Hé, '68! Mi volt 1968 jelentősége?

Tóth Eszter Zsófia

Mit értünk „hatvannyolc” alatt? Ez egy szimbolikus dátum?

Ez egy szimbolikus dátum, ami összefogja a korszakot. Amerikában és Olaszországban voltak korábban is megmozdulások, de 1968 volt, amikor a párizsi és ennek nyomán az olaszországi diáklázadások kitörtek. És 1968 a prágai tavasz éve is, Dubcek és az emberarcú szocializmus kísérlete, ami a szocializmus megreformálásával próbálkozik a rendszeren belül. Amerikában ekkor gyilkolják meg Martin Luther Kinget. Ekkor zajlik a szexuális forradalom: megjelenik például a fogamzásgátló tabletta, először van a nőknek lehetősége arra, hogy eldöntsék, lesz-e a kapcsolatból gyerek vagy sem. Ez a döntés addig a férfiak kezében volt. A csúcson volt ekkor a feminizmus második hulláma, ami a melltartóégetésig is elment. Tehát ebbe a csomópontba sűrűsödnek össze a nyugati és keleti események.

Mi az a korszak, amit 1968 szimbolizál?

A második világháború után nyugaton felnőtt egy nemzedék, ami lázadt a fogyasztói társadalom és a vietnami háború ellen. Amerikában 1963-ban meggyilkolják Kennedy elnököt, 1968-ban, mint említettem, Martin Luther Kinget. Érdekes összehasonlítani, hogy mi ellen lázadtak nyugaton és mi ellen Kelet-Európában. A nyugati lázadás Marcuse nézeteit vette kölcsön a fogyasztói társadalom elleni lázadáshoz. És olyanok is ikonná tudtak válni a számukra, akik tömeggyilkosok és diktátorok voltak – gondolok itt Che Guevarára és Maóra. 

Már bocsánat, nem volt egyértelmű már akkor, hogy Mao egy tömeggyilkos diktátor, Che pedig egy tömeggyilkos forradalmár?

Az az érdekes, hogy nem. Murai András szerzőtársammal az 1968-ról szóló, most megjelent könyvünk írásakor átnéztük a korabeli sajtót. Maóról az jelent meg, hogy kritikus a Szovjetunióval szemben – ezt egyébként az egész keleti tömb elítélte, beleértve Magyarországot is –, és megjelenik nála egy közösségi eszmény, ezt ültetik át a diáklázadásba. Ez a kommunalázadás. A tömeggyilkosságairól nem írt a korabeli sajtó. Cheről ugyanez elmondható.

Milyen sorsra voltak ítélve ezek a lázadások?

A keleti tömbben egyértelmű – arra, hogy a Szovjetunió leveri. Nyugaton azonban részben megvalósultak a követelt reformok. Gondoljunk az oktatás reformjára vagy a koedukált kollégiumokra. De ez csak kanalizáció volt.

azért is, mert ez a nemzedék már nem az volt, amelyik átélte a háborút. Németországban felmerült az igény a szembenézésre a háborús bűnökkel. A „szeretkezz, ne háborúzz” ideológiája azért ebben is gyökerezik. Ez a nemzedék már nem azt tartja eredménynek, hogy a romokon újjáépítenek egy országot, mert már beleszületett az újjáépített országba. Ekkor egyébként nagyon erős volt a technikai haladásba vetett hit. 1968-ban nem csak a fogamzásgátló tabletta jelent meg a piacon, hanem ekkor hajtják végre az első szívátültetést is, nem beszélve a tágabb korszak olyan fejleményeiről, mint a Holdra szállás.

Mennyire mondható jogosnak a nyugatiak lázadása? Mi volt ez? A háború utáni második nemzedék poszttraumájának kibukása? Vagy nem tudtak mit kezdeni magukkal jó dolgukban?

