Mindig utólag vagyunk okosak

Győrffy Ákos tárcája új, Magasles rovatunkban

Mindig utólag vagyunk okosak. Az okosság az esetek elsöprően nagy részében így működik. A törökországi (és szíriai) földrengések kapcsán került elő, hogy azért is volt ennyi áldozat, mert az épületeket slendriánul húzták fel, kispórolták (ellopták) belőlük az anyagot.

a megmaradt lóvéból meg elhúztak a Seychelle-szigetekre, vettek még két sportkocsit, három magánrepülőt, vagy mit tudom én, mi a francra költötték.

Most meg őrizetbe vesznek közülük párat, hogy úgy tűnjön, mintha valamiféle rend lenne arrafelé. Eddig annyi ember halt meg nagyjából, mintha Vác teljes lakossága eltűnt volna a Föld színéről.

Vannak ezek a kőzetlemezek, amelyek komótosan vonulnak a földkéreg folyékony rétegein, és ezek a kőzetlemezek előszeretettel ütköznek egymással. Ütköznek, gyűrődnek, törik-zúzzák egymást. Néha mindezt olyan vehemenciával teszik, hogy a felgyülemlett irgalmatlan energia kitör. Ezt nevezzük földrengésnek.

Olyan jó, hogy tudjuk, mitől reng a föld. Ez is az okosságunk miatt van. Más kérdés, hogy nem tudjuk előre, mikor fog megmozdulni alattunk. És megint más kérdés, hogy hagyjuk emberek tízezreit meghalni azért, mert olyan házakat építünk, amelyek kártyavárként omlanak össze ilyenkor. Nyilván évtizedek óta ez ment Törökországban, az építési hatóságokat lefizették (vagy eleve nem is érdekelte őket az egész), a kivitelezők gyorsan felhúzták ezeket a sufnikat, miközben a főnökeik a már említett indiai-óceáni szigetcsoport valamelyik szállodájában ejtőztek ledér hölgyek társaságában.

Kurvára unlak titeket, mondhatnám Martin Ethelwolffal, igaz, ő az ukrán háború jobb- és baloldali interpretációi kapcsán fakadt ki így. Hogy ugye vannak az orosz medve seggét nyaló jobboldaliak (nácik) és vannak a „jó oldalon” álló, Ukrajnával mélyen szimpatizáló liberálisok (vagy minek is kell hívni azokat, akik nem nácik). Aki nem áll ki teljes mellszélességgel Ukrajna mellett, az náci. Ilyen egyszerű ez.

A teljes mellszélességgel kiállás persze

az ennél is bátrabb Ukrajna-pártiak pedig maguk is létrehoznak posztokat. A náci is napi tizenötös átlagot hoz kommentelésben, és ő is elhelyez posztokat súlyosabb esetben. Ez tényleg kurva unalmas, el nem tudom mondani, mennyire.

Néhány napja egy barátommal sétáltunk egyet, és séta közben azt a minden túlzás nélkül költőinek nevezhető kérdést tette fel ez a barátom, hogy vajon miért nincsenek Európában óriási béketüntetések. Hogy vajon miért nem vonulnak utcára emberek milliói Lisszabontól Stockholmig, azt követelve, hogy az érintettek fejezzék be a rohadt háborújukat.

Tényleg, miért nem?

Erre csak azt tudtam mondani, hogy azért, mert az európai emberek nyomasztó tömegei korruptak, gyávák és debilek. Persze lehet, hogy a milliós tüntetések sem oldanák meg a helyzetet, és a háború ugyanúgy folytatódna. Ezek a korrupt, gyáva és debil tömegek ugyanolyanok, mint Tolsztoj arisztokratái a Háború és békében. Szalonokban vitatkoznak Napóleonról, I. Sándor cárról és az „európai helyzetről”, miközben a több tízezres hadseregek egymást gyilkolják Austerlitznél, Borogyinónál és Lipcsénél. Franciául vitatkoznak az orosz arisztokraták, mert imádják és bálványozzák a franciákat, közben háborúznak velük, és gyűlölik saját magukat, a saját kultúrájukat, és legszívesebben meg sem mukkannának oroszul.

