Romantika és rombolás

„Az amerikai egyetemeken úgy két évtizeddel ezelőtt fölfedezték Jacques Derrida munkásságát. Elméletének egy rútul leegyszerűsített és eltorzított változata a modern baloldali mozgalmak hátteréül szolgál. E vulgárfilozófiai felfogás szerint, ha egy szöveg mindig csak ürügy (text-pretext), amelyet csak az olvasás tölt fel értelemmel, és ha ennélfogva nincs értékhierarchia az irodalmi szövegek között, azaz Dantét és Shakespeare-t esztétikai tekintetben ugyanaz a helyiérték illeti meg, mint Alice Walker fekete írónő műveit, vagy mint egy tetszőleges önéletrajzot, blogbejegyzést, esetleg tik-tok-vallomást, akkor minden egyénnek és minden csoportnak magának kell eldöntenie, hogy milyen szövegek adnak neki identitást és kulturális autonómiát, milyen szövegekre tekint érték gyanánt, sőt akkor azt is minden egyén és közösség maga döntheti el, hogy milyen értékeket, életelveket, életvitelt tart igaznak, helyesnek, jónak.

Berlin mindezt úgy fogalmazza meg, hogy a céloknak vagy ideáloknak az a felfogása, mely szerint nem felfedezik, hanem feltalálják őket, oda vezet, hogy az élet értéktartalma »nem létezik függetlenül és objektíven, nem olyasmi, amit az embereknek keresniük kell, mint valami elásott kincset, mely akár felfedezik, akár nem, önmagában létezik. Az élet célja aktivitás, nem kész dolog, hanem csinálás vagy készítés, ami nem létezik, sőt fel sem fogható a csinálótól, a feltalálótól, az alkotótól függetlenül«.

A két felfogás konfliktusa ma szoborrombolásokhoz, utcai csatározásokhoz, gyilkos indulatokhoz vezet. A politikai cselekvés klasszikus ideáját igyekszik kiszorítani az individuális igazságok kakofóniája. A világegyetem objektív tényeire támaszkodó, s az eleve létező közösségi normákhoz mért rendszerek helyére törekszik az a romantikus felfogás, amely szerint az embernek a benne lévő személyes látomást kell megvalósítania bármilyen áron, s a legnagyobb bűnöket nem a közöség, hanem önmaga ellen tudja elkövetni az egyén azzal, ha hűtlen ehhez a belső célhoz, amely az övé és csak az övé.

Heine 1832-ben arra figyelmeztetett, hogy egy szép napon feltámadnak az abszolutista metafizika, a történelmi emlékek és sértődöttségek, a fanatizmus és a düh szörnyű egyvelegétől feltüzelt erők, és lerombolják a nyugati civilizáció nagy művét. »Ádáz kantiánusok… karddal túrják fel európai életünk termőtalaját, hogy kitépték belőle a múlt gyökereit… felfegyverzett Fichte-követők jelennek majd meg«, akiket sem félelem, sem kapzsiság nem fékez. A legszörnyűbbek Schelling tanítványai lesznek, akik elszigeteltek és megközelíthetetlenek, s akiket saját rögeszméik vezetnek, vagy valami ősi panteizmus démonikus hatalmainak elemi erőivel azonosítják magukat. Ha ezek a megrészegült barbárok nekiindulnak, a francia forradalom ehhez képest békés idillnek fog tűnni.