Háborús poszttraumáról is szó lehet, és ha kicsit régebbre visszanyúlunk, elmondhatjuk azt is, hogy a wilsoni béke után azt mondták a világnak, hogy nem lesz még egy háború – és mégis lett. Ez azért félelmet keltett. Illetve új célokra és más célokra vágytak. Ekkor már nem a létfenntartásért ment a küzdelem, és lehetett ilyenekkel szórakozni, hogy beöltözünk hippiknek.

ami kapcsán furcsa mód tényleg idolként jelenhetett meg Che Guevara és Mao Ce-Tung. Amikor Murai Andrással olvastuk erről a korabeli újságokat, teljesen ledöbbentünk. Egyébként Magyarországon is voltak maoista megmozdulások, ami már önmagában is elég furcsa. 

Párizs

Miközben tehát nyugaton a fogyasztói társadalom ellen lázadtak, aközben keleten a fogyasztói társadalomért, nem? A két lázadás ellentétes előjelű volt?

Keleten azért tisztában voltak azzal, hogy van egy nagyhatalmi status quo, és nincs rá esély, hogy kapitalizmust csináljunk. Arra volt esély, hogy jobbá tegyük a mindennapokat: Coca-Cola, Túrú Rudi. Keleten még az az érdekes, hogy a magyaroknak részt kellett vállalniuk a prágai tavasz eltiprásában, a kiskatonáknak pedig ez kötelező volt, de nem tudták, hogy hova mennek, miért mennek, mit kell csinálni. Van erről egy nagyon jó film is, Balogh Zsolt 1968 című alkotása. Az akkori kiskatonák 1989-ben meséltek erről: miként élték meg, hogy nem tudtak semmit, hogy nem akartak lőni, de kellett. Az közismert, hogy Csehszlovákiában nem örültek a testvéri szocialista országok bevonuló csapatainak, de voltak olyan felvidéki magyarok, akik felszabadítóként üdvözölték őket, mert azt hitték, most esély van a visszacsatolásra. Fontos viszont még megemlíteni az önégető akciókat.

köztük ilyen extrém esetek is. Nálunk Bauer Sándor, de a keleti tömb többi országában is vannak önégetők, nagyjából húsz fő. Sőt, találtunk olyat is, aki megpróbálta magát elégetni, de nem sikerült neki, és aztán elmegyógyintézetbe került. 

Schmidt Mária, a Terror Háza igazgatója nemrég arról beszélt: a miniszoknya, a hosszú haj és a beatzene iránti rajongáson kívül nem sok közös volt a nyugati és a keleti lázadásban, azok épp ellentétesek voltak egymással, ráadásul a nyugatiak közül senki nem volt olyan tökös, hogy miközben kritizálja a kapitalizmust és élteti a szocializmust, át is költözzön a keleti blokkba. Egyetért?

Igen, ez pontos diagnózis. A nyugatiak tényleg nem tudták, hogy itt, keleten mi van, és nem is igazán akarták tudni. 

Miért, a keleti valóság szembe ment az ő álmaikkal?

Igen. Nyugaton ugyan felszedték az utcaköveket, de nem áldozták életüket a szabadságért. Kicsit korábban volt egy merénylet Rudi Dutschke ellen, de ő azt túlélte, ráadásul a szélsőbalos Vörös Hadsereg Frakció csak egy mini kisebbséget képviselő terrorszervezet volt.

és a bevonulásnak voltak is halálos áldozatai. 

Prága

Képesek voltak az újjáépítés utáni fogyasztói társadalom ellen lázadni?

Igen. Talán inkább szalonlázadásnak nevezném. 1968 elég sokrétű. Máshogy élte meg a történetet egy párizsi egyetemi dékán, akinek a hatalmát veszélyeztette ezt az egész, máshogy egy Prágába bevonuló kiskatona. 

De mit akartak elérni a hippik?

Hogy szeretkezz, ne háborúzz.

