Ami lehet, az lesz is – a mesterséges értelem áttöréséről

Leimeiszter Barnabás tárcája új, Magasles rovatunkban

Hol van már a tizenkilencedik századnak a fényes jövőbe vetett hite, hol van Verne Gyula tudományos-fantasztikus naivitása. Nem élünk optimista korban.

Bár lehet, ki tudja, nem kéne többes számban írnom.

Szép feladat lenne ez az újévre: kiiktatni minden efféle mások nevében kinyilatkoztató-sugalmazó modort, minden „kézreálló” pongyolaságot, ami elmossa annak határait, honnan beszélek. Hajlamos vagyok feltételezni, hogy a világgal kapcsolatos érzéseim és benyomásaim, ha nem is általánosak, de legalábbis nem teljesen „sajátok”. Az írás, főleg ennek a „közérdekű” fajtája, alattomosan rákapatja erre az embert.

Ebben a többes számban vélhetőleg persze van valamiféle alázat is: feltételezem, hogy együtt „rezgek” a tömegekkel, én, aki csak egy vagyok sokak közül. És van benne, nagyjából azonos arányban, beképzeltség: majd én, én megfogalmazom, ami eddig nem volt megfogalmazva, alaktalanul gomolygott a levegőben, a közhangulatban, a „lelkekben”. Innen aztán messzire lehet szaladni, elgondolkodni azon, hogy a publicisztika műfaja milyen kimondatlan ön- és közmegtévesztésekre alapul.

Ezen a ponton pedig teljes joggal teheti fel a kérdést az olvasó, miért tartozik rá ez a vallomásos köldöknézegetés, már csak azért is, mert a „műhelytitkok” fárasztók: nincs unalmasabb, mint arról olvasni, hogy amit olvasunk, „hogyan készült”. A werk mint stílus, amit a posztmodern tett divatossá (nem mintha nem ezzel kezdődött volna „minden”, a modern irodalom, Tristram Shandy és egyebek), jelentős tisztázatlanságokat tisztázott, szükségszerű fejlemény volt, csak aztán öncélúvá vált, megúszóssá kissé. De egy ilyen tárcaszerűségben, főleg a Magasles-sorozat elején mindez talán elnézhető, és választott témánkhoz, témámhoz, úgy érzem, nagyon is kapcsolódik a dolog.

A technológiai haladás, tehát; talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a mesterséges intelligencia vívmányai, amelyek az elmúlt hetekben egyre sűrűbben kerülnek be a hírekbe,

azokban legalábbis, akik az újat nem azonosítják ösztönösen a jóval. (Az autizmus és a transzhumanista ideológia térnyerése kéz a kézben jár, hogy ezzel a képzavarral éljek.)

Nagy igazság, amit történelmi tapasztalok alapján nehezen lehet vitatni: ami lehet, az lesz is.

Innen a tehetetlenség: hiába erős, „gyomortáji” a sejtelem, hogy a beharangozott technológiai lehetőségek még nyomasztóbbá és embertelenebbé teszik azt az egyébként sem túl bizalomkeltő világot, ami vár ránk, semmi eszközünk, hogy megakadályozzuk e lehetőségek beteljesedését, vagy hogy legalább egyénileg kivonjuk magunkat alóla.

A jövőnek talán akkor lenne esélye meg nem történnie, ha a mesterséges intelligencia javíthatatlanul rasszistának mutatkozna, amint arra korábban voltak jelek; úgy tűnik azonban, ebbéli defektusait mára javították. A „csúszós lejtő”-elmélet – nevezzék bár a „megbízható” források „széleskörűen elterjedt érvelési hibának” – jelenkorunk értelmezésének legpontosabb sémája, ha nem egyenesen minden jelenkoré.

A ChatGPT szintlépéseiről – orvosi vizsgákat tett le, s van már szerkesztőség, ahol felváltja a humán munkaerő egy részét – szóló beszámolókban

Fenyegető, írom – és ebben nincs semmi technobúslakodás, „neoluddita” pozőrködés, hogy is lenne, amikor modern technológia nélkül valószínűleg egy hétig sem élnék túl, én, a városi létfeltételekbe belegyökerezett, az élet mélyáramától elidegenedett egyén. Fenyegető, mint a vasúti menetrend, ha éppen a sínekre vagyunk kötözve.

Olyan középszerűség közeleg, ami magába olvaszt minden „magasabb” emberi potenciált, kíváncsiságot, tehetséget, megismerést.