Ma ugyanezt látni, csak megváltozott díszletek között.

amely középosztály a legteljesebb közönnyel elnézi, sőt támogatja, hogy valahol, az amúgy is általa barbárnak tekintett keleten egymást gyilkolják, és közben csak egyvalami érdekli igazán: az, hogy a jó fizetése megmaradjon.

A lelkiismeretét pedig azzal próbálja nyugtatgatni, hogy kommentel és pityereg. De még mielőtt nácivá avatnának, sietve kijelentem, hogy tisztában vagyok a probléma másik aspektusával is. Azzal, hogy a háborút Oroszország robbantotta ki. Ez nyilván ennél bonyolultabban van, ez a kirobbantás. Talán maradhatunk annyiban, hogy ennek a háborúnak már jóval korábban megágyaztak, először 1945-ben, Jaltában, de legkésőbb 1989-90-ben, az úgynevezett kelet-európai rendszerváltások idején.

Bele volt kódolva az ügymenetbe,

És ez az, ami tényleg kurvára unalmas, ez a szépelgés, ez a folyamatos mellébeszélés, ez a rohadt kis műsor, ami végső soron mindig a lóvéról és a befolyásról szól. És legvégső soron a lelkünkről szól, de erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni.

Az, hogy közben emberek tízezrei halnak meg szemét módon összegányolt épületek miatt (és most Szíriáról ne is ejtsünk szót, mert csak elbőgnénk magunkat), vagy azért, mert különféle érdekek miatt menedzselünk egy remélhetőleg jól elhúzódó háborút, senkit sem érdekel.

a permanens szófosásunkkal a Nagy Üzenőfalon.

Remény az mindig van, csak nem a mi számunkra – írja valahol Kafka. Nem is lehetne ennél aktuálisabb mondatot találni. 

És ha már Vác szóba került: Pár napja ballagtam a váci vasútállomásról a zeneiskola felé, mentem a gyerekért. A méltán híres Club Mouseoleum előtt jártam, amikor valami zajt hallottam a magasból. Felnéztem az égre, és azt láttam, hogy egy karvaly elkapott egy galambot. A galamb hosszasan küzdött az életéért, aztán egyszer csak kiszabadult a karvaly karmai közül és elmenekült. A karvaly egy ideig körözött a csata helyszínén, mintha nem akarta volna tudomásul venni a vereséget. Végül ő is odébb állt.

A felhőtlen, télvégi égen valami különös csillogás maradt csak, éppen azon a helyen, ahol a küzdelem lezajlott. Először nem tudtam, mit látok, aztán összeállt a kép: Kitépett galambtollak százai keringtek a levegőben, lassan szálldogáltak lefelé. Vérpöttyös pihék havazásában álltam megbabonázva. Gyönyörű volt, nem mondhatok mást.

Később még lementem a Duna-parti sétányra. Eszembe jutott fiam egyik osztálytársának édesanyja, aki néhány nappal ezelőtt valahol itt sétált be a vízbe éjszaka, miután lefektette a gyerekeit. Abból az osztályból ő már a második édesanya volt, aki öngyilkos lett. Magyarázat van, sokféle, ami azt is jelenti, hogy értetlenül bámulunk magunk elé.

Mindig utólag vagyunk okosak. 

Eddigi Magasles-írásaink:

Győrffy Ákos: Homokvár – TGM halálára – Magasles I.

Leimeiszter Barnabás: Gyász, kettőspont – Híres Emberek Jelentőségteljes Halálárl – Magasles II.

Győrffy Ákos: Atom a Dunánál – Magasles III.

Leimeiszter Barnabás: Ami lehet, az lesz is – Magasles IV.

Nyitókép: Ahol csak a kutya jár: szétlőtt lakótelep a kelet-ukrajnai Avgyijvkában decemberben (forrás: AFP/Genya Savilov)