És erre nem volt már eleve lehetőség a nyugati fogyasztói társadalom békés háború utáni kapitalizmusában?

Ez a jelszó ugye főleg a vietnami háborúra vonatkozott. Az amerikaiaknak be kellett vonulni. Franciaországban inkább a tekintélyelvűséget akarták lebontani. Ezt egyébként a keleti blokk sajtója örömmel üdvözölte, mert ebben látta, hogy eljött a világforradalom, amihez csatlakoztak a munkások is. De szerintem azoknak, akik benne voltak, nem volt a céljuk semmiféle világforradalom. 

Az nem merült fel  a kommunistákban, hogy talán a nyugati lázadás tartalma szimpatikus nekik, de a lázadás ténye akár az ő kommunista tekintélyük és hatalmuk ellen is fordítható? Nem néztek szembe ugyanazzal a dilemmával, mint 1848 kapcsán, hogy eleinte Petőfiék örököseként hirdették magukat, majd később már látszott, hogy a kommunista diktatúra ellen is lehet Petőfi örököseként lázadni?

Röviden: nem. A Vencel téren valóban csak a szocializmust magát akarták megreformálni. Magyarországon is voltak egyébként kommunák, amiket a későbbi liberális értelmiségiek alapítottak, és két-három éves kísérletek voltak. Találtunk rá állambiztonsági anyagot, hogy ezeket is megfigyelték. Magyarországon inkább a fogyasztás volt a cél.

De érdemes megemlíteni az építőtáborokat is, mert ott lehetett megélni a szabadság kis köreit, például ott volt először szabadabb szexualitás. Ez a fogyasztáspártiság aztán a hetvenes évek elején a Biszku Bélához és a munkásellenzékhez köthető mozgalomnak köszönhetően tört meg. Eddig nem mondtam ki azt a kifejezést, hogy új gazdasági mechanizmus – és direkt nem mondtam ki, ahogy a könyvben sem használjuk. Ugyanis az új gazdasági mechanizmussal kapcsolatban azt szokták felhozni, hogy mennyire jó volt, hogy bevezették. Miközben gazdasági szükségszerűség volt. Például óriási volt itthon a valutaéhség, aminek már ekkor is voltak jelei, és később, a nyolcvanas években még erősebb volt. Például sokan emlékszünk a Bedeco kakaóporra. Az magyar kakaópor volt, de azért volt az, mert tudtak valutát nyerni azon, hogy behozták a nyers kakaót, amiből itthon csináltak instant kakaóport. S számos ilyen példát lehetne mondani. Nem akarom dicsőíteni az új gazdasági mechanizmust. 

Párizs

Azt nem értem, hogy a nyugati ’68-asok sem aszkétának akartak állni. Úgy lázadtak a fogyasztói kultúra ellen, hogy közben ők még jobban fogyasztottak, kábítószert, élvezeteket, fesztiválokat, mindent. Ha bedobták volna őket egy önellátó parasztgazdaságba, pislogtak volna, hogy ez mi. Vagy rosszul látom?

Ők igazából az ellen lázadtak, hogy be kelljen állniuk a sorba. Igazából azt szerették volna, hogy dolgozni ne kelljen, de pénz legyen. Hippi autóval jöttek-mentek, kéregettek, lejmolgattak, szívták a füvet, jól érezték magukat. 

Akkor nem a fogyasztás ellen lázadtak, hanem a fogyasztói javak megtermelése ellen?

Igen.

Ez az egyik kulcs, ez nagyon fontos. Azt látták a szüleiken, hogy belenyomorodtak a háború utáni újjáépítésbe. S kicsit jó dolgukban nem tudták, hogy mi ellen lázadjanak. 

1968 jelentős előrelépést szimbolizál anyagi jólétünkben és emberi jogainkban, vagy épp az hanyatlás egyik jelentős állomása?

