A gyűjtögetésről

Egy éve lakáskialakításban élek, a „még hiányzó” dolgok bűvöletében, és barátnőmmel alapérzetünk, hogy minél többet szerzünk be a dolgokból, annál többre lesz belőlük szükségünk: egyik megvétele hozza magával a másik igényét.

Egyikőnk se éppen tárgymániás, de egy év után nehezen látható, mikor lesz lakásunk valaha is „kész”. Elkövetkezik-e az a pillanat, amikor a dolgoknak ez a „folyama” beletorkollik valamilyen stabil, megelégedett, lényegében már nem bővíthető állapotba, vagy tehetetlenül sodródunk vele tovább, még több új tárgy megvásárlására – s az időközben elromló régiek pótlására – kényszerülve.

ami az egész kapitalista gazdaságot működteti, de nehéz helyzetben vagyok, amikor az ellenmódszert, ami tudatosabbá tenné az embert, épp olyan kártékonynak érzem. Amikor újonnan felszedett, ártatlan lakásrendező heppek képében támad a „minimalista” kísértés. Amit ösztönösen, gondolkodás nélkül elvetek: a lecsupaszított, minden fölöslegtől megszabadított lakásbelsőket látva kiráz a hideg. (Nemrég kezembe került egy sztárok lakásait bemutató magazin. Az még hagyján, hogy kivétel nélkül ízléstelenek: az az igazán hideglelős, amikor a primitív giccs a hiány esztétikájával kereszteződik.) 

A nehézség ott van, hogy racionális érveket találjak a minimalizmus ellen. Az kevés, hogy – nincs jobb szó – valamilyen alattomos eretnekséget, életellenes elhajlást gyanítok benne. A valós szükségek számbavétele, a fogyasztás mérséklése, a rendre való törekvés: önmagukban szimpatikus dolgok, és afelől sincs kétségem, hogy a magyar háztartások nagy részére ráférne némi fazonigazítás. Az alapelemekre és -funkciókra redukált, fehér-pasztelles otthonok, mondják, minden praktikus igénynek és szempontnak megfelelnek, hozzájárulnak az ember jóllétéhez, a fenntartható jövőhöz, satöbbi. Csak egy szempontot nem elégít ki a minimalizmus. Nem is vesz róla tudomást, pedig ez a legfontosabb, még ha nem is olyan egyszerűen megragadható.

Amikor tavaly nyáron eljutottam a Garda-tóra néző Vittoriale degli Italianiba, megértettem valamit. Túlzás, hogy megértettem; inkább kaptam egy megerősítést. Az említett hely semmihez nem fogható. Ide vonult vissza Gabriele D’Annunzio, miután fiumei kalandorkormányzása után néhány év leforgása alatt kicsúszott a lába alól a talaj, s lett, tényleges „politikai-társadalmi” befolyását veszítve – miközben szavakban bálvánnyá emelték, a fasiszta állam gazdagon díszített, hősi élőhalottjává – teljesen jelentéktelenné.

A minden emberi arányon és mértéken túlnövő épület- és parkkomplexumot, mint neve is mutatja, D’Annunzio az olasz nemzeti dicsőség kultuszhelyének szánta.

D’Annunziónak az élete végén, amikor eltemetkezett a Vittorialéban, s legendás priaposzi energiái maradékát bevetve gyűrte, gyűrte maga alá a házába zarándokló, tisztelettől ájuldozó asszonyokat, az a gondolat maradt az utolsó menedéke, hogy az olasz nemzet nagysága egybeesik az ő személyes nagyságával. Egykoron, a háborút közvetlenül megelőző években, amikor ő volt a világ leghíresebb írója, és egyetlen beszéde messze ható „politikai folyamatokat” indított el, talán így is volt. De később is, a harcok alatt, amikor repülőn szelte az ellenséges légtereket, vagy éppen harcostársaival az éj leple alatt, torpedóval felszerelt motorcsónakon bejutott a szádrévi öbölbe, hogy odapirítson a Monarchia önérzetének, szóval ezekben az években, amikor ténylegesen tettre váltotta művei üzenetét, azt a nietzschei, szecessziós-futurista ethoszt, hogy igazán élni csak a halál közvetlen közelségében lehet, D’Annunzio lényében ténylegesen ott reszketett valami „nagyobb”, valami „kollektív”.

Száz évvel később viszont a Vittoriale többszörösen is jelentőségét vesztett, „bedöglött” emlékhely. Ez jutott eszembe, ahogy felléptem a főépület mögötti domboldalba, hatalmas ciprusok közé épített hadihajó fedélzetére, és elém tárult a szikrázó Garda-tó, a „Vate” életnagyságának bombasztikus díszlete.

s mindazt, amit ő az életében olyan harciasan képviselt, a második világháború végkimenetele távolivá, érthetetlenné, ellenszenvessé és nevetségessé tette. De mint író-költő is kiesett a köztudatból: ha valaki még érdeklődik iránta, inkább a kalandos életére, s nem az életművére kíváncsi.

De nem D’Annunzio jelentőségével szeretnék foglalkozni most. Hanem azzal a megerősítéssel, amit adott nekem. A Vittoriale számtalan hóbortos-fura látnivalója közül a legmegdöbbentőbb az író „Prioriának” (szerzetháznak) nevezett lakosztálya. Még megközelítő leírására sem vállalkozhatom ezeknek a beteges félhomályba burkolódzó, klausztrofób hangulatú helyiségeknek. Csillogó-villogó kegyszerekkel, bizarr-egzotikus műtárgyakkal, háborús relikviákkal és a legalpáribb zsibvásári kacatokkal, a D’Annunzio-féle magánmitológia egyenként kimunkált jelentést hordozó tárgyaival telehalmozott szobák, rejtett lépcsők, kiszámíthatatlanul kanyargó, szűk folyosók-járatok során át vezet utunk, körbe-körbe a szobrok, nippek, bizsuk, hangszerek, lámpák, domborművek, festmények, gyógyszeres fiolák, intarziás asztalkák, dísztányérok, párducbőrök és más csecsebecsék mind fullasztóbb mennyiségét ránk ömlesztő, dekadens katakombamélyben.

