Gyász, kettőspont – Híres Emberek Jelentőségteljes Haláláról

Leimeiszter Barnabás tárcája új, Magasles rovatunkban

Emberek meghalnak. Megesik, hogy nagyobb ütemben, mint várnánk, mint amit természetesnek érzünk, már ha van a híres emberek elhalálozásának természetes tempója. El tud gondolkodtatni, meg tud döbbenteni a gyászhíreknek ez az időről időre előadódó, hirtelen sűrűsége, ezek a sötét csomópontok. Pláne, amikor a halálesetek egészen sorsszerű módon fedik egymást.

Furcsa, véletlennek nehezen minősíthető egybeesés, hogy Ingmar Bergman és Michelangelo Antonioni egy napon, 2007. július 30-án halt meg. Még eklatánsabb példa 1963. november 22. A múlt század két meghatározó angol írója, Aldous Huxley és C. S. Lewis is ezen a napon lehelte ki a lelkét.

Egy fogósabb kvízkérdést már ebből lehetne faragni, de persze nem az ő haláluk tette híressé ezt a dátumot, sokkal inkább Lee Harvey Oswald és a dallasi tankönyvraktár ablakán kilógatott puskája, John Fitzgerald Kennedynek az elnöki limuzin bőrülésére fröccsenő agyveleje.

A jelentőségteljes meghalás archetípusa: nyílt, váratlan, sokkoló, véres.

Mindenki emlékszik, hol és mikor szerzett tudomást róla. Mintha – öntudatlanul vagy tudatosan, ki tudja – azóta is Kennedy elnök halálának iszonyatos nagyságrendjét próbálná újra és újra megteremteni a gyászipar.

Breaking news, megszakított műsorok, felvillanó ablakok, egyik pillanatról a másikra elérhetetlenné vált, túlterhelődő hírszájtok.

A fontosabb haláleseteknek külön Wikipédia-oldaluk van. A meghalás Kennedy-féle iskolája, „stílusa” mára egységes szabályokat követ, rendszerezhető, leírható. Úgy tekinthetünk rá, mint valamiféle alkalmazott művészetre. Ars moriendi, ugyebár. A halálesemény mesteri megmunkálása.

És kétségtelen, hogy néhány napra, néhány hétre létrehozható bizonyos mértékű jelentőség a nevezetes halottak körül. „Dúlj-fúlj, ha megszakad a nagyvilág”, írja a költő; tisztesen dúlnak-fúlnak a gyászolók az elhalálozott nagyember helyett is, ha ezzel kisarkíthatják a halál tényét. De igazán nagyban meghalni, ez nem megy csak úgy: az érzelmes hangú nekrológok, amikkel közszereplők reagálnak a halálhírre, a hervatag hiperbolák, amiket egymás után dobálnak be ismerősök és ismeretlenek a pótolhatatlan halott sírjába, nem helyettesítik azt a húsba vágó élményt, amit például Kennedy halála – egy organikus halálesemény, egy jókor és jó helyen, jól kivitelezett politikai gyilkosság – nyújtott.

Talán „illetlennek”, obszcénnak hat, ahogyan írok ezek a dolgokról,

2022 és 2023 fordulóján szokatlanul sokakat vesztettünk el. Minél elviselhetetlenebb, tenyérbemászóbb fordulatokat használ a sajtó, annál gyanúsabb, hogy manipulálni igyekszik bennünket. A bensőséges, többes szám első személyben megfogalmazott mondatok, a folyékony, álságos pátosz. Mintha a híres emberek java részének halála több lenne egy érdekes hírnél, mintha ténylegesen érintene minket.

De éppen azért, mert haláluk csak kuriózum, mert nem indokolja semmi, hogy valódi gyászt, egyáltalán: érzelmeket éljünk meg miattuk, alkalmasak arra, hogy beállítsák velük az emberek általános viselkedését. Magától értetődőként kezelni valami nagyon magától nem értetődőt, megsiratni egy halottat, akihez nincsen semmi közünk – aki erre rávehető, simán átlendül a ráció és jó érzés „döccenésén”, az más tekintetben sem fog problémát okozni.

