A mesterséges intelligencia vívmányai nem jövőképünk fényét emelik, inkább egyfajta tehetetlenségérzetet váltanak ki. De nem nehéz kitalálni, milyen cselfogásokkal lesz megőrizhető az emberi. Magasles IV.
Leimeiszter Barnabás tárcája új, Magasles rovatunkban
Hol van már a tizenkilencedik századnak a fényes jövőbe vetett hite, hol van Verne Gyula tudományos-fantasztikus naivitása. Nem élünk optimista korban.
Bár lehet, ki tudja, nem kéne többes számban írnom.
Szép feladat lenne ez az újévre: kiiktatni minden efféle mások nevében kinyilatkoztató-sugalmazó modort, minden „kézreálló” pongyolaságot, ami elmossa annak határait, honnan beszélek. Hajlamos vagyok feltételezni, hogy a világgal kapcsolatos érzéseim és benyomásaim, ha nem is általánosak, de legalábbis nem teljesen „sajátok”. Az írás, főleg ennek a „közérdekű” fajtája, alattomosan rákapatja erre az embert.
Ebben a többes számban vélhetőleg persze van valamiféle alázat is: feltételezem, hogy együtt „rezgek” a tömegekkel, én, aki csak egy vagyok sokak közül. És van benne, nagyjából azonos arányban, beképzeltség: majd én, én megfogalmazom, ami eddig nem volt megfogalmazva, alaktalanul gomolygott a levegőben, a közhangulatban, a „lelkekben”. Innen aztán messzire lehet szaladni, elgondolkodni azon, hogy a publicisztika műfaja milyen kimondatlan ön- és közmegtévesztésekre alapul.
Ezen a ponton pedig teljes joggal teheti fel a kérdést az olvasó, miért tartozik rá ez a vallomásos köldöknézegetés, már csak azért is, mert a „műhelytitkok” fárasztók: nincs unalmasabb, mint arról olvasni, hogy amit olvasunk, „hogyan készült”. A werk mint stílus, amit a posztmodern tett divatossá (nem mintha nem ezzel kezdődött volna „minden”, a modern irodalom, Tristram Shandy és egyebek), jelentős tisztázatlanságokat tisztázott, szükségszerű fejlemény volt, csak aztán öncélúvá vált, megúszóssá kissé. De egy ilyen tárcaszerűségben, főleg a Magasles-sorozat elején mindez talán elnézhető, és választott témánkhoz, témámhoz, úgy érzem, nagyon is kapcsolódik a dolog.
A technológiai haladás, tehát; talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a mesterséges intelligencia vívmányai, amelyek az elmúlt hetekben egyre sűrűbben kerülnek be a hírekbe,
azokban legalábbis, akik az újat nem azonosítják ösztönösen a jóval. (Az autizmus és a transzhumanista ideológia térnyerése kéz a kézben jár, hogy ezzel a képzavarral éljek.)
Nagy igazság, amit történelmi tapasztalok alapján nehezen lehet vitatni: ami lehet, az lesz is.
Innen a tehetetlenség: hiába erős, „gyomortáji” a sejtelem, hogy a beharangozott technológiai lehetőségek még nyomasztóbbá és embertelenebbé teszik azt az egyébként sem túl bizalomkeltő világot, ami vár ránk, semmi eszközünk, hogy megakadályozzuk e lehetőségek beteljesedését, vagy hogy legalább egyénileg kivonjuk magunkat alóla.
A jövőnek talán akkor lenne esélye meg nem történnie, ha a mesterséges intelligencia javíthatatlanul rasszistának mutatkozna, amint arra korábban voltak jelek; úgy tűnik azonban, ebbéli defektusait mára javították. A „csúszós lejtő”-elmélet – nevezzék bár a „megbízható” források „széleskörűen elterjedt érvelési hibának” – jelenkorunk értelmezésének legpontosabb sémája, ha nem egyenesen minden jelenkoré.
A ChatGPT szintlépéseiről – orvosi vizsgákat tett le, s van már szerkesztőség, ahol felváltja a humán munkaerő egy részét – szóló beszámolókban
megüt a változás elkerülhetetlenségét érzékeltető, szinte fenyegető hangvétel.
Fenyegető, írom – és ebben nincs semmi technobúslakodás, „neoluddita” pozőrködés, hogy is lenne, amikor modern technológia nélkül valószínűleg egy hétig sem élnék túl, én, a városi létfeltételekbe belegyökerezett, az élet mélyáramától elidegenedett egyén. Fenyegető, mint a vasúti menetrend, ha éppen a sínekre vagyunk kötözve.
Olyan középszerűség közeleg, ami magába olvaszt minden „magasabb” emberi potenciált, kíváncsiságot, tehetséget, megismerést.
Olvasom a ChatGPT-vel létrehozott szövegeket, politikai, erkölcsi, tudományos okfejtéseket, verseket akár: döbbenetes, milyen jól imitálja a gondolkodás „külalakját”, miközben a létrehozott szövegek tartalma (leszámítva a néha jelentkező zagyvaságokat, amiket nyilván szépen kiküszöbölnek majd a fejlesztők) egyenletesen és kiszámíthatóan konvencionális.