Mintha Joris-Karl Huysmans regényhősének, az aberrált, fin de race érzékenységében ronccsá sorvadó Des Esseintes márkinak a kastélyába léptünk volna be; mintha bármelyik pillanatban elősompolyoghatna az egyik sarokból háziállata, a drágakövekkel ékített páncélú óriásteknős. Már-már természeti jelenség a Prioria, katartikus ízléstelensége nem emberi lakberendező műve. Mint ahogyan természeti jelenség volt, zsurnalisztikus fordulattal élve, tulajdonosa. Az ópium- és tömjénfüst beette magát a falakba, kicsit szédül is az ember, ahogyan óvatosan lépeget csoportja nyomában, a vörös szalagok iránymutatását követve; egy rossz mozdulat elég lenne, hogy meginduljon, ízekre törjön ez az egész hóbelevanc.

az egyik előteremben: ennyit ért a babérkoszorús élet, a melldöntögető fellépés a nemzet piedesztáljára; az embernek, akiből – ha máshogy alakulnak a dolgok – talán Itália vezére lehetett volna, legvégül ilyen kicsinyes bosszúállásra futotta csak. Itt hallgatta utolsó múzsája orgonajátékát; itt zuhant ki gyanús körülmények között az ablakon, egyenesen a Prioria kapuja elé; itt, ebben a baldachinos ágyban folytatta szomorú szeretkezéseit, itt csikarta ki magából újra és újra a felüdülést már nem hozó gyönyört.

Gabriele D’Annunzio, a kényszeres gyűjtögető. Ott lebeg a Vittoriale felett – ahogy minden parizeres papírokkal, vajas dobozokkal teletömött nagymama-konyha felett is – annak gyilkos iróniája, hogy ebből az iszonyú erőfeszítésből, ami az anyag felhalmozását szolgálja, s ami automatikusan egy görcsösen kapaszkodó kéz képzetét hívja meg, nem marad semmi. Marad, igen, az ostoba utókornak, egy nyaraláson útba ejthető látványosság, apropó néhány mutatós fotó elkészítésére. De semmi annak, akiknek ezek a megszállottan gyűjtögetett és fellengzősen „közölt” lomok tényleg jelentettek – mégpedig sugárzóan – valamit.

Még a Vittoriale emberisteni túlzása sem tudta megmenteni a haláltól a hőst. És mégis… Van egy „mégis”, ezzel már a Vittorialéban nézhetők megnézése után, a vadregényes, meredek kertben szeszélyesen cikázó patak mentén aláereszkedve tisztában voltam. Azért hatott rám olyan erősen a Prioria (mintha azt mondanám, hogy a ránk zúduló lavina „hatást gyakorol”),

Nem sokkal korábban olvastam Georges Bataille okfejtését arról, hogy a részleges értelmezések mindig valamilyen hiány, az erőforrások szűkösségéből kiindulva alkotnak képet a világról, egy általános felfogás viszont az életerő, az élő anyag kimeríthetetlen bőségét láttatja velünk. Több az energia, mint amennyi az élő organizmus puszta életben maradásához szükséges, állapítja meg Bataille; ezt a túltengő energiát nem lehet teljes egészében szigorúan praktikus célokra fordítani, marad egy szükségszerű fölösleg, az „elátkozott rész”, amit kénytelenek vagyunk „elpocsékolni”.

Ebből a pocsékba menő (mert nem az élő anyag további növekedését-kiterjedését szolgáló) energiából születnek a nagy művészi alkotások, s ezek égnek el a háborúkban is.

Nem kell sokat magyarázni, hogy az örök többletnek, az eltékozolható bőségnek ettől az univerzális, alapvető, áradó tapasztalatától – amit D’Annunzio az életével és élete emlékművével is, kétségbeesetten és szükségszerűen tökéletlenül, de valamelyest kifejezésre juttatott – mennyire távol áll a jelenkor „meghatározó” hangulata. A nyersanyagok fogyatkozásának naponta új adatokkal igazolódó diagnózisa, a low-waste eléggé nem méltatható trendje. A „minimalista” világkép.

a zsugorodást, a megszorítkozást „propagálják”, és ez így is van jól. De a tények nem adnak számot arról, ami – túl minden válsághelyzeten és aktuális apokalipszis-előérzeten – múlhatatlan alapvalóság. A bőségről, ami csak legprofánabb, legesetlegesebb megnyilvánulásában a fogyasztási tárgyak bősége, kacatok halmaza, puszta „mennyiség”. Nem kapitalista „életminőség”, hanem az igazi élet minősége.  

Eddigi Magasles-írásaink:

Győrffy Ákos: Homokvár – TGM halálára – Magasles I.

Leimeiszter Barnabás: Gyász, kettőspont – Híres Emberek Jelentőségteljes Halálárl – Magasles II.

Győrffy Ákos: Atom a Dunánál – Magasles III.

Leimeiszter Barnabás: Ami lehet, az lesz is – Magasles IV.

Győrffy Ákos: Mindig utólag vagyunk okosak – Magasles V.

Fotó: a szerző