Olvasom a ChatGPT-vel létrehozott szövegeket, politikai, erkölcsi, tudományos okfejtéseket, verseket akár: döbbenetes, milyen jól imitálja a gondolkodás „külalakját”, miközben a létrehozott szövegek tartalma (leszámítva a néha jelentkező zagyvaságokat, amiket nyilván szépen kiküszöbölnek majd a fejlesztők) egyenletesen és kiszámíthatóan konvencionális.

Tulajdonképpen „istenérv”: betáplálják a gépbe a világról elérhető összes információt, az évezredek során felhalmozott tudás teljes tárházát, a vélekedések és érzelmek formáit és formaárnyalatait, de csak egyetlen hatalmas közhely sül ki belőle,

Ez a közhely viszont olyan mennyiségben fog rászakadni az emberiségre, hogy óhatatlanul magához idomítja a képzeletet. Flaubert annak idején megalkotta a burzsoá kisember agyműködésének látleletét, a készen kapott gondolatok szótárát. Elképzelem, hogyan álmélkodna most, amikor a gép ipari méretekben állítja elő az „emberi tudás” holt igéjét. (És arra már nem is térek ki hosszasan, hogy a mesterséges intelligencia, amint leveszi az önálló kutatás és tényfeltárás terhét az emberről – mert bizony le fogja venni, mert lecsúszunk a lejtőn, vígan és saját önszántunkból –, épp attól fosztja meg, ami valódi tartalmát adja a gondolkodásnak: a csapongástól, az elkalandozástól, a kitérőktől, az előre nem látott ösvények felfedezésétől. Itt ismét a Tristram Shandy-re utalnék, mint alapműre „mindenben”.)

Ha ezekben a fejleményekben már szemmel láthatóan sűrűsödik és tömörül a jövő, háborgásra, mélabúra vagy kétségbeesésre ok nincsen. Ilyen meddő érzelmekre soha, senkinek sincs joga. Elég, ha készenlétben vagyunk.

Ha a gép a logikus gondolkodás működését majmolja, akkor lesznek, kevesen talán, de annál elszántabb figurák, akik tudatosan lemondanak a logikáról. Újra fel kell eleveníteni a dadaizmus és a szürrealizmus alapvetéseit, technikáit. A mesterséges intelligencia ellenállhatatlan, egyöntetű és egynemű mindentudásával szemben inkonzekvensnek kell majd lenni, szaporítani az önellentmondásokat, folyamatosan megerőszakolni – éppen a természet érdekében – a „természetest”. Pillanatonként meg kell teremteni és minden erővel növelni kell a káoszt, fel kell szabadítani – a reflexek és megszokások ellenében – a dolgok elemi értelmetlenségét.

Ha pedig a gép utánozni kezdené ezeket az ellenmanővereket,

Hogy is áll az 1918-as Dada kiáltványban? „…a logika eltörlése, a teremtés tehetetlenjeinek a tánca, ez a Dada; minden hierarchiának és a cselédeink által helyébe állított társadalmi egyenlőségnek eltörlése, ez a Dada; minden tárgy, az összes tárgyak, az érzelmek és a homályosság, a látomások és a párhuzamos vonalak tisztán követhető összeütközése mind a Dada harcai eszközei; az emlékezés eltörlése: Dada; a régészet eltörlése: Dada; a próféciák megszüntetése: Dada; a jövő megsemmisítése: Dada; elvitathatatlan hit minden spontaneitásból teremtett pillanatnyi istenben: Dada; az egyik harmóniából egy egészen másba való elegáns és előítélet nélküli ugrás; diszkoszként elhajított szó röppályája, zengő kiáltás; minden egyéniség tisztelete pillanatnyi őrültségében, ami lehet komoly vagy félelmetes, félénk vagy vakmerő, eleven, határozott, lelkes.”

És igen, eljön az a pillanat, amíg végleg le kell mondani a többes számról – arról beszélni, hogy hogyan „érzünk” és „gondolkodunk”, csupán azt feltételezni, hogy bármiféle „mi” létezik, elviselhetetlenül konvencionálisnak érződik majd. A lényeget megőrző értelmetlenség fedezete az egyén, aki mindenfajta werk, önmagyarázat és önmentegetés nélkül zagyvál magában.

„Zagyvál” persze, idézőjelben: megmenti az emberiséget.

Eddigi Magasles-írásaink:

Győrffy Ákos: Homokvár – TGM halálára – Magasles I.

Leimeiszter Barnabás: Gyász, kettőspont – Híres Emberek Jelentőségteljes Halálárl – Magasles II.

Győrffy Ákos: Atom a Dunánál – Magasles III.

Nyitókép: Shutterstock