereg az valami gyanús, rossz dolog, és még drága is”, és igazából csak az emberiség javára békefenntartó műveletekre kell használni. Azaz, „alapvető filozófiai probléma volt, amely az akkori honvédelmi vezetés doktriner, a világ valóságával számolni képtelen gondolkodásából fakadt.”

A számok nyelvén ez azt jelentette, hogy

• 16, mások szerint 18 ezer fővel csökkent a Honvédség létszáma,
• hogy 50 ezer haditechnikai eszközt – kézifegyvereket, védőfelszereléseket, egyenruhákat – adtak el,
• hogy kivontak használatból 500 lánctalpas harcjárművet,
• javarészt eladtak 140 önjáró tüzérségi eszközt,
• és hogy elajándékoztak (!) 77 db T-72-es harckocsit.

Se tüzérség, se légvédelem

Demkó rámutat, 2002 és 2010 között a kritikátlan nyugati mintakövetés miatt építették le szinte teljesen a nehézfegyverzetet, törölték el a sorkötelezettséget – ez utóbbi a szakértő szerint szakmailag még akár védhető is, de hogy nem építettek ki működő tartalékos állományt, az komoly probléma. Demkó úgy vélekedik, a legnagyobb hiba a nehézfegyverzet kapcsán is az önjáró tüzérségi eszközöknek, alapvetően a szovjet gyártmányú Gvozgyikák kivonása – 122 mm-es önjáró tarackok – volt, melyeket tömegével használnak most is az ukrán-orosz háborúban; a lengyelek például felújíttatták őket, „ahogy részben mi is, viszont mi még a felújítottakat is kivontuk a hadrendből és eladtuk fillérekért. Ez a harmadik része a dolognak, hogy milyen áron mentek el ezek az eszközök, és ki profitált ebből” – fogalmaz a szakértő, aki személyes élményét is megosztja, amikor is védelmi tervezési főosztályvezetőként már 2010-ben leutazott Kalocsára a magyar inkurrencia (haditechnikai anyagokat tároló) raktárt ellenőrizni, és az ott dolgozóktól úgy értesült, hogy amikor felpakolták a felújított Gvozgyikákat, még a benne lévő fém árát sem érte el az az ár, amennyiért eladták.

A Gvozgyikákat a mai napig használják az ukránok is, a mozgékony és praktikus önjáró tarack igen népszerű

Volt még elég más baklövés is, például a szintén szovjet eredetű BMP-1-es gyalogsági harcjárművek leszerelése és eladása (ugyancsak cseh, illetve grúz és ukrán irányba), és külön érdekes a T-72-es harckocsik sorsa, amelyekből 100 darabot a Horn-kormány vásárolt meg, de 77-et Gyurcsányék alig tíz évvel később Iraknak el is adományoztak, emlékeztet a szakértő – ezek közül állítólag – más magyar fegyverekkel egyetemben – több visszaköszönt az ISIS kezében.

A légierő kinyírása a 90-es évek programja volt, itt Gyurcsányék már nem végeztek nagyobb pusztítást, de ott sem önszántukból, hanem mert a SAAB-al kötött korábbi szerződés és a NATO-kötelezettségvállalás – ami Nyugat, az szent – a szlovén és a balti légtér védelme kapcsán is, miatt erre nem volt lehetőségük, bár a helikopterek karbantartását így is elhanyagolták.

Egyes információk szerint mintegy ötven katonai szervezet szűnt meg 2010-ig, köztük

• két lövészdadár,
• egy tüzérdandár,
• egy harcihelikopter-dandár,
• egy repülődandár,
• valamint egy légvédelmirakéta-ezred;

és az ingatlanokat sem kímélték

• bezárták a pécsi Honvéd Kórházat,
• és eladták a Bolyai János Katonai Műszaki Főiskola ingatlanjait,
• illetve több laktanyát.

Mindezt rendszerint áron alul, egyszóval az eredeti elgondolás, hogy majd az eladásokból fedezik a fejlesztéseket, ugyancsak kudarcot vallott. A leszerelt haditechnikát a különféle magyar roncstemetőkben lelkes bloggerek is összegyűjtötték, IDE kattintva megrázó képsorok fogadják a az olvasót a katonás rendben lepakolt, még mindig impozáns harci helikopterekről, rakétákról.

Demkó hangsúlyozza portálunknak: a 2002 és 2010 közötti haderőfejlesztést meghatározó főbb politikusok – Gyurcsány, Juhász Ferenc és Vadai Ágnes – vélhetően őszintén elhitték, hogy amit nyugaton éppen kitalálnak, az csak jó lehet, külön magyar érdek nincs, nem is lehet. A Honvédségnek 2010-ben minimális védelmi képessége volt, emlékeztet a szakértő, csak szerencse, hogy megúsztuk ezen  időszakot háború nélkül, de rendkívüli felelőtlenség volt az MSZP-SZDSZ-kabinetek részéről, hogy védtelenül hagyták az országot.

– fűzi hozzá Demkó.

Nincs visszaút

Értelemszerűen számszerűen az akkori mennyiségeket nem tudjuk visszaépíteni – mondja a szakértő –, eleve jóval modernebb eszközöket veszünk, a harmadik Orbán-kormány 2016-ban indított Zrínyi 2026 programja keretein belül jönnek is az új önjáró tarackok, a PzH2000-esek, de a Gvozgyinkák a területvédelmi erőknél még most is kitűnően el tudnának működni – mutat rá. „Hiszen ebben a háborúban látjuk, nem csak a minőség, hanem a mennyiség is fontos”, 144 önjáró tarackot pedig nem fogunk tudni most venni.

Mindenesetre óriási szerencse, hogy az ország ezekben a pillanatokban már nem áll teljesen védtelenül, harckocsik, páncéltörő eszközök, helikopterek érkeztek, aknavetőgyárat vett Magyarország, számos más üzem meg hozzánk települt – sorolja Demkó, aki szerint, ha minden beérkezik, a legújabb Leopard harckocsikkal és a Lynx gyalogsági harcjárművekkel egyetemben, akkor a térség (a lengyel mellett) legmodernebb, ám persze méretben jóval kisebb hadereje jön létre, amely egy nagyhatalmi ellenféltől eltekintve képes a nemzet védelmére.

Nyitókép: Facebook