És kétségtelen, hogy néhány napra, néhány hétre létrehozható bizonyos mértékű jelentőség a nevezetes halottak körül. „Dúlj-fúlj, ha megszakad a nagyvilág”, írja a költő; tisztesen dúlnak-fúlnak a gyászolók az elhalálozott nagyember helyett is, ha ezzel kisarkíthatják a halál tényét. De igazán nagyban meghalni, ez nem megy csak úgy: az érzelmes hangú nekrológok, amikkel közszereplők reagálnak a halálhírre, a hervatag hiperbolák, amiket egymás után dobálnak be ismerősök és ismeretlenek a pótolhatatlan halott sírjába, nem helyettesítik azt a húsba vágó élményt, amit például Kennedy halála – egy organikus halálesemény, egy jókor és jó helyen, jól kivitelezett politikai gyilkosság – nyújtott.
Talán „illetlennek”, obszcénnak hat, ahogyan írok ezek a dolgokról,
de nem lehet máshogy írni róluk, ha őszinték akarunk lenni.
2022 és 2023 fordulóján szokatlanul sokakat vesztettünk el. Minél elviselhetetlenebb, tenyérbemászóbb fordulatokat használ a sajtó, annál gyanúsabb, hogy manipulálni igyekszik bennünket. A bensőséges, többes szám első személyben megfogalmazott mondatok, a folyékony, álságos pátosz. Mintha a híres emberek java részének halála több lenne egy érdekes hírnél, mintha ténylegesen érintene minket.
De éppen azért, mert haláluk csak kuriózum, mert nem indokolja semmi, hogy valódi gyászt, egyáltalán: érzelmeket éljünk meg miattuk, alkalmasak arra, hogy beállítsák velük az emberek általános viselkedését. Magától értetődőként kezelni valami nagyon magától nem értetődőt, megsiratni egy halottat, akihez nincsen semmi közünk – aki erre rávehető, simán átlendül a ráció és jó érzés „döccenésén”, az más tekintetben sem fog problémát okozni.