Atom a Dunánál

Győrffy Ákos tárcája új, Magasles rovatunkban

Olvasom, hogy az orosz állami televízió leadott egy beszélgetést, amelyben arról esett szó, hogy hová lenne érdemes először atombombát dobni, ha úgy alakul. A megkérdezett „szakértő” (bármit is jelentsen ez) arról delirált, hogy szerinte mindenekelőtt a Dunát kéne lebombázni. Azért a Dunát, mert ott szerinte jó nagy hajók vannak.

Elmebetegek tirádáinak nem is kellene médiafelületet biztosítani, ám ennek ellenére rendszeresen felületet kapnak mindenhol, a jobbos és a balos/liberális/független/sorosista (tetszőleges aláhúzandó) sajtóban egyaránt.

Futóbolondok mindig is léteztek, ez a műfaj valószínűleg az emberiséggel egyidős. Ezzel nincs is semmi baj. Gyerekkoromban Nagymaroson is volt futóbolond, nem is egy. Nyilván most is akad legalább egy, de az aktuális felhozatalt sajnos nem ismerem.

Az egyik régi futóbolondot Szandokánnak hívták, aki a nevéhez méltó módon egy késsel az övében tűnt fel rendszeresen a sétányon vagy a halsütő környékén. Soha nem bántott senkit, csak hangosan magyarázott mindenfélét, akár hallgatta valaki, akár nem. Vagy ott volt Feri, aki gyerekkorában fejsérülést szenvedett, amitől a járása és az artikulációja fura lett. Nem ártott a légynek sem, csak nagy hangon óbégatott, például olyanokat, hogy „ikszeltünk a Perbál ellen” (megrögzött futballrajongó volt szegénykém).

Minden faluban lennie kell legalább egy bolondnak, ez hozzátartozik az összképhez, a paletta így teljes. A bolondság pontos definíciója persze újabb kérdéseket vet fel. Mert kit nevezhetünk bolondnak? Honnan kezdve bolond valaki? Mik a bolondság kritériumai? Nehezen megválaszolható kérdések.

„Mindnyájan oda vagyunk kozmálva” – írja Hamvas Béla valahol, talán a Karneválban. (Pontosabban Karneval, ékezet nélkül, az új kiadások borítóján már így szerepel a cím.) Ez valami olyasmit jelent, hogy mindannyian defektesek vagyunk így vagy úgy. Az őrület valamilyen formáját nem ússza meg egy teremtett lélek sem. Rögeszmék, monomániák, szorongások, kényszerképzetek, nagyjából ez a kínálat.

Tegye fel a kezét, akit mindez nem érint valamilyen formában. Aki nem teszi fel, az nagy valószínűséggel füllent.

Hogy kívül áll a forgatagon, hogy ő csak figyeli a többi őrültet. Persze hajlamosak vagyunk azt hinni magunkról, hogy mi vagyunk a kivétel. Elég sok ilyen emberrel találkoztam életemben. Sőt, be kell vallanom, hogy életem egy korábbi szakaszában én is hajlamos voltam így tekinteni magamra. Súlyos tévedés volt, végzetes önhittség, ma már látom.

A futóbolondsággal tehát (amennyiben nem ölt ön-és közveszélyes formákat) nem is lenne semmi baj, ha az őt megillető helyen maradna. A falu kocsmájában, a főtéren, vagy otthon, az udvaron. Mondhatnánk, hogy a futóbolondság nem zavaró, amíg a négy fal között csinálja valaki.

A baj akkor van, ha a futóbolond nyilvánosságot kap. Ha nyilatkozhat, ha cikkeket írhat, ha népes hallgatóság előtt lehet futóbolond. A probléma már a nyomtatott újságok elterjedésével láthatóvá vált, aztán a rádió és a tévé felbukkanásával komolyodott a dolog, de mindez sehol nem volt még attól a robbanástól, amivel az internet járult hozzá e témához. Miután az internet mindenki számára elérhetővé vált, eljött a futóbolondok aranykora. Kész, bevégeztetett.

