Venezuela: jó-e, hogy Amerika már megint beavatkozik?

Először Donald Trump jelentette be, hogy az ellenzék (mérsékelt balos) vezérét, Juan Guaidót ismeri el ideiglenes elnöknek, majd utána felzárkózott az Európai Parlament, Orbán Viktort is beleértve, aki a Spanyol Néppárt álláspontját támogatja, és fél Európa. Majd felmerült a katonai beavatkozás lehetősége is.

Nicolas Maduro venezuelai elnök ugyanis Hugo Chávez utódaként 2013 óta meglehetősen diktatórikus rendszert épített ki hazájában, újfennt megvalósítva a kommunizmus helyi változatát. 

Az európai baloldal rendszerint könnyező szemmel tekint a dél-amerikai baloldali kísérletekre, míg Orbán nekik diktatúra, addig Fidel Castro és Raúl Castro, a bolíviai baller indián Evo Morales neve hallatán valamiféle ideál dereng fel előttük, a csúnya USA dominálta, állítólagos „neoliberális világrend” elleni romantikus forradalom képzete. 

Pedig Venezuela a világ egyik legnagyobb olajtartalékán ücsörög, bár igaz, nem a legjobb olajon, de mégis bravúr, ahogy Chávez és Maduro a jótékony balos osztogatás és kapitalizmusellenesség jegyében lenullázták az országot. 

Hozzátartozik mindehhez, hogy Venezuelában minden nagykutya jelen van, Amerikán túl főleg a kínaiak és az oroszok, jó sok Roszatom-pénzzel (fordítok: Putyin). Mikor ugyanis Chávez átvette a hatalmat, akkor az amerikai geopolitikai védőpajzson esett rést rögtön kihasználták az ellenérdekelt nagyhatalmak. Szóval energiapolitikai és befektetési szempontból jelen pillanatban Amerika, Kína és Oroszország is erősen érdekelt a venezuelai kérdésben, és mindenki szeretné látni a pénzét. Még egy csavar a dolgokon, hogy Maduro-diktatúra ide vagy oda, azért Madurónak is van erős támogatói bázisa, például felfegyverzett milíciái. Szóval akár egy polgárháború is benne van a pakliban.

Kicsoda Juan Guaidó, a venezuelai ellenelnök?

Héják, galambok, és még...

És akkor jött a hír, hogy Donald Trumpék elismerik az ellenzék vezérét, majd kiderült, hogy Guaidó korábban már tárgyalt a jenkikkel. Illetve az is kiderült az is – Financial Times – hogy a Goldman Sachs és a BlackRock televásárolták magukat a padlón levő venezuelai államkötvényekkel, amelyek árfolyama (saját magukhoz képest) száguldani kezdett, amint az USA beavatkozott a venezuelai belpolitikába.

És akkor mindenki elkezdte vakarni a tarkóját, hogy most mit gondoljon. Most jó, hogy Amerika beavatkozik, vagy nem jó? Trump fellépett a neokon héják ellen, akik a Bush-féle iraki és afganisztáni beavatkozás pártján voltak, akkor most miért avatkozik be?  A két kockázati tőkealappal szemben az a mainstream sajtó, ami általában megérzi a demokrácia szelét, például Szíriában, most nem érzi a demokrácia szelét, mert a venezuelai diktatúrát az egyik kedvenc komcsija csinálja, Trump meg szerinte ne vigyen demokráciát sehová. 

Ha Obama vagy Hillary Clinton lenne hatalmon, akkor más lenne a helyzet, ők nyugodtan exportálhatnák a demokráciát, de ha azt Ronald Reagan, George Bush, ifjabb Bush vagy Trump csinálja, na, azt ne már!

Különben is Amerika csak az olajra gondol – szól az összekacsintós megfejtés, általában úgy kimondva, mintha ezzel valami felsőbbrendű tudást tehetnénk a magunkévá a tudatlan tömegekkel szemben. Pedig inkább a „tudatlan tömegek” világmagyarázata az, hogy Amerika csak az olajat nézi.

Anti-Scheiring: a latin-amerikai baloldalról

Ugyanakkor amikor Amerika beavatkozásait kritizáljuk, jó lenne emlékeznünk arra, hogy mit szoktunk gondolni Amerika 1956-os magatartásával kapcsolatban: hogy a szemét Eisenhower nem avatkozott be eléggé Magyarországon, mert inkább a szuezi válsággal volt elfoglalva, és kiegyezett a szovjetekkel. Meg aztán feltehetjük azt a kérdést is, hogy nem vette-e ki a részét a kommunizmus megbuktatásából Reagan Amerikája berlini beszéddel a gonosz birodalmáról és a csillagháborús tervvel. Meg aztán Reagan a sokat szidott Kondor-akciósorozattal néhány dél-amerikai országot is megmentett a kommunizmustól.

De nehogy már azt higgyük, Amerika puszta jóságból, magasztos etikai megfontolásokból avatkozik be! – szól a cáfolat. És valóban. De nem is csak és mindig puszta érdekből. 