pedig az ő „megmunkáltságuk” nagyon hasonlít a miénkre. A módszer, rögtön hozzá kell tenni, nem új. Victor Hugo világraszólóan ízléstelen gyászszertartása a tizenkilencedik század egyik alapvető pillanata volt. A katolikus igazságkereső, Léon Bloy, aki engesztelhetetlenül gyűlölte a Harmadik Köztársaság burzsoá kurzusát, infernális képet festett róla. Maurice Barrès, a francia nacionalizmus vezéralakja, a századforduló nagy hatású irodalmára – egyébiránt Tamás Gáspár Miklós kedvelt obskúrus referenciája, többször említette őt cikkeiben és interjúiban – ugyancsak hosszasan írt a temetésről Kitépett sarjak című regénye Egy holttest társadalmi értéke című fejezetében, egészen más hangvételben, mint Bloy. A Hugo temetésén tülekedő csőcselék, tűnődik Barrès regényhőse, egyénenként egy alantas élet nívóján tengődik. A váteszköltő előtti kegyeletben egyesülve viszont szinte természeti jelenséggé lényegül át: átjárja a „nemzeti életnedv”.

Egy holttestnek, jó ez a barrèsi kifejezés, ma is komoly társadalmi értéke van. A híres emberek halála, mint minden más virális „téma”, alkalmat nyújt arra, hogy konkrét személyes viszonyulás nélkül, de annál hevesebben, annál „vonzatosabban” – valahogy úgy, mint a Hugo több kilométeres gyászmenetében tolongó párizsi prolik – csatlakozzunk rá kollektív érzelmekre. Ezen érzelmek konstans, kényszerítő jelen idejére.

Ha nincs többé más, mint ezen a jelen idő, ha mindent ezen a frekvencián élünk meg,

Lehet olyan sületlenségeket emlegetni, mint a „nemzeti életnedv” vagy éppen „múlhatatlan jelentőség”. A plafon nem szakad le.

Éppen a minap olvastam arról az egész Amerikán végigsöprő TikTok-trendről, amelyet, ha elég babonás lennék, az elmúlt hetekben tapasztalható halálozási hullám lehetséges kiváltó okaként nevezném meg. A felhasználók azzal szórakoznak, hogy családtagjaiknak, barátaiknak feldúlt hangon számolnak szeretett hírességeik haláláról. Egyes felvételeken igazi reakciókat látunk, másokon csak előadják, hogyan fogadnák a szörnyű információt. Ez utóbbiak talán még árulkodóbbak. Azok az emberek, akik óbégatva verik a fejüket a falba Oprah Winfrey halálhírét hallva, vajon hogyan reagálnak majd, amikor az anyjuk hal meg?

Egyes emberek távozásával, hazudja a sajtó, egy korszak zárul le. A hazugság nem annyira az állítmányban, mint az „egyes emberekre” való szűkítésben rejlik. Híres emberek halálával csak annyiban érdemes foglalkozni, amennyiben arra késztet, hogy gondolkodjunk a halálról és a halottakról. Furcsa belegondolni, hogy azok, akik meghaltak, kiváltképp azok, akik a leghangosabban értelmezték a világ történéseit, már nem követhetik a fejleményeket.

Hibernálja őket a halál pillanata, magába zárja őket az „utolsó mentés”. A tények és a körülmények, amelyek definiálták a működésüket, már nem állnak fenn, egyre távolibbak és közömbösebbek, eltűnnek a ködben.

Nagyanyám szerette nézni a Szulejmánt, de meghalt, mielőtt befejeződött a sorozat. Kilencvenöt éves volt. Szép kor, mondják, ilyenkor már meg lehet halni: halála inkább szomorú volt, mint megrázó. Amikor viszont egy olyan banális tény tükrében gondoltam újra a halálát, mint hogy nem láthatja a kedvenc tévésorozata végét, képes voltam megrendülni.

A halottak definíciója ez: lemaradtak a folytatásról. Nincsenek képben, rosszul értesültek, meghaladottak, tudatlanok. Kicsit talán nevetségesek is.

Sokszor megüt, ha nagyon idős embereket látok, elhasználódott, elaszott, ebben az aszottságban mintegy közlésképtelenné lett, megnémult arcokat, hogy valójában mennyire fiatalok ők. Hogy mennyivel fiatalabbak egy halottnál. Az élet misztikus igazsága: Henry Kissinger fiatalabb, mint Amy Winehouse.

Eddigi Magasles-írásaink:

Győrffy Ákos: Homokvár – TGM halálára – Magasles I.