Francia forradalom: a rombolás és bomlás kezdete

Alapelveim mindössze azok, amelyeket a francia forradalom előtt minden előkelő józannak és normálisnak gondolt – mondta a filozófus, és ennél jobban nem is lehet összefoglalni a világ helyzetét a francia forradalom előtt és után. 

Mert amíg – ha egyre inkább bomló mértékben is – a forradalom előtt egy mai szemszögből nézve alapvetően jobboldali eszmeiség uralta a világot (és ehelyütt teljesen mindegy, hogy ezeket a politikai fogalmakat csak később alkották meg; példának okáért Szent László is megveszekedett jobboldali volt), ahol a politikai centrum mai szemmel meglehetősen jobboldalinak számított, addig a franciaországi események után a világ visszafordíthatatlanul ráállt a hanyatlás egyre gyorsuló spiráljára.

Egykoron teljesen normális és magától értetődő volt, hogy a fennálló rend védelme, a törvények tiszteletben tartása és a hagyományok, szokások ápolása jobboldali ismérvek. Ki sem kellett ezeket mondani, természetesnek vette őket mindenki, rangi helyzettől függetlenül. A baloldal, magyarán a felforgatás egyre nyilvánvalóbb felhorgadására volt szükség ahhoz, hogy ezeket a fogalmakat megteremtsük. A normalitás nem akarja önmagát jellemezni mindaddig, amíg nem jelenik meg az abnormalitás, amivel szemben kénytelen-kelletlen, de fel kell vennie a kesztyűt. Ezért van az, hogy a baloldal térnyeréséhez a történelmi időkben mindig forradalmi zűrzavar kellett – lásd az elsőt ezek közül Franciaországban –, míg a jobboldali cselekedetek, amelyek a rend helyreállítását célozták, valójában mindig ellenforradalmi tettek voltak. És minden ellenforradalmi tett pozitív.

Olvassa el ezt is! Szilvay Gergely: Hová tart a jobb? A francia forradalomtól máig

1789 szabadította a világra a nacionalizmust is, amelynek ugyan van egy jobboldali, pozitív formája is, de alapvetően mégiscsak egy baloldali mémről beszélünk, ami általános nivelláció útján igyekezett egyenlővé tenni az embereket, úgyszólván polgárt varázsolni belőlük. A nivelláció azért elsősorban antitradicionális – vagyis baloldali –, mert az egyenlősdi eljátszása mindig lefele húz. A kiválóak kevesen, a közepesek sokan, a semminél alig többek pedig rengetegen vannak, matematikai törvényszerűség, hogy az egyenlők diktatúrája kiknek fog végül kedvezni.

Mi volt a felforgatás célja? A rendi társadalom lerombolása, ehhez pedig a nacionalizmus szükségeltetett, ami azt állította mindenki számára, hogy ácsi, a legkiválóbbak kiválósága lényegében nem is számít, hiszen egy dolog van, ami üt mindent, az pedig a nemzethez való tartozás. Ebben pedig mindenki egyenlő.

Az internacionalizmus ennek a szellemi folyamatnak volt következménye, azzal a feladattal, hogy a nacionalizmus keretei között azért mégiscsak megmaradó értékeket a végletekig rombolja.

A francia forradalomban százezernyi ember lelte halálát, többen voltak a forradalom áldozatai, mint a francia abszolút monarchia áldozatai az előző évszázadok alatt. Sőt, a francia forradalomnak több halálos áldozata volt, mint az összes létező inkvizíciónak (középkori, spanyol és portugál állami, római) a történelem évszázadai folyamán, együttvéve (Lásd: Az inkvizíció védelmében; A spanyol és római inkvizíció valósága).  A fordulópont kimagaslóan negatív mivolta ugyanakkor nem ennek köszönhető, hiszen Európának nem kevés szenvedéssel és halállal terhelt évszázada akadt, alapvető értékei mégsem szálltak alá. 