Érték és érdek, idea és realitás

Biztos, hogy a venezuelai beavatkozás mögött nem csak demokráciaféltés van amerikai részről. De nem mindegy, hogy milyen üzleti-titkosszolgálati megfontolások vannak még mögötte, ha egyszer eltakarítanak egy komcsi diktátort (akár katonai úton, akár azzal, hogy segítik az ellenfelét)?

Oké, de akkor miért nem takarítanak el más diktátorokat? Mindent vagy semmit! Mert a világ és a nemzetközi politika bonyolult. Érdekek és értékek keverednek, realista geopolitika és messiástudat. Lehet, hogy nem takarít el Amerika minden diktátort, lehet, hogy számos beavatkozása a világ csendőreként pocsékul sült el, és valóban szimpatikus az izolacionista álláspont, hogy Amerika foglalkozzon a saját belügyeivel, de az sem épp reális, hogy egy világhatalom egyáltalán nem avatkozik be sehol. Néha beavatkozik, néha nem, és inkább a saját érdekkörében fog beavatkozni (mint Dél-Amerika), mint mondjuk Kazahsztánban vagy valamelyik másik posztszovjet autokráciában. 

Amerikában vannak beavatkozásellenesek, akik főleg a jobboldalon találhatóak (a paleokonzervatívok és libertáriusok), vannak a szárnyaszegett héják, és köztük még sok árnyalat. Nem csak két opció van: világ csendőre versus magábaforduló Amerika. Aki realista módon rámutat, hogy Amerika nem csak magasztos megfontolásokból avatkozik be, az azt is beláthatja, hogy utópikus elvárás az, hogy egy világhatalom ne avatkozzon be. Ne legyünk azonban hardcore cinikus realisták, elég mérsékelt realistának lenni. 

Milyen mentalitás áll Amerika beavatkozásai mögött?

Amerikát kétfelől alapították: Virginiában (Jamestown) mindenféle kalandorok, üzletemberek, szerencsét próbálók; és később az angol király elől menekülő puritánok. A virginiaiak és az új-angliaiak más-más motivációval szálltak partra, az elsők elsősorban a boldogulás és gyarapodás lehetőségét keresték, a puritánok viszont nem csak a királyi elnyomás elől menekültek, hanem saját ideális társadalmukat szerették volna megvalósítani, amelyet az általuk létrehozott egyik gyarmat, Massachusetts kormányzója, John Winthrop úgy fogalmazott meg 1630-ban a bibliai Jeruzsálem képére, a mennyország szimbólumára utalva: „A hegyre épült városnak kell lennünk, minden nép ránk tekint.” Innen eredeztethető az amerikai mentalitásra mai napig jellemző elhivatottságtudat.

Új-Anglia: a legrégebbi újvilág

Az amerikai külpolitikában sajátosan keveredik az amerikai elveket terjesztő idealizmus és az amerikai érdekeket előtérbe helyező realista geopolitika, mint az kitűnik az iraki és az afganisztáni háborúból is. Ugyanakkor az amerikai külpolitika sokkal inkább támaszkodik az erőre, a hadseregre, a kemény hatalomra, mint a kortárs, inkább a kulturális diplomáciát és a puha hatalmat előnyben részesítő európai, egyben sokkal kevésbé hajlandó lemondani szuverenitásáról az ENSZ vagy bármilyen nemzetközi együttműködés érdekében, mint az öreg kontinensállamai. Ilyen értelemben az amerikai politika premodern elvekre épül. 

Akkor ez így marad?

De akár a republikánusok, akár a demokraták vannak hatalmon, a küldetés- és hivatástudat ugyanúgy meghatározó. Maximum nem pont ugyanazt akarják támogatni. Nyilván konzervatív szempontból jobb egy Reagan és egy Trump, mint a geopolitikai megfontolásokat progresszív idealizmussal vegyítő, a radikális balos álláspontokat nyíltan és agresszívan terjeszteni kívánó Hillary Cinton. Amúgy a baloldali Amerika-kritikusok lehet, hogy utálják Reagan beavatkozásait a dél-amerikai komcsik ellen, de azt imádnák, ha egy Clinton-féle diplomácia nyomást gyakorolna például ránk mondjuk a (nem létező) „transzjogok” elfogadtatása érdekében. 

Jobb lett volna persze, ha az amerikai mentalitást inkább a virginiai alapítók határozzák meg, de nem így alakult. Magába zárkózó nagyhatalmakról pedig senki nem hallott még, így akkor is lennének akciói Amerikának külföldön, ha Plymouth helyett Jamestown maradékaihoz zarándokolnának a jenkik eredetmítoszért, és nem a puritánokat szállító Mayflower másolatát mutogatnák, hanem a Susan Constantét, a Discoveryét és a Godspeedét, a jamestowni alapítók hajóiét.

Felesleges minden mögött csak olajat és érdeket látni, ahogy persze felesleges kizárólag magasztos megfontolásokat is. Néha jó, ha Amerika beavatkozik, néha nem. Ha Madurót eltakarítják, az szerintem csak jó lehet, a baloldaliak álmodozásaival ellentétben ugyanis a latin-amerikai kommunizmus sem jobb a közép-európainál, és azért mi, magyarok is hálásak lehetünk Reagennek és idősebb Bushnak.