A megmaradás előnyei – Válasz Békés Mártonnak

„It is not the most intellectual or the strongest of species that survives; but the species that survives is the one that is able to adapt to and adjust best to the changing environment in which it finds itself.”

(Az egyik azon hat mondat közül, amelyet Charles Darwin sosem mondott)

A minap Békés Mártonnak egy érdekes, provokatív és sok vitát kiváltó írása jelent meg a Mandineren. A neves szerző a lemaradás előnyeiről értekezve azt igyekszik bemutatni, hogy a történelemfelfogásunk, amely mindig Nyugathoz mérte fejlettségünket, miért eltorzult és ebből következőleg hamis; miközben a Nyugat túlfejlődött és emiatt ma önmaga foglya lett. Következtetés: milyen jó, hogy mi nem mentünk velük a közös fejlődési úton, nekünk volt igazunk, ideje, hogy a történelmi inga megforduljon és a Nyugat közelítsen újra a kelet-közép-európai térség fejlődési útvonalához.

Az esszé megállapításaival számos kérdést vet fel, ezekre szeretnék reagálni.

*

Mindenekelőtt sietek leszögezni, hogy teljesen azonosak a nézeteink a történelem lineáris voltáról alkotott kritikánkban. Igen, nyilvánvaló, hogy a történelem folyamat és vannak közösségek, amelyek a folyamatban máshol helyezkednek el, mint az úgynevezett mértékadó centrum, és ez így természetes. Ha a napjainkban a tűzzel ismerkedő amazonasi indián törzsekre gondolunk, a kontraszt rávilágít az egyidejűség tarthatatlanságára és a lineáris fejlődéssel kapcsolatban is elgondolkodtat.

Abban is egyetértek, hogy az az exkluzivista centrum-periféria szemlélet, amely Immanuel Wallerstein óta eluralta a történelemtudomány, a szociológia és a politikatudományok területeit, nem igazolható egyértelműen; sőt, a technológiai fejlődésre és a gazdasági teljesítőképességre egyoldalúan fókuszáló felosztásban alapvetően kételkednünk kell. Hozzáteszem: annál is inkább, mert ha következetesen végigvisszük Békés gondolatmenetét, akkor azt kell lássuk, hogy Európáról sem tudunk egységként beszélni, és még az európai Nyugat alatt is különböző térségeket értünk: a mediterrán világ, a skandináv világ éppúgy különböznek a nyugati „magtól”, mint Közép-Európa, vagy az attól is különböző Balkán, pláne Kelet-Európa.

Abban sincs vita közöttünk, amikor Békés azt írja: „A szabadság struktúrái tőlünk nyugatra már jó ideje az élet ellen fordultak” – ezzel a következtetéssel csak egyetérteni lehet.

*

Ugyanakkor a folytatással: az okfejtéssel, az érvekkel és a következtetésekkel alapvető problémáim vannak. Folytatva a nyugati világ értékvesztéséről szóló gondolatát, Békés azt írja, hogy a közép- és kelet-európai térségek lakói mintegy immunvédettek lettek a modernizáció nyugati válfajának torzulásaival szemben. Ezt nem érzem igazoltnak: nincs szó ott immunvédettségről, ahol a járvány elkerült minket. Az 1968-as forradalmi év és ami a frankfurti iskola hatására azóta ezekben a nyugati társadalmakban kialakult, az minket csak azért került el, mert nem engedte ide behatolni húsz éven keresztül egy ellenkultúra. Minket más fertőzött meg, az a fajta kollektivista gondolkodás, amelyre sokszor szoktunk utalni azzal az Antall József-féle fordulattal, hogy itt a kommunizmus (ami egyébként tényszerűen nem volt, csak szocializmus, az is elég borzasztónak bizonyult) akkor fog megszűnni, ha kihal az utolsó nemzedék is, amely ebben nevelkedett. Az esszé okfejtéséből logikusan következik tehát egy alapvető téves, a térség lakossága adottságait jelentősen túlértékelő látásmód.

Békés a Nyugat jelenlegi – általunk érzékelt – válságának spektrumából vizsgálja a közép-európai múltat, és azt fogalmazza meg, hogy az utolérési paradigma érvénytelen. Ámde nem azért, mert a Nyugat ma már nem azonos egykori önmagával, hanem azért, mert a térségnek saját fejlődési receptje van.

Nos, a budai városi jog, a koronázási ceremóniák, az államigazgatás, az egyházi kultúra, a társadalmi normák, a technológiák, az üzleti filozófiák, a hatalom struktúrái, az operák, az Andrássy út, a nemzeti színjátszás, Arany Shakespeare-fordítása... 

