Moralisták és realisták – Ukrajna háborús támogatásáról

A háborúellenes tábor intellektuális csődbe futott – írja az erősen baloldali The Atlantic amerikai magazin. A szerző, James Kirchick erős fasisztázásba fut bele, mégis érdemes a felvetéseire válaszolni. Kirchick a „realistákat” támadja, azaz azokat, akik szerint nem érdemes segíteni Ukrajnának, és Oroszország biztonságpolitikai aggodalmai érthetőek. 

Morális szempontból a felvetés teljesen érthető, ám Kirhick egy elég specifikus morális szempontot hoz be. Cikkét George Orwell 1942-es megállapításával kezdi, aki akkor azt válaszolta a Nagy-Britannia világháborús belépését ellenzőknek, hogy aki „pacifista”, az „objektíve fasizmuspárti”.

Ezután Kirchick megállapítja, hogy

Nos, ez egy óriási nagy tévedés. Putyin nem fasiszta, hanem a Szovjetunió és azon keresztül a cári birodalom álmait kergeti. Intellektuálisan nem túl meggyőző, sőt kifejezetten nevetséges minden háborút indító felet fasizmussal megvádolni. Ha tehát az üzenet az, hogy „a fasiszták ellen morális kötelesség a háború támogatása”, akkor Kirchick nem talált be nálam. De ha még a Putyin-rezsim valóban fasiszta lenne, akkor sem gondolnám, hogy igaza van. 

Mindenesetre az Atlantic szerzője felsorol egy rakat olyan amerikai intézetet és személyiséget az egész politikai spektrumból, baloldalról, jobboldalról, libertáriusokból, antiimperialistákból és realistákból, akik szerint a háborút Amerika provokálta ki, és lényegében proxyháborúról van szó – Kirchick szerint láthatóan nincs így, szerinte egy „elszállt, revizionista diktatúra indított totális háborút kisebb, demokratikus szomszédja ellen”, és – ha jól értem – ilyenkor kötelező a segítség. 

Kichick nekimegy a nemrég alapított, antiliberális jobb- és baloldali szerzőket tömörítő Compact Magazine-nak is (melynek egyik alapítója az a Sohrab Ahmari, akivel mi is többször interjúztunk), mondván, hogy ott

Ezután a liberális realista elméletgyártó John Mearsheimernek és Jeffrey Sachsnak, a Columbia professzorának megy neki (aki szerint az USA robbanthatta fel az Északi Áramlatot, és a neokonok akarták a háborút Ukrajnával). 

Kirchick végkövetkeztetése: az ukrajnai háborúban megmutatkozott az orosz hadsereg inkompetenciája, Putyin gőgje és az ukránok bátorsága. Emellett pedig Amerikán belül pedig a háború felszínre hozta a „külpolitikai kommentátorok egy ideológiaiag sokszínű csoportjának” morális romlottságát: „az antiimperialistákét, akik rendszerint igazolják az imperialista hódításokat, és a realistákét, akik a valóságot figyelmben kívü hagyva érvelnek”.

Realizmus és morál, fasizmusmentesen

Nézzük, mit lehet ebből kihozni. Most nekünk nem az az érdekes, hogy Kirchick nem érti, hogy az amerikai antiimperialisták Amerika külföldi beavatkozásait ellenzik elsősorban, és tesznek Kínára meg az oroszokra, vagy hogy a realisták nem a háború valóságát tagadják, hanem a nagyhatalmat működésének realitásait igyekeznek megértetni. Az sem érdekes, sőt unalmas, hogy Kirchick demokráciának minősíti Ukrajnát, és félremagyarázza az orosz rezsim természetét. 

Mi legyen a morális álláspont, és figyelembe vehető-e az, illetve egyáltalán van-e lehetőség a morális szempontok érvényesítésére?

Mondjuk utóbbi szempontot Kirchick nem veti fel, lévén egy világhatalom polgára, aminek az esetében a morális szempontok – a saját morális szempontjai – érvényesítésére van mind erőforrás (hadsereg), mind szándék. Hogy ez végül sikerrel jár-e, az már más kérdés (Irak, Afganisztán). Kirchick klasszikus neoliberális-neokon-intervencionista érvelést alkalmaz, kihagyva a képletből Amerika érdekeit – a liberális értékterjesztés kívánalma mellett. 

Az is bizarr, hogy az Atlantic szerzője mindenáron azzal akarja igazolni a háborúba való amerikai belépést, hogy a fasizmus elleni fellépés morális kötelesség. Miért, más morális indok nem lehetséges, csak a fasizmusellenesség? Ne már. 