Tulajdonképpen „istenérv”: betáplálják a gépbe a világról elérhető összes információt, az évezredek során felhalmozott tudás teljes tárházát, a vélekedések és érzelmek formáit és formaárnyalatait, de csak egyetlen hatalmas közhely sül ki belőle,
Ez a közhely viszont olyan mennyiségben fog rászakadni az emberiségre, hogy óhatatlanul magához idomítja a képzeletet. Flaubert annak idején megalkotta a burzsoá kisember agyműködésének látleletét, a készen kapott gondolatok szótárát. Elképzelem, hogyan álmélkodna most, amikor a gép ipari méretekben állítja elő az „emberi tudás” holt igéjét. (És arra már nem is térek ki hosszasan, hogy a mesterséges intelligencia, amint leveszi az önálló kutatás és tényfeltárás terhét az emberről – mert bizony le fogja venni, mert lecsúszunk a lejtőn, vígan és saját önszántunkból –, épp attól fosztja meg, ami valódi tartalmát adja a gondolkodásnak: a csapongástól, az elkalandozástól, a kitérőktől, az előre nem látott ösvények felfedezésétől. Itt ismét a Tristram Shandy-re utalnék, mint alapműre „mindenben”.)
Ha ezekben a fejleményekben már szemmel láthatóan sűrűsödik és tömörül a jövő, háborgásra, mélabúra vagy kétségbeesésre ok nincsen. Ilyen meddő érzelmekre soha, senkinek sincs joga. Elég, ha készenlétben vagyunk.
Ha a gép a logikus gondolkodás működését majmolja, akkor lesznek, kevesen talán, de annál elszántabb figurák, akik tudatosan lemondanak a logikáról. Újra fel kell eleveníteni a dadaizmus és a szürrealizmus alapvetéseit, technikáit. A mesterséges intelligencia ellenállhatatlan, egyöntetű és egynemű mindentudásával szemben inkonzekvensnek kell majd lenni, szaporítani az önellentmondásokat, folyamatosan megerőszakolni – éppen a természet érdekében – a „természetest”. Pillanatonként meg kell teremteni és minden erővel növelni kell a káoszt, fel kell szabadítani – a reflexek és megszokások ellenében – a dolgok elemi értelmetlenségét.
Ha pedig a gép utánozni kezdené ezeket az ellenmanővereket,
Hogy is áll az 1918-as Dada kiáltványban? „…a logika eltörlése, a teremtés tehetetlenjeinek a tánca, ez a Dada; minden hierarchiának és a cselédeink által helyébe állított társadalmi egyenlőségnek eltörlése, ez a Dada; minden tárgy, az összes tárgyak, az érzelmek és a homályosság, a látomások és a párhuzamos vonalak tisztán követhető összeütközése mind a Dada harcai eszközei; az emlékezés eltörlése: Dada; a régészet eltörlése: Dada; a próféciák megszüntetése: Dada; a jövő megsemmisítése: Dada; elvitathatatlan hit minden spontaneitásból teremtett pillanatnyi istenben: Dada; az egyik harmóniából egy egészen másba való elegáns és előítélet nélküli ugrás; diszkoszként elhajított szó röppályája, zengő kiáltás; minden egyéniség tisztelete pillanatnyi őrültségében, ami lehet komoly vagy félelmetes, félénk vagy vakmerő, eleven, határozott, lelkes.”
És igen, eljön az a pillanat, amíg végleg le kell mondani a többes számról – arról beszélni, hogy hogyan „érzünk” és „gondolkodunk”, csupán azt feltételezni, hogy bármiféle „mi” létezik, elviselhetetlenül konvencionálisnak érződik majd. A lényeget megőrző értelmetlenség fedezete az egyén, aki mindenfajta werk, önmagyarázat és önmentegetés nélkül zagyvál magában.
„Zagyvál” persze, idézőjelben: megmenti az emberiséget.
Eddigi Magasles-írásaink:
Győrffy Ákos: Homokvár – TGM halálára – Magasles I.
Leimeiszter Barnabás: Gyász, kettőspont – Híres Emberek Jelentőségteljes Halálárl – Magasles II.
Győrffy Ákos: Atom a Dunánál – Magasles III.
Nyitókép: Shutterstock
Két, egymástól elszigetelődő globális technológiai blokk van kialakulóban: egy amerikai és egy kínai vezetésű. A két nagyhatalom különféle módszerekkel erősíti a saját közösségi oldalait, keresőjét és technológiai óriásait.
Hajnalban indulunk a Hősök teréről Gesztre néhány kollégával, hogy bejárjuk a megújuló Tisza-kastélyt.
Jó eséllyel úgy vélné, túl sok minden nem változott, csak kevesebb helyen lehet sétálni, és több helyen biliárdozni.
Kell-e félnünk a mesterséges intelligenciától? Mi, emberek rendelkezünk-e felette? Elveheti-e a munkánkat? Milyen etikai kérdések merülnek fel az MI kapcsán? – szakértőt kérdeztünk.
Az ukrajnai harcok és a gázai konfliktus az emberiség történetében az első olyan háború, amelyben a mesterséges intelligencia által irányított fegyverek jelentős szerepet kapnak. A hadviselésben valami új kezdődött, semmi sem lesz már úgy, mint régen. A gépek vezérelte harcra – ami, ha lehet, még az eddigieknél is könyörtelenebb – a tudósok hiába figyelmeztettek: a gyilkos robotoknak az ember nem tud ellenállni.
Európa lemarad a mesterséges intelligenciáért való versenyben, de a hagyományos tudás oktatására továbbra is szükség van – vallja Edoardo Rafiotta olasz jogászprofesszor.
Három órán át hivatalosan vitázott egymással a publicista, de valójában csak kellemes kérdéseket tette fel a Tisza Párt alelnökének.
A Fidesz frakcióvezetője szerint a két személy mögött állók szándékai, a külföldi finanszírozók céljai ugyanazok.