Az Andrássy út a századfordulón

Minden modernizációs törekvés vektora a Nyugat felé mutat, a térségi sajátosságok megőrzése mellett, melynek intézményesült formái a szlachta és a magyar nemesség jogai, a horvát szábor és a báni méltóság megőrzése, a cseh(-szlovák) újhuszitizmus, a magyar református, az ukrán görög katolikus, a hungaro-szlovák evangélikus egyház, és így tovább. Később intézményesülnek a hungarikumok, bohemikumok, polonikumok, illirikumok: az ételfajták, italok, állatfajták, egyebek. A sajátosságok megőrzése közé tartozik, de nem intézményesült formában Bogdan Hmelnyickij és Kossuth kultusza, a lengyel messianizmus, a cseh svejkizmus, a „lázadó magyar” toposza, és még sok egyéb más.

Ezek az önállóság iránti igények kifejeződései, a nemzeti partikularizmus megnyilvánulási formái. Számunkra fontosak, magasztosak, hiszen az újkorban kialakult kollektív identitás vonatkoztatási pontjai. Ám a kollektív psziché ezen értékei nem felsőbb rendűek, mint a keresztény kinyilatkoztatás igazsága, a szeretet általános parancsa; vagy az általános és vallásfüggetlen humanizmus.

A nyugati típusú társadalmaktól való távolságot természetesen lehet nem elmaradottságként is értelmezni, azt azonban látni kell, hogy a jelenlegi nyugati viszonyokat nem csak a térség többsége számára, így számunkra is elfogadhatatlan jelenségek jellemzik, hanem feltétlenül vonzóak is. Így például a jog uralma, amely személyi szabadságot és vagyonbiztonságot is hatékonyabban garantál, mint a kontinens közepének konstrukciói. A verseny kultúrája (Niall Ferguson), az önszerveződés struktúrái (civil társadalom) szilárdabb közösségi identitást teremtettek, mint ennek hiányai.

Ezek a pozitívumok nem ország-, vagy nemzetspecifikusak, így számunkra is kívánatosnak tűnhetnek – ez pedig generációról generációra újrateremtette – napjainkig – az utolérési frusztrációt.

így az összehasonlítás még adekvátabb, mint Ady idejében: sokkal többen, sokkal közelebbről, sokkal jobban látjuk és érzékeljük a nyugati társadalmak vonzerejét. Ha tehát körülnézünk a mai Európában, azt tapasztaljuk, hogy a nemzeti közösség vonzereje Közép-Európában csekélyebb, mint Nyugaton: az identitás kollektív szintjein túl a magyar társadalomhoz, a lengyel, vagy más nemzeti közösséghez tartozás fakultatívvá válik, mihelyst a jobb megélhetés vagy a puszta megélhetés kérdése merül fel. Franciának, britnek, svájcinak lenni nagyobb anyagi előny, mint bármely közép-európai állam polgárának lenni, noha kétségkívül jelentős önfeladással jár mindez (anyanyelv használata két generáción belül ellehetetlenül, nemzeti alapon szervezett közösségek megszűnnek, stb.).

A nemzeti narratívák újabb abszolutizálásának korában az ukrán, román, szlovák, szerb és más nacionalizmusokkal versengő magyar nemzeti identitás megőrzése a határon túli magyarok számára ma talán még nagyobb kihívás, mint valaha. Az asszimiláció gyorsabb ütemű ma Szlovákiában, mint volt ötven évvel ezelőtt. Az elvándorlás ezeket a közösségeket a magyarországiaknál is jobban sújtja. A nemzeti identitások exkluzív abszolutizálása, amely nem tolerálja a második, harmadik, stb. identitást, a térségre sajnos újra jellemzőek. Így ez a régió anyagi, kulturális és politikai okokból továbbra is kibocsátó térség, ami a dolgok természetéből fakadóan nem előnyös, hiszen az elvándorolt munkaerő nem kompenzálódik.

Békés Márton okfejtésében mintha figyelmen kívül hagyná azt, hogy az identitások sokasága ma egyre szélesebb választékot kínál az önazonosság meghatározására, és ezek a lehetőségek, mint a piac termékei, versengenek egymással. Ebben a versenyben pedig a térség nem áll jól (egy példa a német nemzeti tizenegybe leigazolt Klose és Podolski története). Közép-Kelet-Európa nyugatról nem vonz értékelhető mennyiségben betelepülőket, bár a fővárosban kétségtelenül nőtt a száma a multicégek által alkalmazott „nyugat-európai”, uniós munkavállalók száma.

aminek az ellenkezőjét nem igazolja, úgy tűnik, semmi.

