Demszky Gábor szereplése tökéletes szimptómája az ellenzéki oldal tehetetlenségének és lefegyverzettségének.
Tragikomikus interjú jelent meg a napokban, amelyben Demszky Gábor fejtegette, hogy újra felvenné a kesztyűt és ringbe szállna akár a főpolgármesteri címért is. Szereplése tökéletes szimptómája az ellenzéki oldal tehetetlenségének és lefegyverzettségének.
A néhol szürreálba hajló beszélgetésben Demszky szamizdatot, lakásegyetemeket, röplapozást vizionál, mintha a nyolcvanas évek hőskorszakában ragadt volna. Mintha a „vonuljunk máma illegalitásba” mottó ma bármiféle relevanciával bírna. A szemmel láthatóan megfáradt, meggyötört egykori városvezető szereplésében nem is a „sic transit gloria mundi” keserű igazsága az érdekes, hanem hogy lényével tökéletesen leképezi az ellenzéki oldal jelen állapotát.
Totális aránytévesztés, önáltató szerepfelfogás és tragikusan elhibázott helyzetfelismerés: Demszky vázolt kampánystratégiáját a modern eszközök, a profi politikai kommunikáció teljes hiánya jellemzi. Nem ismerős mindez valahonnan? Legutóbb Győri Péter, az ellenzék botcsinálta józsefvárosi jelöltje mesélt kísértetiesen hasonlókról. Dilettáns kampánycsapatról, szervezési káoszról, a világos lépésekre lebontott akcióterv hiányáról, illetve önkritikusan a megfelelő jelölt nélkülözéséről. El is bukta az időközit, mint a huzat.
A baloldal szervezetlensége természetesen nem új keletű észrevétel: az április választás és az azóta tartott időközi voksolások is azt húzzák alá, hogy folyamatosan, hagyományos közegében is zsugorodik támogatói bázisa. Ahogy sokszor rámutattunk mi is, tökéletesen
Épp úgy, mint a szebb napokat látott egykori városvezető. A különbség csak az, hogy míg Demszkyt feltehetően senki sem veszi komolyan, addig az ellenzéki összefogás-mantrában dörzsölt politikusok és publicisták hittek és hisznek. Halál komolyan.
Ennek természetesen meg is lett az eredménye, látjuk, milyen cselekvésképtelen állapotba került az MSZP, mennyire talajt vesztett a Jobbik és hogyan vált önmaga paródiájává az LMP. S milyen makacsul tartja magát a DK, noha világos, hogy a néhány százalékos karanténból nem fognak soha kilépni. Talán nem is akarnak.
A DK abból a szempontból is érdekes ebben az összevetésben, hogy ugyanolyan politikai mamut vezeti, mint amilyen Demszky is. A különbség csupán, hogy Gyurcsány nem értette az idők szavát, szépen fakuló nimbusza és kihunyó karizmája ellenére görcsösen fenntartja magát a vízen, míg maga alá gyúrva a komplett baloldal fuldoklik. Ha valami az összefogás-illúziócsapdánál is fatálisabb tévedés, akkor az épp ez. Hogy az ellenzéknek fikarcnyi esélye is nyílhat a sikerre addig, ameddig végleg el nem távolítja azokat a figurákat, akiknek a
A friss jelölteket, az ellenzék új arcait nem látni sehol: pontosabban vagy eltűnnek (Szél Bernadett, Fekete-Győr András), vagy épp a saját táboruk csinálja ki őket (Ungár Péter).
De vissza kicsit az interjúhoz! Van még egy bájos része: az ellenzék által oly nagyon magasztalt OLAF-jelentéseket lazán baromságnak titulálja, amennyiben azok nem a Fidesz vélt bűneit sorolják, hanem az egyik legpusztítóbb szoci-szadesz panamát, a metróügyet támadják. Ez a kettős mérce pedig az ellenzék másik, leküzdhetetlen nagy rákfenéje.
Demszky kéretlen felbukkanására csak egyetlen adekvát reakció lehetséges: Orbán kér egy kávét. Pardon, Tarlós is.
A két beszéd iránti figyelem eltérése arra utal, hogy a Békemenet nagyobb társadalmi hatást gyakorolt, és Orbán Viktor mondanivalója szélesebb körben talált visszhangra.
Ha tényleg törekszünk az objektivitásra, akkor tisztázzuk!
A CÖF elnöki főtanácsadója a békemenet sikeréről és aktualitásáról beszélt szombaton.
Egyet a Tisza tényleg elmosott: a liberális sajtót.
Igazából a valódi számháború jövő áprilisban lesz.
Az elemzés szerint a kormányoldal önbizalommal ünnepelt, míg a Tisza-vezető fáradt és iránytalan beszédet mondott.
Cserélni kellett, de nem játékost.
Putyin megbízottja optimista hangnemben nyilatkozott.