Realizmus és moralitás kérdésköre valóban izgalmas. Jogos felvetés, hogy pusztán erőalapon tekintünk a világra, és akkor egy idő után cinikusak leszünk, vagy azért morális szempontokat is figyelembe veszünk.

Ez a morális szempont azonban nem a fasizmus-faktor lesz, és nem is a liberális értékek védelme. 

A moralitást teljes mértékben kívül hagyó, minden csak hatalom és erő kérdésének tartó szélsőséges realizmus szerintem tévút. Nemkülönben tévút a puszta moralizálás, ami a valóságtól elszakadva akar érvényesíteni kizárólagos erkölcsi szempontokat – mostanában elsősorban a nyugati liberalizmus és demokráciaexport nevében (szóval nem feltétlen keresztény erkölcsi szempontokról van szó például). Jó példa erre, amikor az ENSZ és a nyugati országok segélyezési politikája vagy éppen diplomáciája abortuszpárti és LMBTQ-párti intézkedéseket követel meg. Morális szempont? Kereszténdemokrata szemmel nézve inkább amorális. 

De hogy lehet akkor összeegyeztetni realizmust és moralitást a háború kapcsán? 

A keresztény realizmus és az igazságos háború 

Azt hiszem, a realizmusnak mégiscsak van egy keresztény ága is, ami az ember esendőségéből indul ki. Nem hagyja figyelmen kívül a morált, ám figyelembe veszi azt a bibliai tanácsot, hogy „legyetek okosak, mint a kígyók”. A morális szempontok nem mindig érvényesíthetőek tökéletesen, sőt; a szűk mezsgyén pedig óvatosan kell lavírozni. Az okos ember nem naiv, és figyelembe veszi, hogy mások sem fognak mindig morálisan cselekedni, hiszen ezt mutatja sok ezer év tapasztalata.

Mindez egy az egyben igaz a nemzetközi politikára és a nagyhatalmakra is. Tudjuk, hogy szokásuk viselkedni. 

Ezért van az, hogy bár a háború tragikus, ronda dolog, és a legtöbbször morálisan igazolhatatlan is, mégis tartunk hadsereget. Azaz ezért nem vagyunk a szó radikális értelmében pacifisták („a háborúnál mindig minden jobb, szereljünk le egyoldalúan”). Ugyanis fel kell készülve lennünk arra, hogy mások megtámadhatnak minket, akár igazolható ez morálisan, akár nem –

És itt érünk el a lényeghez. Vannak teljesen klasszikus gondolatmenetek és megfontolások arról, hogy a háború mikor igazságos, és hogy külső feleknek mikor érdemes beavatkozniuk (lásd például az Axióma videóját). Ezek olyan morális megfontolások, amelyek figyelembe veszik a realitásokat – nevezhetnénk tehát az igazságos háború leginkább Szent Ágostonhoz, és azóta csiszolgatott elméletét a keresztény morális realizmus, vagy realista morál elméletének is. (Természetesen Arisztotelész, Aquinói Szent Tamás és sokan mások is hozzájárultak a végiggondoláshoz.)

Előre szólok, hogy a fasizmus ebben nem szempont, nincs olyan megfontolás, hogy „ha valahol kitör a fasizmus, vagy egy fasiszta ország megtámad egy másik országot, minden más megfontolást félretéve utolsó emberig harcolni kell ellene”. 

Az igazságos háború elmélete abból indul ki, hogy leginkább az önvédelmi háború az igazságos, valamint még pár egyéb megfontolás is igazolhatja a háborúindítást, például az elrabolt javaink visszaszerzése, és néhány esetben akár a támadó háború is igazságos lehet. Mindenesetre az igazságos háborúhoz szükség van egy igazságos okra, a helyes szándékra, a megfelelő arányosságra, egy kompetens autoritásra (nem indíthat akárki háborút, csak a megfelelő szuverén), arra, hogy a háború az utolsó megoldási lehetőség, végső eszköz legyen, és – ez például egy meglehetősen realista megfontolás – reálisan legyen eshetősége a sikernek (a győzelemnek). 

De felesleges részletezni,

Sokkal érdekesebb kérdés, hogy mennyiben s hogyan kell támogatnia Ukrajnát a kívülálló szereplőknek (ha kell), azaz milyen a morális megítélése a „humanitárius intervenciónak” és háborús beavatkozásnak?  Azt például, hogy Amerika joggal avatkozott-e be annak idején a szíriai konfliktusba, meglehetősen sokan elemezgették. 