Hozzám sokkal közelebb áll a keleti ’68. Tudták, hogy van egy status quo, amiből nem lehet kilépni, de legalább a reformmal megpróbálkoztak és kockáztatták az életüket is. Megpróbálták, és ezért életüket-vérüket áldozták. A nyugati ’68-ból a legfontosabb dolog talán a szexuális forradalom. Bár egyébként részben véletlen, hogy 1968-ban jutott el idáig a dolog: a fogamzásgátlót már a harmincas években fejlesztették, csak meghalt a fejlesztőorvos, és később vették újra elő a projektet. Ha nem hal meg, lehet, hogy már 1950 óta lett volna fogamzásgátló a világon. 

Mi az 1968-ból, ami esetleg azok számára is megőrzésre méltó lehet, akik nem ellenzik a ’68-as szellemiséget? És ezek az esetleges tényezők elválaszthatóak-e a szellemiségtől?

Azért vannak olyan dolgok, amik ’68-hoz kötődnek, és jó, hogy megtörténtek. Ilyen szerintem a szexuális forradalom, és szerintem egy kicsit a technikai haladásba vetett hit – az említett szívátültetésnek akkor nagyon nagy visszhangja volt. Az, hogy a nyugati jóléti társadalomban a diákok felszedik az utcaköveteket, hát…

Biztos, hogy a technikai haladásba vetett optimista hit annyira pozitív? A szívátültetés nyilván nagy eredmény, de ott az atombomba vagy épp a mai digitális kütyük, amin már kis kortól pornót tudnak nézni a gyerekek. Alig tudunk elszakadni a képernyőtől, minden rendszer összekapcsolódik egymással… Neil Postman arra figyelmeztet Technopoly – The Surrender of Culture to Technology című könyvében, hogy a technika sem ideológiamentes dolog.

Lehet azt mondani, hogy a technika és 1968 kapcsolata véletlen, de mégis ehhez az évhez kötődik. Persze akkor még nem voltak mobiltelefonok, de az akkori technikai eredmények tartós eredmények.

Erről szól az emberarcú szocializmus kísérlete is. Persze ez nem valósult meg. 

S azok a mai közép-európai jobboldaliak, akik nem hiszik, hogy a technikai haladás feltétlen jó, nem hiszik, hogy az emberiség megjavítható és nem tekintenek 1968 szellemére pozitívumként, mit tudnak felvállalni ’68 örökségéből?

Számukra talán az egyetlen, ami felvállalható ebből az örökségből, az a zsarnokság elleni lázadás, a prágai események. A kelet-európai lázadásnak van egy ilyen, a szabadsághoz köthető tartalma. A többi része nem annyira vonzó 1968-nak. 

Bauer Sándor emléktáblája

Az téves elképzelés, hogy 1968 előtt görcsösebb volt az emberek szexuális élete, és 1968 hozta el a felszabadultabb hozzáállást?

Az a része ’68-nak a konzervatív értékrendbe is beilleszthető, hogy a nőnek lehetősége van beleszólnia gyerekről való döntésbe. Házasságon belül sem mindegy, hogy a te kezedben van-e a döntés a gyerekről. Magyarországon még a hatvanas évek közepén is a megszakított közösülés volt a leggyakoribb védekezési módszer, ami mégiscsak bizonytalansági állapotot jelent mindkét félnek. Egy friss, a svájci választójogról szóló filmben vonja le azt a konklúziót az egyik főszereplő, hogy az egész egyik hozadéka az volt, hogy a férjével újra felfedezték a szexualitást. Ez továbbvihető érték, habár nem a barikádokhoz kötődik, hanem egy technikai lehetőséghez, ami véletlenül épp ekkor lett elérhető. Az igaz, hogy

s így aztán nehéz mit kezdeni 1968-cal. 

Tényleg része van a nyugati civilizáció hanyatlásában 1968-nak? Összekapcsolható egy ív például a frankfurti iskola, 1968 és a mostani nyugati liberális elit között?