*

Békés Márton azt is vélelmezi, hogy a „valamikori lemaradás előnnyé válhat”. Kétségtelen, hogy már VI. Pál pápa felemlegette a „túlfejlettséget”, mint veszélyt (Populorum progressio), de egyelőre nem látszik, hogy a „nem eléggé fejlettek” előnyre tettek volna szert. Huxley 1932-es disztópiája a rezervátumokban megrekedő „vademberekről” is szól, a tanulsága azonban az, hogy a „Szép, új világ” drámájában ők semmilyen szerepet nem játszanak, a kiemelkedő John, Mr. Vadember kísérlete a re-humanizációra tragikus módon csődöt mond. A lemaradásról tehát előnyként gondolkozni jellegzetesen értelmiségi konstrukció, amelynek kevés köze van a valósághoz.

Valójában – ha a metaforát végigvisszük – a lemaradó nem jut sehova. Aki nem éri el a vonatot, és még gyalog sem indul el a célállomás felé, az helyben marad, és afelett elszáll a lehetőség a – vitatott, elutasított, bírált – felzárkózásra.

Sehova nem jutni pedig nem alternatíva.

Békés Márton számára azonban úgy tűnik, mégis ez a jobb, noha az európai ember keresztény örökségéből következőleg az állapotbéli kötelesség elmulasztása önmagával szemben is bűn. Azt állítani, hogy a magyar, cseh, lengyel, stb. társadalmak még ilyen állapotukban is jobbak, mint a „haldokló Nyugat” társadalmai, okkal szül értetlenséget és késztet vitára. A neves történész állításait ugyanis többnyire nem támasztja alá a valóság.

Európa kiürülő (kék) és népesedő (piros) területei a kétezres években (forrás)

Népesedési mutatóink rosszabbak, mint a „Nyugat” mutatói, igaz, ott jelentős a bevándorlók és (bármily felszínesen is tartalmát tekintve, de jog szerint kétségbevonhatatlanul) franciává, németté, britté vált leszármazottaik szerepe. Ezt is figyelembe véve Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország lakossága az elmúlt hetven év alatt jelentősen nőtt, miközben Közép-Európa népeinek létszáma – a lengyel kivételével – csökkent. Ezek a társadalmak a jövőben is létezni fognak, mert elég jelentősek és elég vonzerővel bírnak arra, hogy a mai jólétet legalább szinten tartsák a jövőben. Hazánknak és környezetének azonban erre vajmi kevés esélye lesz. Nekünk nincsenek tartalékaink, legfeljebb azon az áron, hogy a Kárpát-medencei migráció felgyorsításával teljesen átengedjük az egyre kevésbé multikulturális Erdélyt a román etnonacionalizmusnak.

A térség szűken vett (V4) országainak lakossága alig éri el a 65 millió főt; ám ha ide számítjuk a román, bolgár, horvát lakosságot is, mintegy százmilliós közösséget tudhatunk magunk mögött – elvileg. Békés Márton víziója azonban csak elvi síkon működőképes, ahogyan az általa hivatkozott kossuthi dunai konföderáció sem volt több egy hasznavehetetlen pótcselekvésnél, amelyet aztán a két Balkán-háború, az első és a második világháború, végül a jugoszláv háborúk cáfoltak meg leginkább. Ez volna egy békés övezet? Ez volna egy felemelkedő térség? Százmillió ember, aki másodrendű polgára az Európai Uniónak, mert számos tekintetben jobban függ az államtól, mint nyugati sorstársai. Százmillió ember, akinek átlagjövedelme a nyugatihoz képest messze elmaradottabb, és ezen a realitáson semmiféle bölcsészkedés nem segít. Százmillió ember, aki egyre nagyobb tehertétel Európa nyugati fele számára – a Brexit egyik fő motorja épp ez a tehertételnek felfogott belső migráció volt.

Ennek a közösségnek a gazdasági ereje a népességszámhoz viszonyítva is kevésbé jelentőségteljes. Magyar vállalatok a térségen túl alig léteznek, ellenben a magyar gazdaság az ország történelme során talán még sosem volt ennyire kiszolgáltatott: exportorientációnk egyoldalú függéssé változott, a külföldi tőkerészesedés a bankszektorban továbbra is jelentős, a gazdasági növekedést számos közgazdász véleménye szerint részben a külföldi nagyvállalatok és az uniós támogatások pörgetik, és nem a hazai gazdaság – a sokszor hivatkozott kis- és középvállalkozások – önálló fejlődése.

ami magyarázat a térség gazdasági kiszolgáltatottságára, ami pedig sajnos, semmiféle merészen unorthodox politikának nem kedvez.