Viszont a francia forradalomtól kezdve élhetett azzal a fordulattal a baloldal, hogy innentől minden másképpen történt. A forradalom volt a kicsúcsosodása annak a folyamatnak, amely a középkor egészét akarta bemocskolni hazugságaival, és lassanként senki sem maradt, aki elmondhatta volna, hogy mindez nem igaz. Hatásait a mai napig érezni lehet, hiszen – és kapaszkodjunk itt meg erősen – aki meg akarja érteni az elmúlt évszázadokban lezajlott folyamatokat, annak írd és mondd, gyakorlatilag a kisgyermek kora óta belénevelt tanításokat és tudást is el kell felejtenie. Mindent, amit csak tudott vagy tudni vélt a történelemről, legyen szó hazai vagy nemzetközi eseményekről.

Ez roppant nehéz követelmény, és a nagy többség soha nem lesz képes saját Rubiconjának átlépésre. Pláne azért, mert ez az elferdített szemlélet azóta is a trónon ül, és az újkor eseményeit pontosan olyan hazug módon állítja be, degradálja, teszi vállalhatatlanná vagy éppen állít teljesen mást azzal szemben, ami valójában történt, mint tette azt a középkor történéseivel kapcsolatban.

Az európai eszmei kultúra folyama 1789-ben élesen kettévált, olyan módon, hogy a két ágon hajózóknak a világon semmi közölnivalójuk sem maradt egymással. Hiába tűnik úgy, hogy megközelítőleg ugyanannyian utaznak mindkét oldalon, valójában a jobboldaliság egy mindinkább ágyúzott, lassan kiürülő hajó.

1789 sajátos startlövés volt ahhoz, ami sokkal kiteljesedettebb és rombolóbb formában következett be a 19. század forradalmi törekvéseiben, a 20. század eleji, alapvetően szovjet típusú forradalmi megmozdulásokban és végül viszonylag vértelenül, de mégis betetőzve az egészet, 1968 adta meg az utolsó utáni tarkólövést a kontinensnek.

De maradjunk egy könnyen érthető példánál: a trianoni országcsonkításnál. Mindez nem következett volna be, ha a francia forradalom nem engedi útjára a nacionalizmus orkánját és a 19. századi, úgynevezett polgári forradalmak – így a magyarok is – nem deklarálják a nemzetállamiságot egy alapvető kritériumnak, amely minden állam kívánt sajátja. Világos, hogy Nagy-Magyarország elképzelhetetlen volt nemzetállamként, csakúgy, mint a Monarchia. Ilyen államszervezetek csak magasztosabb éthosszal működtethetőek, de semmiképpen sem nacionalisztikus és demokratikus jellemvonásokkal.

Mindenki döntse el saját maga, hogy jól jártunk így vagy sem.

*

Ebből a sajátos eszmeiségből termett ki a nyugati világ két fő ellensége is: a kulturális marxizmus – nevezhetjük frankfurti iskolának is –, illetve a posztmodernizmus, a.k.a. párizsi iskola.

A kulturális marxizmus a társadalomtudományokat szállta meg különösen az elmúlt 150 évben és tette azokat teljesen dogmái rabszolgáivá, míg a posztmodernizmus a bölcsészeti stúdiumokat fertőzte meg.

Mindkét mozgalomban a szabadságot és egyenlőséget tették meg ideájuk központi gondolatává, és ez őrölte fel a nyugati társadalmat, amiből végletekig atomizált, differenciálatlan, nihilista katyvasz lett.

Olvassa el ezt is! Hé, '68! Mi volt 1968 jelentősége? – Tóth Eszter Zsófia a Mandinernek

Minden érték megkérdőjelezhetősége jelentős részben azt a célt szolgálta, hogy az Egyház jelentőségét szétzúzzák, hiszen egy olyan társadalomban, ahol nem relatív egyetlen erkölcsi mérce sem, kevésbé lehet rombolni. Ám ahol csak azt sulykolod, hogy kizárólag az individuum számít, mindenki különleges és minden vélemény ugyanannyit ér, ott értelemszerűen kinevettethetővé változtatható az, aki alázattal fordul a hierarchia és a hagyományok felé.

