Olaj és viszály: így játszmázik száz éve Venezuela és az USA

Lépjünk vissza rögtön a mélységes mély múltba! Valamikor réges-régen, 180 millió évvel ezelőtt alakult ki a Karib-tenger, amely – mivel viszonylag sekély volt a földtörténeti korok folyamán – mindig gazdag volt makro- és mikroszkópikus létformákban. A szerves élet maradványaiból pedig az idők folyamán, a földtörténeti folyamatoknak köszönhetően a kőolaj-készletből a nyugati félteke legnagyobb, nehézolajból pedig a világ legnagyobb készlete halmozódott fel.

Olaj és olaj között azonban van különbség:

mint az északi-tengeri vagy a közel-keleti készletek olaja. Vulkanikus anyagokkal nagyon szennyezett olajról van szó, ezért a kitermelése nem a leggazdaságosabb, az értékesítése ezáltal nem a legegyszerűbb.

Ebből a hátrányból már korán felismerés születhetett a venezuelai törvényhozókban: hamar koncesszióba adták a „gringóknak”, azaz külföldi, főleg amerikai – és kisebb részt európai – cégeknek a kitermelés jogát. Ehhez azonban természetesen más hajtóerő is kellett, nem csak a dollár növekvő súlya a világ kereskedelmében. Ez volt a 1902-ben kitört (második) venezuelai krízis.[1]

Venezuelai olajkutak 1927-ben

Amerika az amerikaiaké – de melyiké?

Ekkor fizetésképtelen lett az éppen menetrend szerinti polgárháború miatt a venezuelai állam az európai bankok felé – és ez az akkori kor második legnagyobb kávétermelőjének számító ország kávébab-exportját is veszélyeztette,

Emellett több európai hatalom sérelmezte, hogy a tulajdonukban keletkezett kárt nem akarja kifizetni a háború után hivatalba lévő Castro-kormány. Az Olasz Királyság, a Brit Birodalom, valamint a Német Császárság összehangolt blokád alá vette hadihajókkal a venezuelai partokat, sőt, több kisebb szigetet ágyúztak is, kisebb tengeri csaták is lezajlottak, azaz klasszikus ágyúdiplomácia folyt.

Természetesen névleg az európai állampolgárok védelmében tették mindezt, azonban a blokádot lezáró, 1903-ban amerikai közvetítéssel tető alá hozott egyezség (amely a történelemkönyvekbe a Washington-protokollok néven vonult be)

Mai venezuelai pénzben számolva, az arányok jobb megérthetősége érdekében: a venezuelai államnak úgy kellett – a hitelezők által nagylelkűen csökkentve – fizetnie 150 millió bolivar soberanót (BS) részletekben, hogy akkoriban 30 millió BS volt az éves költségvetési bevétele (!), 120 millió BS pedig a teljes vagyona. Emellé még a két fő kikötőjének vámbevételeiből 30-30 százalékot kellett főleg az európai államoknak juttatnia. A hitelezők között azonban nem csak európaiak voltak, közép- és dél-amerikai országok mellett ott volt az Egyesült Államok is.

Az az Egyesült Államok ugyanis, amely a Német Császárság térnyerésétől féltette Dél-Amerikát, szintén károsultja volt a venezuelai polgárháborúnak, és mint ilyen, természetesen fellépett érdekei védelmében. Egyrészt egy korabeli diplomáciai levélváltás szerint küszöbön állt a fegyveres beavatkozásuk, főleg a német hajók ellen. Másrészt nem csak a „humanitárius” segítség volt az, ami miatt hivatalból avatkozott be az Egyesült Államoknak tevőlegesen:

– kérdés, a dél-amerikaiaké mennyire –, ez pedig katonai értelemben alig hagyott mozgásteret, nem csak[2]) a kor európai hatalmainak. A világtörténelem szempontjából a krízis fontossága abban is tetten érhető, hogy a Monroe-elvhez ezután adta hozzá Theodore Roosevelt a maga kiegészítését, a Roosevelt Corollary-t, ami felhatalmazta az Egyesült Államokat, hogy beavatkozhat azon karibi és dél-amerikai államok gazdasági ügyeibe, amelyek nem tudják külső adósságaikat finanszírozni. Ez alapozta meg a későbbi amerikai intervenciókat[3], valamint azt is, hogy a kibővített Monroe-doktrína az USA „világcsendőri” szerepének kiindulópontja lett.