Csakhogy itt nem politikáról van szó. Békés fogalmi rendszerében „népről”, beszél, sőt, használja a „Keletről jött nép” szintagmát is, ami azért problémás, mert a mai magyar társadalomban a keleti hagyományok évszázadok óta nem léteznek és ezért definiálhatatlanok is. Békés jellemzően a két világháború közti nép és nemzetfogalom definíciós készleteit használja, amikor Cioran korai munkásságára, Németh László 1935-ben írt munkájára vagy a nyugatos urbánus nemzedékek és a népiesek vitájára utal. Csakhogy egyfelől az a népfogalom sem fedte a valóságot már akkor sem; a mai társadalom viszont gyökeresen megváltozott a 80, 90, 100 évvel ezelőtti állapotokhoz képest. Így finoman szólva is anakronisztikus ma ezeknek a szerzőknek az akkori Nyugat-bírálatára hivatkozni, hogy ezzel a mai fenntartásainkat legitimáljuk. Tegyük hozzá: a Nyugatnak voltak tartalékai, 1918 után is és 1945 után is. Anyagi és szellemi értelemben egyaránt. Nincs rá garancia, hogy 2015 után is, azaz mindig is így lesz, de erre több az esély, mint arra, hogy a közép-európai nemzetek halmozzanak fel minden területen a Nyugatéhoz mérhető, vagy azt meghaladni képes tartalékokat.

A közép-európai térség hagyományos értékek őreként jelenik meg Békés narratívájában. Vallási, nemzeti, hagyományos családmodell szempontjából szerinte a régió példát tud adni a hanyatló Nyugatnak. Csakhogy ezek között az alkotóelemek között ott van a világviszonylatban is kiemelkedően (79%) vallástalan Csehország, a házasságkötések számában 1990 és 2011 között közel 50%-os visszaesést produkáló Magyarország – ahol amúgy minden második házasság felbomlik –, vagy éppen a hozzánk hasonlóan alacsony születésszámot produkáló Szlovákia is.

Azokról, amelyeknek fenntartása még a mi nemzeti közösségeink számára is lehetetlennek tűnik, minden kormányzati intézkedés és jó szándék ellenére? Ezekkel kapcsolatosan azt várjuk, hogy vonzónak bizonyuljanak az itteni társadalmi kötöttségektől jóval kevésbé érintett nyugat-európaiak számára? De hiszen ez nem pusztán képmutatás (hiszen mi magunk sem felelünk meg a saját mércéinknek), hanem önáltatás is. A történelem (és a geostratégia) azt mutatja, hogy Békés mondata: „Most a Nyugaton a sor, hogy csatlakozzon hozzánk”, inkább egy jellemző közép-európai kisebbrendűségi komplexus dacból táplálkozó hübrisze, semmint a józan helyzetértékelésből fakadó bölcs belátásé. Más szóval ez a mondat politikai kommunikációs céloknál többre aligha alkalmas, és az is kérdéses, hogy arra egyáltalán szabad-e felhasználni.

Sőt, ma a történettudomány és a politika világa – bár látszólag jelentős átjárás van a kettő között – számos kérdésben ellentmond egymásnak. A hagyományos, a romantikus, nemzeti történetírás olyan toposza, mint az „Európa védőpajzsa voltunk”, ma már sok szempontból megkérdőjeleződik. A régió végvári helyzetét jelentős mértékben az okozta és okozza ma is, hogy a történelem főutcáját áthelyezték, és mi innentől kezdve egy mellékutcán maradtunk. Mindez a fennmaradásunkért vívott küzdelem heroizmusából, annak értékeiből nem von le semmit, sőt, a tény, hogy nekünk magyaroknak, románoknak, szerbeknek és más népeknek jelentős áldozatokat kellett hozni a megmaradásunkért, csak erősíti a nemzeti identitás történeti alapjait, ami a jövő generációk számára is vonatkoztatási alap maradhat. Mindez természetesen áldozatokkal jár, így újratervezéssel vissza kell jutni arra az útra, amelyet a sajátunkénak tekintünk. Ehhez a helyben maradáson, a lemaradáson, a fősodorral szembeni ellenálláson túl konstruktív javaslatokkal kellene rendelkezni. Ez jelenleg a magyar tudományos és felsőoktatási világra mérsékelten sem jellemző. Figyelmeztető jel, hogy az európai innovációs „kék banán” zónája messzire elkerüli térségünket.

Van persze jó hír is, a történelem főutcáján ugyanis nem lehet visszafele haladni. Csak lassan, vagy gyorsabban, de előre. A túlélés és a megmaradás irányában.

*

(Nyitókép: az abaúji Csenyéte enyésző temploma)