A válasz az, hogy részben igen. Nemrég voltam előadást tartani Brüsszelben, s láttam egy Európa-történeti kiállítást House of Europe címmel. Ezen azt éreztem, hogy egy olyan egységes európai identitás köré szerveződött, ami nem létezik. A nyugati identitást próbálták kiterjeszteni Közép-Európára is. A kereszténység összetartó ereje viszont ebben a nyugati önértelmezési keretben egyáltalán nem jelenik meg. Az európai uniós intézményekben egy olyan közös identitást erőltetnek, ami sosem létezett. Hiába az „egység a sokszínűségben” a szlogen, mégis el akarják mosni a különbségeket, és olvasztótégelybe tennék az egész európai kultúrát, ami sosem volt. 1968 melegágya volt olyan közösségi eszményeknek, amelyeknek nem volt hagyománya, ezért nem valósíthatóak meg. 

Az, hogy a kelet-európai tapasztalatokat és eltérő közelítést ignorálják, ez öntudatlan dolog, mert ők másban nőttek fel és nem értenek minket, nem is tudnak a mi tapasztalatainkról?

Nem, ez teljesen tudatos. Amikor a kilencvenes években egyetemre jártam, ezt az egységes európai identitást még erősen propagálták nekünk. Nagyon zavaró volt, mert közben meg éreztük, hogy ez lufi, ami ki fog pukkadni. Azt mondjuk nem gondoltuk, hogy pont egy migrációs válság miatt fog kipukkadni. A multikulturalizmusban tényleg zavaró volt a helyi értékek eltüntetése, mint cél. Pedig talán az egyetlen dolog, ami tényleg közös az európai kultúrában,  az a kereszténység. Mert mi más?

Kereszténység helyett Che Guevara és Mao? Ne már. A traumafeldolgozásoknál, veszteséglistáknál a második világháborús magyar veszteségek viszont sosem jelennek meg. Miért nem kell megemlékezni a nagyapámról, aki egyszerű katonaként halt meg nagyságrendileg több százezer társával együtt?

Prága

És sehogyan sem lehet a mostani EU-s elitnek elmondani, hogy mi kissé mást éltünk át, mi ezzel a kiállítási mondanivalóval egyszerűen nem tudunk azonosulni? 

Nem. És az intézményrendszer anyagi forrásaihoz is akkor jutsz hozzá, ha azt mondod, hogy ez így rendben van. Ugyanazok vannak az EU-ban hatalmi pozícióban, akik 1968-at képviselik. Nyilván nem arról van szó, hogy itt egyesek összeesküvést szőttek. Egyszerűen később olyan helyzetbe kerültek, hogy volt lehetőségük alakítani az uniós politikát, és nagy a személyi átfedés. Ők csak egyszerűen

A radikális terrorszervezetek, például a Baader-Meinhof csoport persze azért sosem jutott el ideáig. De aki az intézményrendszeren belül akarta mindezt megvalósítani, annak többnyire volt lehetősége beleszólni a nyugat-európai közéletbe. Hogy mi vár ránk, az egy nagy kérdés.

Mennyire volt sikeres az intézményeken keresztül való menetelés Rudi Dutschke által megfogalmazott, Gramsci által ihletett stratégiája?

Ezt megvalósították, elég az egyetemekre nézni. Ma kicsit több a választási lehetőség, mint a kilencvenes években, amikor nagyon beszűkült volt a magyar felsőoktatási piac. De ha Amerikára nézünk vagy Nyugat-Európára, ez az intézményfoglalás igen sikeres volt. Csak emellett párhuzamosan kiépülhet másik intézményrendszer, nem muszáj rabigába hajtani a fejünket, csak ezt meg meg kell fizetni.

És ez miért sikerülhetett? Ügyesek voltak? Korszellem? 