Venezuela olajtérképe

Olaj, a kiindulópont

Különösen azóta, amióta olajat találtak 1914-ben a Maracaibo-medencében (melynek sós vizű tava az egyik legnagyobb a világon, és a legtöbb villámcsapás éri egy év alatt). Ez a felfedezés a kávé helyett az olajat tette az ország első számú exportcikkévé. Az amerikai cégek – mivel már a kezdet kezdetétől ott voltak – tovább befolyásolták a két ország kiegyensúlyozottnak nehezen mondható kapcsolatrendszerét. Nem csak gazdasági szinten: ugyanis például a sportban is igen érződik az amerikai befolyás: például baseballban az amerikai profi csapatoknak sehol máshol, csak Venezuelában vannak farmcsapataik (sőt, külön bajnokságuk is van).

Visszatérve a politikára:

sőt, Kennedy idején Caracas kapcsolata kimondottan jó volt Venezuelával. Ez két dolognak volt köszönhető: a venezuelai elnököt (újra) Rómulo Betancourtnak hívták, és Kuba. Betancourt – noha politikai pályáját egy marxista-radikális alakulatban kezdte, és a Washington támogatását élvező dominikai diktátor, Trujillo meg akarta öletni – a demokrata elnökkel megtalálta a közös hangot, még úgy is, hogy Venezuela a Washington által támogatott, de nem demokratikus berendezkedésű országokkal megszakította a diplomáciai kapcsolatokat (Betancourt-doktrína[4]). Kuba esetében adva volt, hogy Batista diktatúrája után a formálódó szovjet befolyás leköti az Egyesült Államok figyelmét.

Csak egy alkalom volt 1998 előtt, amikor jobban ráléphetett volna az Egyesült Államok Venezuela lábára, ez pedig az 1976-os államosítás[5] időszaka volt. Viszont mivel ez sem zárta el az amerikaiak hozzáférését a venezuelai olajhoz, azaz

sőt, az államosítás után államkötvényeket kapott az Exxon Corporation (ma az ExxonMobil része), a Shell Oil Company, a Gulf Oil Corporation (jogutódja ma a Chevron) és Mobil Oil Corporations (ma az ExxonMobil része) azon felül, hogy a befektetett dollármilliárdjaik egy részét visszakapták. Sőt, az 1990-es évek elején újra jogot formálhattak a részben megnyílt bányászati piacra.

Chávez, Bolívar, Maduro

Chavismo

1998-óta azonban színre lépett Hugo Chávez, akivel egy új szakasz kezdődött a két ország kapcsolatában: a volt katonatiszt – aki 1992-ben, egy sikertelen puccs után kezdte meg sikeres politikusi karrierjét – az addig baloldali politikai berendezkedésű, ámde nyugatias piacgazdasággal, polgári berendezkedéssel, amerikaias településszerkezettel rendelkező országból egy

erőteljesen Amerika-ellenes retorikával.

Hogy ezt a népnek be is bizonyítsa, azonnal újraállamosítást hajtott végre a szektorban 2007-ben, ami – tekintve az amerikai cégek nagy részvételét mind technológiai, mind anyagi tekintetben – igen nagy érdeksérelmet okozott az Egyesült Államoknak.

Tekinthetjük-e tehát csodának, hogy Condolezza Rice, George W. H. Bush elnök nemzetbiztonsági tanácsadója Chávezt „negatív erőnek”[6] nevezte már 2005-ben, két évvel az újraállamosítás előtt?

Mégis: mindvégig, az olajvállalat államosítása után,

Ezért fontos mérföldkő a két ország viszonyának romlásában az elmúlt néhány hét eseménysorozata: 2019 első napjaira annyira elmérgesedett a helyzet a két ország között, hogy jelenleg egy csepp venezuelai olaj sem érkezik hivatalos úton az Egyesült Államokba, és zárolták az PVDSA, a venezuelai állami olajvállalat összes amerikai számláját és vagyonelemét, köztük a Citgo-kúthálózatot.[7]

Persze, attól nem kell rettegni, hogy a magában is a világ egyik legnagyobb olajkitermelőjeként ismert USA üzemanyag-hiány lépne fel, azonban a helyzet elmérgesedését jelzi, hogy 105 év után először fordult elő az, hogy egy gallon venezuelai nyersolaj sem érkezett az amerikai finomítókba.

És az sem véletlen, hogy Juan Guiadó, az egyre támogatottabb venezuelai ellenelnök az állami olajvállalatot akarja ellenőrzése alá vonni – ha a hadsereget egyelőre nem is tudja.

Ebben a helyzetben, ha egyszer valami először fordul elő, lehetséges, hogy nem kell várni a következő „elsőre” sem sokáig. A nyílt politikai beavatkozás után másféle intervencióra is sor kerülhet, ha a „világ csendőre” igazán elszánja magát.

***