A tehetségesebbek immár több tízezer, akár több millió embertársukhoz is eljuttathatják kivételes fontosságú üzeneteiket. A futóbolondság nem ismer határokat, világnézeteket, minden kategóriát nagyvonalúan átlép. Öltsön bár konzervatív, nacionalista, anarchista, kommunista, liberális vagy akármilyen álarcot, univerzális jellegét mégsem tudja elrejteni.

A futóbolondnak bizonyítékai és nagy felismerései vannak, önbizalma határtalan, titkos tudások felkent birtokosa. Elemez, kijelent, ítél, mindezt ellentmondást nem tűrő módon és legtöbbször kedvesen mosolyog is hozzá. A legjobb, ha mindezt képpel és hanggal teszi, mert a futóbolondot nem elég csupán olvasni, az igazi az, amikor láthatjuk és hallhatjuk is őt. Írásban jobban el tud rejtőzni, bár az érzékenyebbje ott is tetten érheti, mégis akkor a legteljesebb az élmény, ha a lehető legtöbb érzékszervünket bizsergeti a produkciója.

Mondom ezt azzal együtt, hogy a dologban én is érintett vagyok a magam szerény módján. Én is oda vagyok kozmálva, nekem is megvannak a magam rögeszméim. Mentségként talán csak annyit hozhatok fel, hogy igyekszem tudatában lenni a rögeszméimnek. Tudok róluk, együtt élek velük és nem próbálom mindenáron másokra tukmálni őket. Aztán lehet, hogy már ez is túl sok, hogy már ezzel is csak növelem az amúgy is elég komoly felfordulást.

Amikor elolvastam az orosz szakértő nyilatkozatát az atomtámadás első optimális célpontjáról, megrémültem. Ideális esetben nem kellett volna megrémülnöm, de most nincs ideális eset.

Azért nincs, mert azonnal eszembe jutott egy álmom. Egy olyan álmom, amit legalább tizenöt éve álmodtam, mégis tisztán emlékszem rá. Az álom helyszíne Nagymaros volt, a szülői ház alatti partszakasz. Ott álltam a kavicsos parton, a kompkikötő alatt, a legendás halsütőtől néhány méterre. De nem volt ott már se kompkikötő, se halsütő. Nem volt semmi, sehol egy ház, sehol egy fa a hegyoldalakon. A Duna visszafelé folyt hatalmas hullámokkal és úgy csillogott, mintha vastag olajréteg borította volna.

Az erdők maradékai is mindenhol égtek a Dobogókőtől a Kismaros fölötti Gál-hegyig. Az egészet átjárta valami leírhatatlan robaj, amiről nem tudtam, honnan jöhet. Mintha az égből és a föld mélyéből egyszerre dübörgött volna.

Tudtam, hogy ha az a tűzfal ideér, meghalok. Mégsem mozdultam, csak néztem ezt az egészet és arra gondoltam, hogy ezek szerint így néz ki a világvége, amiről olyan sokat morfondíroztam már. Még csak félelem sem volt bennem, csak valami különös egykedvűség. Tudtam, hogy így kellett lennie, és hogy nem volt elkerülhető. Azóta, ha otthon lemegyek a partra, mindig eszembe jut ez az álom, és próbálom úgy nézni a tájat, mintha utoljára látnám. 

Hát ez jutott eszembe erről a futóbolondról. És innen üzenném neki, hogy a hegyek mögött, kelet felé is minden égett, amit nem láttam ugyan, de tudtam. Az egész világ égett, mindenestül, te drága szakértő. 

Eddigi Magasles-írásaink:

Győrffy Ákos: Homokvár – TGM halálára – Magasles I.

Leimeiszter Barnabás: Gyász, kettőspont – Híres Emberek Jelentőségteljes Halálárl – Magasles II.

Nyitókép: RG