Van még jövője a NATO-nak?

„A második világháború után az USA elsődleges célja volt, hogy legerősebb szövetségeseit megfossza azoktól a speciális gazdasági szálaktól, amelyek egykori gyarmataikat, vagy saját »közel-külföldjüket« hozzájuk láncolta. A negyvenes évek végén az amerikai külpolitika jelentős kényszerítő munkát tett abba, hogy ezeket a protekcionizmuson alapuló gazdasági zónákat (pl. a brit Imperial Preference-t) felszámolja, és megnyissa őket az amerikai tőke számára. Nem véletlen tehát, hogy de Gaulle miért kritizálta az amerikai külpolitikát, és a macroni álláspont is valahol itt gyökerezik.

Az így létrejövő globális rendszerben a bolygó jelentős részén folytatott gazdasági tevékenységek nyeresége az USA-ban realizálódott, és ez igaz mind a mai napig. Ennek a rendszernek persze a NATO magját adó nyugat-európai államok sem a kárvallottjai, még ha vannak fenntartásaik is vele kapcsolatban.

Persze a hetvenes évek óta folyamatosan csökken a gazdasági tevékenységek profitabilitása, ami nagyrészt magyarázza a »kereskedelmi konfliktusok« (ld. USA vs. Kína, USA vs. Franciaország) kiéleződését, ami tovább növeli az erőpolitika létjogosultságát anélkül, hogy valóban átalakítaná az alapvető gazdasági, politikai és katonai hierarchiákat a Földön.

Ebben a változatlan, de mégis más világban nem találja helyét a NATO, és feltehetőleg azért nem találja, mert nincs is neki.”