Minél cinikusabb és hitetlenebb egy társadalom az állandósággal kapcsolatban, annál közelebb jutott a szakadékhoz.

És ki mutathatna ehhez jobb kezdőlépéseket, mint a templomok sorát leromboló és használhatatlanná tevő jakobinusok?

*

Érintőlegesen eszembe jutott a kérdésről Marcus Aurelius néhány mondata, ami a tömegek viszonyulását illeti a politikához. A tömegek közéletre gyakorolt hatása – értsd a mennyiség uralma a minőség felett – ugyanis pontosan 1789-ben indult.

 – „Minden csak vélemény”: a Monimos Kynikos bölcshöz intézett szavak értelme világos. Nyilvánvalóan hasznos is a kijelentés, ha valaki a benne figyelemre méltót az igazság határain belül magáévá teszi.

 – „Mint ahogyan az orvosok eszközeiket, késeiket hirtelen műtétre felkészülve mindig kezük ügyében tartják, úgy tartsd mindig készen alapelveidet az isteni és emberi dolgok helyes megismerésére. Mindenben, a legcsekélyebb dolgodban is úgy járj el, hogy ne felejtsd el: e kettő kapcsolatban van egymással. Mert semmi emberi dolgot nem intézhetsz el az isteni való vonatkoztatás nélkül. Ugyanez áll megfordítva is.”

– „Szókratész a tömeg nézeteit gyermekek ijesztgetésére való kísérteteknek nevezte.” 

– „Ha valaki azt kérdezné: Vajon hol láttad az isteneket, vagy honnan tudod létüket, hogy annyira tiszteled őket? – így válaszolj: Először is az istenek szemmel nem láthatók; azután saját lelkemet sem láttam, mégis megbecsülöm. Így, valahányszor hatalmuk különböző jeleit tapasztalom, az istenek létére következtetek belőlük, s tisztelem őket.” 

Érdemes kitérni Aurelius első szemelvényére, amit Monimosztól, egy künikoszi filozófustól származtat, aki Diogenész követője volt, és ez a mondata Menandrosz egy töredékéből maradt ránk más forrásból is.

Nem nehéz megtalálni a párhuzamot a „minden csak vélemény” és a „minden csak hiábavalóság” között. A Prédikátor könyve a Biblia egyetlen olyan műve, ahol tetten érhetően megjelenik az antikvitás filozófiája, és a judaizmus esetlenebb terminus technikusait kiváltják a görög filozófia terminusai, ezzel adva végül mélyebb keretet és nagyobb, megfontoltabb, átgondoltabb segítséget Isten tervének megértéséhez. 

Teljesen elüt a könyv hangulata a Biblia többi írásától. Már-már a posztmodern ember elidegenedése jelenik meg benne, aki kiüresedésében a deizmusig jut. Szent Ambrus is kiemelt szerepet adott a könyvnek, mikor követve a sztoikusok hármas filozófia-felosztását, erkölcsi tanításnak a Példabeszédeket, misztikának az Énekek énekét, míg a természetről szóló tanításnak a Prédikátort nevezte. 

Nem véletlen, hogy a modernitás egyik kedvenc biblikus művéről van szó, a hitetlenek ezt a könyvet szeretik a legjobban a Szentírásból – mondja Sutherland-Bates. A cinikus iskola felfogása végig tetten érhető a műben. Az iskolaalapító Antiszthenész tanítványa Diogenész, az övé Mominosz volt. Diogenész Kr. e. 323-ban halt meg, Mominosz ebben az időszakban alkotott. A Prédikátor könyvének keletkezése nagyjából a Kr. e. 3. századra tehető.

*

Nem egy véletlennek volt köszönhető, hogy 230 éve Európa teljesen új, beláthatatlanul bomlasztó útra lépett. Komoly munka és súlyos elhatározások állnak mögötte. Ezen változtatni immár lehetetlen, de az is sokat segít, ha tudjuk, ki az ellenség.