Be kell-e avatkozni kívülről?

Ha jól értem az igazságos háború elméletét, a külsősök beavatkozásának is számos, óvatosan mérlegelt szemponton kell alapulnia. Olyanokon például, hogy nem pusztán fokozza-e a szenvedést vagy elnyújtja a háborút; hogy mit gondolnak arról a helyiek (ez mondjuk nem kérdés, az ukránok igénylik is); vagy épp a siker realitása. Talán utóbbi az egyik fő szempont: akkor érdemes beavatkozni, ha van reális esély a sikerre. Én elhiszem, hogy ez Amerika részéről fennáll. De hogy a részünkről is fennáll-e, az már kérdéses. 

Mert mi történik, ha a magyarok odaadják mind a 16 vadászgépüket az ukránoknak? Az, hogy nekünk nem lesz, és nem sokkal később, valószínűsíthetően, az ukránoknak sem. 

A sikeresség realitásának egyik alszempontja lehet nyilvánvalóan az, hogy az esetleges nyomásgyakorlás kinek árt jobban. Amerikának könnyű válaszolnia a kérdésre, hiszen olyan nagyon nem árt meg neki Ukrajna támogatása. (Bár Josh Hammer Newsweek-szerkesztő szerint Amerikának nem kellene foglalkoznia „azzal, hogy egy etnikailag megosztott, stratégiailag lényegtelen, történelmileg vitatott, kelet-ukrajnai szláv alrégiót – vagy kettőt – Kijevből vagy Moszkvából irányítanak”). 

De például az EU szankciós politikája már erőteljes kérdéseket vet fel. Hiába igazolható ugyanis elvontan az oroszokra való nyomásgyakorlás, ha egyszer a gyakorlatban az nagyobb károkat okoz a nyomásgyakorlónak, mint annak, akit meg akarnak leckéztetni. Azaz az igazságos háború igencsak morális elmélete alapján sem kötelező öngyilkos támogató akciókat csinálni.

 – szól a józan megfontolás. 

Talán ez az, amit az EU nem mért fel, vagy rosszul mért fel. „Valamit csak tenni kell az EU-nak is” – olvastam valahol, és hát az van, hogy ez nem igaz. Ha nem tudsz tenni valamit, akkor inkább ne tegyél semmit. Azzal nem segítesz, hogy tönkreteszed magad. Frusztráló belátás, de bölcs.

Persze nem tilos segíteni (márnint nem pusztán humanitáriusan, hanem fegyveresen) annak a félnek, akit megtámadtak, vagy akinek az oldalán az igazság van (ha van ilyen fél), és értékelendő, ha egy nép, egy nemzet, egy ország, egy nemzetközi közösség áldozatokat hoz, erőfeszítéseket tesz a segítségért. De a teljes önfeláldozás, amit egyéni szinten a legnagyobb odaadásnak tartunk (a magát feláldozó hős figurája) nemzeti szinten nem működik: nincs értelme. Az olyan lenne, mint a Brian életében az öngyilkos akcióosztag.

Az Atlantic hasábjain Kirchick joggal veti fel a realizmus és a moralitás viszonyának kérdését. Ám a kérdésfeltevésen kívül a teljes szempontrendszere téves, hiszen ha egy fasiszta rezsim lerohan egy kis, demokratikus országot, akkor sem érdemes mindenáron beavatkozni. Csak akkor, ha tényleg van erőnk érdemben segíteni a megtámadottnak. Ez nem fasizmus-függő. Persze értem, hogy Amerika talán tud érdemben segíteni. De egy kis országnak, mint Magyarország, bizony korlátoltabbak a lehetőségei. 

És akkor még ott van az a kérdés is, hogy globalizált világunkban ezentúl – ahogy Amerika eddig is, kivéve Trump elnökségét – minden kitörő fegyveres konfliktus esetén mérlegelnünk kell-e, és kötelező-e segítenie a Nyugatnak majd minden esetben a megtámadott félnek, csak mert morálisan az a helyes? Mert ha így áll, akkor valószínűleg permanens háború vár ránk. Vagy az is elfogadható álláspont, hogy viszonylag gyakran azt mondjuk: ez nem a mi ügyünk? Mert a helyzet az, hogy az igazságos háború morális és realista elmélete alapján a külső szereplők ugyan megfontolhatják a beavatkozást egy konfliktusba, de morális kötelességük a legtöbb esetben azért nincs a beavatkozásra. 

Fotó: Wolfgang Schwan / ANADOLU AGENCY / Anadolu Agency via AFP