Nyilván segítették egymást az ezt a szellemiséget vallók, és nagyjából bejött nekik a dolog. Jól szervezték meg magukat. Ennyi. 

Párizs

Nemrég volt egy vita a Mandineren: Békés Márton Közép-Európa lemaradási előnyéről írt, ami a szellemiséget illeti: hogy a romboló eszmék ebben a régióban még nem ütötték fel úgy a fejüket, mint tőlünk nyugatra. Erre Botos Máté azzal válaszolt, hogy ez ugyan igaz, de annyival azért nem jobb a helyzet, mivel demográfiailag és mentálisan – utalva itt például az alkoholizmusban, különböző függőségek listáin elfoglalt helyünkre – viszont rosszabbul állunk a nyugatnál. Chantal Delsol francia filozófus is ír olyasmiről, hogy az élet elvesztésének tragikus lehetőségét még átérzik a közép-európaiak. Van tehát lemaradásbeli előnyünk?

Ezzel egyet tudok érteni: van. Mi nem mentünk el az elpuhult irányba. Az pedig, amivel Botos Máté árnyalja a képet, szerintem jelentős részben a kommunizmusnak köszönhető. Aki hazajött a hadifogságból vagy a málenkij robotból, azzal aláíratták, hogy nem beszélhet arról, mit élt át. Miközben sokszor álmodott mindezzel és emésztette őt.

És akkor gyakran alkoholisták lettek, majd ezt a minta továbbment a családban, sérültek a gyermekek az alkoholista szülők miatt. Mennyi olyan unoka van, akinek ilyen nagyszüleik voltak? Volt egy jó fej pótnagypapám – nagymamám ikertestvérének a férje – , akit gyerekként is nagyon szerettem. De mindig éreztem, hogy valamiről nem beszél. Aztán jött a rendszerváltás, és valamikor 1991-ben leült, és bőgve, összefüggéstelenül elmondta, mi mindent élt át, és mi mindenről nem beszélhetett. Egyszerre mindent elmondott: hogyan esett fogságba a Don-kanyarnál, mit élt át a fogságban… És aláíratták vele, hogy nem mesélheti el, és nem is mesélte. Nagyságrendileg több százezer ember családjáról és leszármazottairól beszélünk. A papát aztán az ötvenes években megint elvitték két évre börtönbe, mert megjegyezte a gyárban, hogy rosszak a ruszki gépek. Azt is 1991-ben mesélte el, hogy hogyan kínozták a börtönben. Össze lehetne a kettőt kapcsolni: Békés Mártonnak igaza van, és Botos Máténak is, csak éppen a sok mentális betegség azért van, mert még mindig a kommunizmus örökségét hurcoljuk magunkkal. Papa 1995-ben halt meg, de az utolsó négy évben szinte csak erről beszélt.

Ezért lett történész?

Egyébként részben igen. Volt egy erős férfi, aki az erdélyi kopó kutyáját – akit imádtam – egy pillanat alatt megregulázta, és közben ez az ember áll és sír. Ez nagyon nagy hatással volt rám. Ő legalább elmondta a végén, de mennyien haltak meg úgy, hogy nem mondták el, és lehet, hogy emiatt lettek idejekorán rákosok. Aki átélt borzalmakkal álmodik, amelyekről nem beszélhet, persze, hogy elkezd inni. Nyilván nem lehet minden alkoholizmust erre visszavezetni, de azért a kommunizmus kivette ebből jócskán a részét. Van egy kábítószeres kutatásom is kutatótársakkal, és ott is kiderült, hogy sok olyan családban, ahol később megjelent a kábítószer, vagy van egy felmenő, aki ott maradt a Don-kanyarban és nem beszéltek róla, vagy visszatért valaki onnan, de ő nem beszélhetett. A hallgatás ilyen spirálja, az ezek által okozott családi zavarok, mentális problémák tényleg a kommunizmus bűnei. 

Fotók: Szilvay Gergely